A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-07-04 / 27. szám

vm Közjáték KumadaSiban 3— Ne beszélj bolondokat — nyögtem m —, nagyon kedves kislány vagy te, egyszer biztosan megtalálod az igazit — és hasonlókkal vigasztaltam, de ő belekapaszkodott a szavamba. — Csak beszélsz, vagy igazán gondolod? Hiszed, hogy egyszer megtalálom az igazit, ki nem csak feküdni akar velem? Hogy ilyen férfira is ráakadhatok egyszer? Mit tehettem mást, bizonykodtam, hogy egészen biztosan találkozik majd vele. Ilyenekről beszéltünk ott az ágyban, mig végre, mint aki elmulasztott kötelességének akar eleget tenni, csókolni kezdte a vállamat, és magához húzott. Ez a beszélgetés nem csupán az akkori ölelkezésem ízét vette le, de közénk tolakodott később is, nem tehettem róla. Lám, jutott eszembe, Icukának is kell még vennem valamit, valami szebbet, értékesebbet, mint eddig, vagyoni állapotom változásának megfelöen. Egyelőre örültem, hogy a haza szánt ajándékokat már beszereztem. Teát főztem magamnak, zsemlét, halsalátát ettem hozzá, aztán leültem a tv elé, bekapcsoltam, azt sem tudtam, milyen állomásra van beállítva. Vártam, majd csak megjelenik a kép, aztán ha tetszik, hagyom, ha nem, egy másik gombbal próbálkozom. Halkan zúgott a gép, aztán a zúgásból szabályosan ismétlődő moraj vált. A tenger hullámai csapódtak a parti sziklákhoz. Távolabb a vízen nagy hajó úszott, és éreztem, hogy azon a napon másodszor érintett meg valami. Elvágyódás egy napsugaras táj felé ... — de feltűnt a kikötő, móló, pálmafák, a hajóhidról a partra igyekvő táskát, csomagot cipelő férfiak kihajtott inggalérral, trikóban. Minibuszba szállnak, a busz oldalán latin betűs falirat, Ege tur, vagy valami hasonló, elkapták a képet, nem volt időm rendesen elolvasni. Hol lehetünk, milyen országban? Vagy milyen földrészen? A busz elölnézetből, a férfiak kiszállnak, megindultnak, hohó! Hol vagyunk? Oszlopsort látok. Oszlopsorokat, épületeket, romjaikban is izgalmas falak, boltozatok. Ez, nini, ez itt roppant ismerős! No, mi is legyen? Lázasan kutatok emlékezetemben. Mintha Hadrianus templomának maradványai — de a kép változik, a férfiak egy hatalmas, oszlopos épület előtt csoportosulnak, tárgyalnak, mutogatnak. Az épület nagy része hálókkal, gyékénynyel takart, láthatólag restaurálják. Efezosz? — villan át a fejemen, de akkor közelképben megjelenik egy férfi, mikrofonnal a kezében, és beszélni kezd. Az efezoszi Celsus Könyvtár előtt vagyunk, amelyet osztrák régészek útmutatásával rövidesen eredeti állapotába helyeznek vissza. Ujjongok, hogy sikerült eltalálnom: Efezoszban vagyunk. Törökország. Az előadás csak húsz percig tart, a képernyőn műkorcsolyázó párok szédületes ugrásait látni, de én még mindig Efezoszban időzöm, s tudom, már eldőlt, hová adom be útlevélkérelmemet. Az utolsó karácsony a régi házban, szerencsére minden szentimentalizmus nélkül telt el. Kara állandóan velünk volt, és szerencsére nem vette fel az atyai barát fensőbbséges pózát, összetegeződtünk. Tulajdonképpen nagyon jó, hogy így fordult anyám élete. Az orvos és az egészségügyi nővér harmonikus kettőse a hivatásban és a magánéletben. Happy end. Ajándékaimnak sikere volt, és anyámtól egy saját kötésű pulóvert kaptam, büszkélkedve mondta, hogy valamelyik nagy divatlapból nézte le, és a fonalat hozzá Pestről hozatta. Karától — magamban még nem szoktam meg, hogy Tóninak szólítsam — egy liter Johnnie Walkert kaptam, azzal a joviális megjegyzéssel, hogy ha még nem tartottam volna meg új lakásom felavatását. használjam arra. Délutánonként el-eltüntem otthonról, volt néhány régi iskolatársam, fiúk, lányok, körülnéztem, mi van velük. Kalló Bandival is itt beszélgettem át jóízűen egy éjszakába nyúló délutánt, mert bár ö is Pozsonyban tanult az angol-magyar szakon, mégis elég ritkán találkoztunk. A gimnáziumban még együtt készülődtünk az angolmagyarra, engem az irodalom vonzott inkább, öt a nyelvészet. Csak az utolsó évben döntöttem a régészet meflett, s bevallom, bár érdekesnek találtam az archeológiát, mégis gyakorlati szempontok vezettek elsősorban. Már akkor hallottam torténeteket, amelyek a felvételik körül lejátszódtak, nem tudom, mennyire voltak igazak ezek a korrupciótól büzlö históriák, de mig Bandi egy gáncstalan lovag nemes felháborodásával szembeszállt a kezében lévő egy szál kitűnő érettségi bizonyítványával és tudásával a tüzet okádó héftejű sárkánnyal — és győzött —, addig én fontolóra vettem Miklós bátyám szavait: — Vilo, nem tudom, mi a szándékod az érettségi után, de ha véletlenül az archeológia érdekelne, oda biztosan be tudnálak segíteni. Különben sehol, semmiféle közbenjárást nem ígérhetek neked. — Miklós bátyám nemtetszésére, s főleg anyámnak okozva nyugtalanságot, úgy döntöttem, jöjjön előbb a két év katonaság. Aztán majd meglátom. Miután levetettem az angyalbőrt (honnan a fenéből ered a mundérnak ez az el-ORDÓDY KATALIN nevezése?), nem volt már kedvem bizonytalan kimenetelű próbálkozásokhoz. Szóltam Miklós bátyámnak, s jelentkeztem az archeológiára. Szerencsémre az évben éppen volt felvétel. Az angolt és a németet melléktantárgyként tanultam, mert az archeológiában, különösen a szakönyveket tekintve, ez a két nyelv lehetett számomra a leghasznosabb. A németben már elég jól benne voltam, gimnáziumi éveim óta. Különben elég jól ragadtak rám az idegen nyelvek. Kicsit rossz lelkiismerettel, hogy elárultam évekig tartó szerelmemet az irodalom iránt, igy lettem régész. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy megbántam. Minél jobban ismerkedtem a tudománnyal, annál inkább megkedveltem. Ha valami oknál fogva mégsem lehetne a hivatásom, akkor életreszóló hobbim lenne. Így a hobbim az irodalom marad. Még jól körülnézek Miklós bátyám nem túl nagy, de igen jónak ígérkező könyvtárában is, határoztam el. Persze a polcokat elfoglaló jogtudományi könyvei nem érdekeltek. Szándékomban állt túladni rajtuk. De hát a pénz nem sürgetett, rettenetesen gazdagnak éreztem magam. Inkább a helyre volt szükségem, ahová a saját könyveimet berakhassam. A szilvesztert már Pozsonyban töltöttem. Esek Imrével a V-klubban vártuk az éjfélt. Körülnéztem a lányok között, de többnyire foglaltak voltak, különben sem villanyozott fel senki, semmi, hazamentünk hát a lakásomra. Először fogadtam vendéget, s jól is esett, meg zavart is Imre elismerő csettintgetése. Tudom, sokan mi mindent nem adnának ezért a lakásért. Nekem meg csak úgy az ölembe pottyant. Szerencse fia vagyok. Reméltük, hogy a műsorban elkapjuk még Hofit, mert biztosan egyik utolsó számként léptetik fel, de Hofi idén, úgy látszik, nem szerepelt. Azért egészen jól elszórakoztunk, annyi szesz volt csak bennünk, amennyi még szárnyra tudja kapni a gondolatokat, s nem zuhan le velük. Az éjfélt mostohaatyám whiskyjével ünnepeltük, sem pezsgőm, sem más italom nem volt odahaza. Imre nálam maradt éjszakára, délfelé meg együtt mentünk ki Somorjára hozzájuk újévi ebédre. Január elején mindjárt megkérvényeztem a bankban a devizát. Márciusban meg is kaptam. Hanem előbb még történt valami. Apróhirdetésbe tettem Miklós bátyám jogi könyveit. Két napig senki sem jelentkezett. Csalódott voltam, azt hittem, kapósabbak lesznek. Már arra gondoltam, hogy apránként elszállítom az antikváriumba, mikor egy este cseng a telefon, nöi hang érdeklődik a könyvek felöl. A címek, amelyeket bemondtam, úgy látszik nem sokat jelentettek neki, mert habozva válaszolt. — Nem tudom, ezek régi könyvek, de talán hasznát vehetném valamelyiknek .. . Megengedné, hogy egyik nap megtekintsem? így ismerkedtem meg Violával. Violával, akivel ma sem tudom még, hányadán vagyok. A könyveket persze nem vette meg, még ma is a polcon vannak. Azt mondta, mikor már egy kicsit összebarátkoztunk, hogy majd bele-belenéz, mert nem árt, ha a jogász a szigorúan vett tananyagon kívül is tud valamit. Viola először a biztos fellépésével bűvölt el. Azzal, hogy mindig, mindenben tudta a mértéket. Ivott két korty whiskyt, ült nálam vagy húsz percig, mialatt megtudtam, hogy első éve van a jogon, és ambíciói vannak. Nem akar „beporosodni valami cég jogászaként", tulajdonképpen egy igazságügy-miniszteri tárca vagy legalábbis államtitkárság az, amit elképzel magának. Nem találtam nevetségesnek, hisz olyan fiatal volt. Nekem ebben a korban hol voltak nagyratörö vágyaim? Beszéde naiv és meggyőző volt egyben, amit elragadónak találtam. Mindent el lehetett neki hinni, azt is, hogy miniszter lesz. Nagyon felkeltette érdeklődésemet a személye iránt. Már kifelé indult, mikor még egy mentő ötlet jutott az eszembe. — Viola, megtenne nekem egy szívességet? — ? — Szeretnék édesanyámnak venni valamit a névnapjára. Ez mindig olyan fejtörést okoz nekem. — Értem, értem — nevetett. — De hát mégis mire gondol? — Nem is tudom. Fogalmam sincs, mi kellene neki, minek örülne. — Hogy néz ki az édesanyja ? Hogy öltözködik? Milyen idős? Mi a foglalkozása? — Egészségügyi nővér, negyvenhat éves, azt hiszem, csinos, és most készül férjhez menni a főnökéhez. — Ó! Viola a plafonra meresztve szemét, erősen gondolkodni látszott, aztán felvillanó tekintettel kérdezte; — Egy szép táska! Beige színű, ami mindenhez megy! Na, mit szól hozzá? — Remek! — egyeztem bele, de mindenre ezt feleltem volna, akármit is ajánl. — Segít nekem kiválasztani? — Hat nincs senkije, aki erre alkalmasabb lenne, mint én, egy idegen? — Nincs, igazán nincs — bizonygattam, és úgy vettem észre, hogy szívesen el is hitte. — Akkor most megnézzük, jó? Felvettem a székre dobott kabátját, hogy rásegítsem. Belebújt, és az órájára pillantott. (Folytatjuk)