A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-11-21 / 47. szám

VÉTÓ A CÉGTÁBLA MÖGÜL (Grendel Lajos: Éleslövészet) Mind az egész föld egy nyelven szóla vala, és a szólásnak beszéde egy vala." A Bibliában olvasható ez a mondat, s ha hinni lehet a Könyvek könyvének — vannak hasonló tudományos elképzelések is — az emberiség valamikor réges-régen egy nyelvet, egy nyelven beszélt. S a Biblia tanúsága szerint Bábel tornyának építésével rontott el mindent az ember: ott. akkor zavarodtak össze szavaik, „hogy egymásnak beszédét meg ne értsék". Ha mindez igaz, akkor az emberiség ott, akkor szenvedte el élete, egész történelme lehető legnagyobb katasztrófáját. Ettől nagyobb már igazán nem érheti! Mert gondoljuk csak végig, mit is jelent ez a soknyelvűség? ... Menynyi bajt, vérontást, háborút zúdított már az ember fejére a nyelvi konfliktusokból kinövő viszályok. És próbáljuk meg azt is elgondolni, vajon mennyire lehetne előbbre a világ, az ember, ha nemcsak átvitt értelemben beszél közös nyelven, hanem Nyelvek ténylegesen is. Persze, mindez csupán egyszerű elmefuttatás, ha úgy tetszik, illúzió-játék. Hiszen rengeteg nyelv van s hovatovább annál inkább mindenki egyre jobban ragaszkodik a nyelvéhez, anyanyelvéhez, bár sajnálatos kivételek voltak, vannak, lesznek is. Igaz, fölöttébb nehéz megérteni, hogy amíg népek, nemzetek anyanyelvük érdekében, védelmében fegyverrel lépnek fel, addig más népek, nemzetek, nemzetiségek olcsón eladják, eldobják maguktól nyelvüket. Mindez akaratlanul is eszembe jutott, miközben végigolvastam Antal László: Nyelvek nyomában cfmű érdekes, hasznos, és. fölöttébb tanulságos kötetét. Az ismert, jónevű nyelvész nem kisebb dologra vállalkozott, mint arra, hogy olvasóit megismertesse a főbb nyelvcsaládokkal, tudósítson azok kialakulásáról, történelmi, irodalmi hátteréről és az egyes nyelvek, nyelvcsaládok földrajzi kiterjedtségéről. Már az első oldal roppant érdekes adatokat tartalmaz: az 510 millió lakosú Indiában 193 különböző nyelv található, de ezek közül 42 nyelv teljesen jelentéktelen, egyiket se beszéli több néhány száz embernél. Aztán 151 nyelvet ezernél több ember beszéj, míg a legnagyobbat, a hindit, 165 millió, a lakosság negyven százaléka. De akad még a szubkontinensen néhány olyan nyelv, amelyet 30 millió ember használ: telugu, bengáli, tamil stb. Harminc (30!) millió ember s mi jószerével azt sem tudjuk, hogy ilyen nyelvek léteznek. Aztán: az ausztráliai őslakosság körében 200 nyelvet használnak; Afrika 310 millió lakója mintegy 1200 nyelvet beszél; a délamerikai indián nyelvek száma „óvatos becslések szerint is" több a 2000-nél. Óriási mennyiség, és Európát, Ázsia nagyobbik részét, Észak-Amerikát még számba se vettük. S ezek csupán a még élő, ha sok esetben már csak kevés ember által is, de még beszélt, használt nyelvek. Pedig ez nem minden, vallja a szerző, mivel csak „az utóbbi néhány évezred folyamán szinte a „szemünk láttára" nyelvek százai jöttek létre és tűntek el". S hogy volt-e ősnyelv. egyetlen kezdeti nyelv, amelyből később e mai sok ezer átalakult, kialakult? ... Erre diplomatikus választ ad a szerző: A ma élő, illetve a ma ismert nyelvek egyikéből sem vonhatunk tehát le semmiféle következtetést az ősi, kezdeti nyelvekre nézve". Majd a további oldalakon nagyon szemléltetően bemutatja a szerző, hogy az egyes nyelvek ugyanazon jelentésű szavaival hogyan lehet vizsgálni (bizonyítani) a közös gyökereket, a nyelvrokonságot. Aztán következik a roppant érdekes második fejezet: a 64 európai nyelv részletes nagyságrendi felsorolása. Azt ugye bizonyára sejti a kedves olvasó is, hogy kontinensünkön a legtöbb ember, 101 millió az oroszt beszéli. De vajon azt tudja-e, hogy melyik nyelvet beszélik a legkevesebben ? ... A vót-ot: mindössze huszonhármán (23!) beszélik, pontosabban, beszélték 1959-ben. És sajnos arról az idén kiadott könyv már nem szól, hogy napjainkban hányan tudnak még vótul, amely az észt nyelvhez áll a legközelebb s uráli nyelvcsalád finnugor ágához tartozik. Ez a huszonhárom vótul beszélő a Leningrádi-területen élt. él. Nyelvük írásbelisége sohasem jött létre, írja a szerző, akárcsak a lív-é — 150 ember beszéli a Rigai-öböl nyugati részén —, vagy a néhány száz ember által, a Néva folyó partján beszélt inger-é ... Unikum nyelvek ezek már, ha egyáltalán még élő nyelvek, mert sajnos a könyv hemzseg a régi, elavult adattól, amelyeket nemcsak lehetett, de kellett is volna pontosítani a kiadás előtt. És mi várható a jövőben? Lesz-e világnyelv?... Születik-e olyan nyelv, vagy kiválasztódik-e a már ismertek közül olyan nyelv, amelyet a világ minden iskolájában tanítani fognak, amelyen mindenki mindenkivel megérti egymást? Hasznos volt-e egyáltalán kidolgoznia közel félezer mesterséges nyelvet ? ... Mert ha napjainkban legalább egy annyira elterjedt nyelve lenne Európának, a világnak, mint évszázadokkal ezelőtt a latin volt, már könnyebb lenne a helyzet. Mert hiába hallani már egyre többet a csodafordítógép tökéletesítéséről, elterjesztéséről: a világ nagyrészének ma még elegendő vfz és kenyér sem jut, nemhogy minden nyelvet ismerő tolmácsgép. S már szinte az is biztos, hogy a mesterséges nyelveknek, még az eszperantónak sincs igazi jövője. Az pedig pillanatnyilag — úgy tűnik — nem várható el a XX. század gőgös emberétől, hogy e nagy cél érdekében saját nyelvéről lemondjon, hogy egy másik nyelvet ismerjen el világnyelvnek. Szerzőnk is kilátástalannak látja e tekintetben a jövőt, nem hisz abban, hogy egyhamar egyetlen anyanyelvet beszél golyóbisunkon az ember. így aztán a volapükisták jelszava — „Egy emberiségnek egy nyelvet!" — jóidőre — vagy talán örökre...?! — utópia marad. Kis és nagy nyelvi harcainkat folytatjuk tovább, nyelvek-nyelveink ügyében ezután is értékelünk, ítélkezünk majd. Mert ma még a nyelv nemcsak egyszerűen kifejezési eszköz. A nyelv, az anyanyelv ma hovatartozást is jelent, jelöl. Bélyeg, amire csak büszkének szabadna lennie minden embernek. És e jó értelemben vett büszkeség mellett megértőnek. ZOLCZER JÁNOS Már könyve első oldalain megajándékoz bennünket a szerző olyan gondolatokkal, amelyeket ' nyomban szervesen magába olvasztja, magával ragadja a helyes és következetes gondolkodás sodra, nem veti ki azokat, mint a szervezet az idegen testet. Kölcsönhatásként a regény figyelmes olvasásra serkenti az olvasót, aki ily módon meggyőződhet arról, hogy az első részben, a történelmi leszámolásban történelemkönyvünk megfelelő oldalainak összevetése, valamint a történelem dialektikája folytán közvetlenül, mintegy grafikonon tűnik a szembe a történelemnek különös, számunkra oly tragikus pulzációja. így követjük nyomon a történelmi sorsfordulókat egy városon bévül amelyekről — írói fogásként — „az Olsavszky-ház padlásán talált tekercsek" tudósítanak. A török—osztrák—német megszállás analóg állapotainak szembesítése az író által elörebocsájtott következtetést eredményezi: „A város hét évszázados története frappáns cáfolata az egyenes vonalú progresszióról alkotott gyermeteg hiteknek". Miközben a történelmi (s azon is túlmutató) tragédiánk kibontakozik a szövegből, egyúttal nyilvánvalóvá válik a szerző' történelmi és társadalmi felelősségtudata. Ironizáló hangjával, a bajok okait tisztán látó bölcsességével mégis felülkerekedik a puszta nemzetfájdalmon. Talán sok mindent megmagyaráz, ha tudatosítjuk, hogy a zsarnokságnak kiszolgáltatott nép, szorongattatásai közepette valóságos iskoláját járja ki a megalkuvás, köpönyegforgatás, ál-lojalitás „tudományának", de nemkülönben itt szerez megbecsülést valahol az áldozatkészség, a felelősségvállalás, az állhatatosság, a bátorság, de a lelemény, az ötletesség és a furfang is. amely tulajdonságok nélkül viszont nem születhetnek kiemelkedő emberi alkotások. Ez maga a társadalom, a természet és a történelem dialektikája. A történelmi sorscsapások kiváltója lehet ugyan a véletlen, ám ha úgy következnek be, amiként azokat a mi történelmünk jegyzi, úgy érthető, ha a kor embere misztifikálja, a bekövetkezésüket jövendölő különféle jeleket is kész felfedezni, természetesen abban a reményben, hogy a legközelebbi sorsforduló kedvező lesz. Ilyen jel az is mikor „Pogány úrnak, a trafikosnak a boltjáról éjjel leszakadt a cégtábla, és agyonlapította a hadiözvegy Nagyné fekete kandúrját. Néder úr kárörvendve dörzsölte a kezét. Végre lesz valami". Vagy amikor az anya rendőrségi híreket olvas, „szomjazva a hátborzongató szerencsétlenségekről, betörésekről, gyilkosságokról szóló hírekre, mint sivatagi csiga egy kövérebb fűszál árnyékára". Az idézetek a regény — három részre tagolt — második részéből valók, amelyben a szerző irodalmi elemzésének veti alá az első rész történelmi tényeit, a jelenbe vetítve az azokból leszüremlett tanulságokat. Az eredmény meglehetősen lehangoló. Kérdés, hogy létérzéseinket, magatartásformáinkat mennyiben határozzák meg örökölt tényezők, és mennyiben függvényei azok a jelenkor hatásmechanizmusának? Föltételezzük, hogy a hatás kettős és kölcsönös. Ezen két hatás eredője maga a kötet egyik szereplője. Kánya úr, aki kényszerűen váltogatja magatartásformáit, megcsömörlött az élettől és kiábrándult. Mindössze ábrándozik a nagy tettekről, önmagában cselekvésképtelen, nem hisz a tettek megváltó erejében, jóllehet tehetséges ember; tipikus figurája sok kallódó sorstársának. Gondolatainkat továbbra is ezen a vágányon tartva, az látszódik igazolódni, hogy az évszázadokon át tartó függőség megtöri az emberi akaratot, s a lélekbe végérvénnyel költözteti be a kilátástalanságot — mégis ... Erről az állapotról csaknem minden szereplő szól néhány mondatban. Az elbeszélő apja például igy látja: „Bármit gondoljunk is a megmaradásról, csupán távolról és közvetve tehetünk valamit, időben is, térben is túlságosan messzire kerültünk a rengés középpontjától. De semmit nem tenni... Bennünket még nem olyan fából faragtak". Az „elbeszélő" pedig „... nem bízik logikus, megmagyarázható, megnyugtató és végső fokon igazságos végkifejletek eljövetelében". Mindaz, amit lényeges szempontok alapján itt felvázoltunk, túlságosan pesszimista. Ha ezt ennyiben hagyom, igazságtalanul járok el, hiszen a regény eszmei komorsága a megírás módjának köszönhetően válik derűlátóbbá. A kötet gazdag írói eszköztárral rendelkező alkotó műhelyéből került ki. S ha első kötete, a „Hűtlenek" recenzálása alkalmával elmondhattam Grendel Lajosról, hogy szenzitív írói alkat, s tudvalévően épp az érzékenysége révén reagál az író (s nem csak az író) bizonyos jelenségekre, emberi megnyilvánulásokra, s rezonál a lélek sokak számára észre nem vehető rezdüléseire. Ilyenformán az író érzékenysége az alapfeltétele élményanyaga gazdagságának, amelyből a későbbiek során annyit tud alkotásaiban kamatoztatni, amennyire igényességéből, szorgalmából, fejlödésképességéből futja. Az író ezen ismérvei Grendellel kapcsolatban nem véletlenül vetődtek fel, amelyek alapján kimondhattam, hogy fiatal írónk személyében olyan alkotót ismerhettünk meg, akinek felkészültsége máris előkelő helyet biztosít számára a csehszlovákiai magyar prózában, végezetül (mindezt még a „Hűtlenek" kapcsán), hogy a novelláskötet leendő regényírót rejteget. És ime, most előttem Grendel Lajos regénye, amely ékes bizonyítéka a feltételezésnek. Itt már az eszközök és írói fogások tárháza kulcsának birtokosa, ennek következtében írásmódja olyannyira változékony, hogy könnyedén alkalmazkodik a regény eseményeinek változékonyságához. Ebből adódóan írói eszközökkel „feldobott" mondandója nem nehezedik el, sehol sem „esik le", annak ellenére sem, hogy a regény időfelbontásos volta is növeli a megírás nehézségi fokát. A regény szerkezetileg jó érzékkel tagolt, még a három részen bévül is. Magának a történelmi események ecsetelésének kitűnő módja az „Olsavszky-ház padlásán talált tekercsek" ötlete, ami valószínűsítő erővel bíró utalásokat és „idézeteket" tesz lehetővé. Egyebek közt ezeket alkalmazza Grendel oly könnyedén, s a már jelenünkben lejátszódó események tolmáncsolásának merőben más követelményeivel is legalább ilyen magabiztosan néz szembe: alakjai olyan hús-vér emberek, akik nemcsak beszélnek, nemcsak cselekszenek, hanem a helyzetekből adódóan örülnek vagy félnek, bátrak vagy meghunyászkodók, jókedvűek, feledékenyek, könnyelműek stb., tehát semmi esetre sem olyan mesterkélt figurák, amelyeket csupán az ötletszerűség húz-von, beszéltet. Grendel irástechnikája egyébként ott tűnik ki a leginkább, ahol szóképei, metonimiái és metaforakötegei a nála eleddig még nem tapasztalt, burjánzó márquezi egzotikumot idézik. Grendel pontosan tudja, mennyit markol regényével, nem értékeli azt túl. Talán én sem túlzok, ha azt mondom: a szóban forgó kötet irodalmunk jövőjének és létének komoly zálogai közül való. CUTH JÁNOS nyomában