A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-07-04 / 27. szám

Gál Sándor / az ösvény kinyílt az ablak kinyílt az ajtó szél surrogott a talpam alá aztán elindultam út ösvény közeledett az erdő őz ugrott át a patakon megállt visszanézett alkonyatban feketerigók csalogattak száz lépést járni egy nappal később a kétszeresét az ösvény az ösvény melletti fák és a szél a homlokom ráncaiban a dombét a lejtő s a lejtőn a kövek között sárgálló kankalin-szőnyeg fordulnék vissza látni sápadt időmet a sajgó izmokat a sercegő éjszakát minek? tétova ég hamvazó havasa száll a nyárfák pelyhe leng-lobog az ösvény feletti fuvallatban kék derű ledöntött fatörzs moha-illata ráülök eleven fának vetem a hátam fönt a keringő ég harkály csattog kakukk rikolt gólyahir-titkok a séd öbleiben visszatértem honnan is? birsalma-homályú éjszakából szó nélkül csend nélkül hátrahagyva a galagonyások sebeit a hegyes tű-irtványokat a belém csöpögő idegen vért köszönni illene három év után íme a tisztás ragyog a fű keréknyom-léniák nyúlnak át rajta elveszvén a végtelenben amely lehet: arasznyi több mégis mert nem kézzel írott szöveg égi ékírás mint a behegedt seb varrat-elégiája pontos hímzés ezt is benövi Sandburg szikár füve ime a tisztás ehova elértem a keréknyomból mohásagancsú őz iszik fehér tükre felvillan az újjászülető erdő alkonyában leszakad egy faág pattan koppan földet ér hozza magával a fenti rontást ékes fagyöngyöt a virágzás csődjét füst szál! a felhők közé haloványul a kő s a kő árnyéka az ösvény mellett a korhadás felett szalonka száll csillag gyúl felgallyazni-készülő fácán rikolt elül a hang mint minden hang amely kimondatott szélé zsoltáré életé halálé szerelemé a szerelemé hova lesz hová csitul az estéli derengésben megmoccan a szürke kő kihívóan mintha azt kérdezné mit keresek ezen az alig látható tájon te kő te nyirkos kő te áldott szikladarab te ittfelejtett eső és hó-áztatta kő látni látni jöttem hogy érezzem járni tudok és élni tudok estem világosságból mély sötétségbe hol se kő se út se ég nem volt látható hol se szó se zümmögés nem szállt úszott minden önmagában időtlenül és hangtalanul a túlsó oldal — másik lehetőség hatalmas a csábítás hatalmas az ereje békét kínál és végtelen nyugalmat nekem mégis ez a tisztás s mögötte a sárga földomlás a lucfenyők a nyírek a bükkök meg a talpam alá lopakodó szél kinyílt az ablak szemem is kinyílt s tükrében felkígyózott az ösvény könnyeden csak könnyeden és lazán lépésről lépésre ahogy a fű nő csendesen és vigyázva kikerülve a kapaszkodókat kaptatókat elfáradtam elfáradtál súgja vissza a tisztás pihenj hisz itthon vagy megint alattad az akácos és a folyó fényük benne az ég s a csillagok a fülemülék örömödet a maradékban keresd nézd már virít a barka s amit egykor magadba temettél cseppenként meregesd át a jelenbe hogy megújulj a fa kérge még március-hideg átsüt a kabáton tépj még százat ráadásnak minden tiltás ellenére lépj még százat fölfelé a mozdulatlan csillagok sugarában riaszt az ismeretlen kés villan vér csöpög ki láthat túl ezen a homályon zaj kél csoszogó lábak és nem világosodik a tér az ösvény fölemelkedik áttetszővé vékonyul és elenyészik önmagában homályból homályba lebegtem mintha lennék űri utas pedig csak asztalhoz kötözve feküdtem tehetetlenül a lét s nem-lét partjai közé kifeszítve minden visszavetül ide a csillagsugaras ösvényre a fatörzsek árnyai közé lépéseim alá mintha mi sem történt volna mintha álmodtam volna azt az ébredést a lassúdad világosodást a neszeket majd az érthetővé tömörült hangokat hogy: él hogy: most már minden rendben van és mondom én is minden rendben van az ösvény járható nehogy a sebek fölszakadjanak de hova lett a kocsizörgés a lóhorkanás hova lett a szénaillatú öröm a zsíroskenyér és a tej íze és hova tűntek a tavirózsák a tücskök 11