A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-12-26 / 52. szám

dulunk alantas ösztöneinktől, szenvedélyeinktől, s biztosan felfogjuk, regisztráljuk őket S egyszer létrejön az egyenes összeköttetés. Áthidaljuk a szakadékot, mely elválaszt. Bízzunk meg bennük! Miért nem beszélgetünk a méhekkel, miért nem halljuk a hangyákat ? Mert alábecsüljük, nem értjük őket, s fogai munk sincs róla, hogyan fogjunk hozzá az ellenkezőjéhez. Hát ezért ne csodálkozzunk rajtuk. És főleg ne fosztogassuk már tovább saját testünket, lelkünket, környezetünket. Tizenegy óra tizenkilenc perc! Istenem már csak másodperceim vannak hátra! Nem szabad csalódást okoznom nekik . .. Gyermekeim ne feledjétek, az egyetlen gyönyörűség a tudás, a megértés, és az igazság gyönyörűsége ... Még hasznossá akarom tenni magam. Ezért távozom .. . S miattatok is. Isten veletek!..." Néhány pillanatig üresen forgott a tekercs, csak a szalag végének csattanása hallatszott. Elsőnek Smith tért magához: — Uraim! Ez óriási! Kozmikus lények! Donald nem tűnt el nyomtalanul! Észbontó! Micsoda szenzáció lesz! Azonnal értesítem a szerkesztőséget, biztosítsák az első oldalt! — Ne bolondozz! — hűtötte le lelkendezését nyomban Heron őrnagy. — Nem, Jolyon, ezt nem teszi meg! — jelentette ki rögtön utána June. Az újságíró csodálkozva bámult rá. — Ahogy mondom, azt, amit itt hallott, soha sehol nem teheti közzé! — Miket beszél kedves June? Ekkora szenzációt? Tudja, mit lehet ebből csinálni? Olyan cikksorozatot írok belőle ... Mit sorozatot — könyvet! Bestsellert! — Nem, azt nem engedélyezem! — hangzott az asszony kimért, erélyes felelete. — De az isten szerelmére! Hiszen megfizetjük! Az ilyesmit manapság arannyal fizetik! Hát nem érti?! — Maga, maga nem értett meg semmit ... Fleming felemelkedett: — Azt hiszem, barátaim, a legokosabb lesz, ha most távozunk. — Igen, menjenek, menjenek már, hallják? — robbant ki June. — Hagyjanak .. . Nem akarom ... Nem engedem ... — ismételgette keserűen, kétségbeesetten, kimerülten. Vége (Ardamica Ferenc fordítása) Megvallom, sokáig töprengtem azon, vajon írjak-e véleményt Gágyor Péternek a MATESZ kassai Thália Színpadán bemutatott Szélkötő Kalamona című (mese) játékáról... Sokáig gondolkoztam, mert ez az előadás, bármilyen nehezemre is esik leírni, de már-már a bukás határát súrolóan rossz. Igen ám, csakhogy amennyiben ezt így kerek perec már az első előadásokat követő napokban papírra vetem, akkor ezzel könnyen fölboríthatom a Thália amúgy is feszes játékrendjét, hiszen az előzetes szervezésben biztosított előadások közül jó néhányat a népmüvelök vagy az iskolaigazgatók lemondhatnak. A jövő nézőire gondolva viszont az sem megoldás, ha szép csöndesen elhallgatom, vagy netántán sikerré szépítem a kudarcot. Joggal féltem ugyanis a tizenéves, vagy annál is fiatalabb közönséget, amely bizony ezen az előadáson elégtelen színházi élményt k^pva ismerkedik a színház sajátos világával. Az efféle gyengébben sikerült előadások igazi értéke ezért elsősorban azok tanulságaiban rejlik. Például abban, hogy az ifjúsági és gyerekelöadások egyik legalapvetőbb hiba ja, ha a gyerek kívül marad a látottakon, ha jobbára teljesen közömbös marad számára a történet, ha csak alig, vagy egyáltalában nem tud azonosulni a színpadon látottakkal, és nem ismerhet magára, a világára. A gyerekek korosztályának készülő előadások sikerének, élvezhetöségének legérzékenyebb fokmérője a széksorokban ülő, kíváncsi gyereksereg reagálása, ami bármely műszernél (esetleg rendezői, dramaturgiai, játékelméleti vagy akár kritikusi okfejtésnél) érzékenyebben jelez min den üresjáratot, hamisan csengő fel• „SZÉLHÁZI" SZÉLKÖTŐ • FÉLRESIKERÜLT SZÍNPADI ÜZENET — GYEREKEKNEK • MESÉLNI, DE HOGYAN? • EGY BALSIKER TANULSÁGAI hangot. Mindezt olyan ösztönös és hibátlan kvalitásérzékkel teszi, amit az idősebb korosztályoknál már visszaszorít a fegyelmezés, a felnőttkori illem pedig teljesen megszüntet. A Szélkötő Kalamona amolyan „szélházi" színpadi produkcióvá sikeredett meséjét több alkalommal is láttam, különbözö korosztályú közönség előtt. Szembeötlő volt, hogy sem a hét-nyolc éves nebulókat, sem a tizenéves ifjúságot nem ragadta magával az előadás. Kár pedig, mert a darab, alapanyagában, igen sok és szép elemet tartalmaz a mesék világából. A darab színpadi megvalósulásának formája sajnos azonban íróilag erőtlennek, jellegtelennek bizonyul, formanyelvében pedig a Szép Szó Ifjúsági Színpad produkcióira emlékeztet. Ami azonban e nagyszerű műsorairól híres kassai irodalmi színpadon harminc-harmincöt perces játékidőben hatásosnak, söt olykor egyenesen lenyűgözőnek hatott, mindez ugyanitt álmosítóan egyhangúvá teszi a csaknem kétórás játékidőt. A színpadon tulajdonképpen egy, a felnőtteknek szánt kísérlet kerekedik a Szélkötő Kalamona történetéből; ám tudvalévő, hogy a felnőttek meglehetősen ritkán járnak délelőtti vagy kora délutáni ifjúsági előadásokra. Kalamona meséje azonban így, ebben a formájában — a szerzői, dramaturgiai, rendezői és színészi megoldatlanságok révén — bizony eléggé sekélyes szinten, a gyerekek természetes aktivitását rendre rosszul hasznosítva, úgyszólván „fogyaszthatatlanul" kerül a nézők elé. Az előadás csak itt-ott válik valóban meseszerűvé, csupán elvétve vannak dinamikus és tempós pillanatai/amit azonnal honorál is a publikum — az előadás többi részének unalmát bizonyítandó!... Az előadás legfőbb tanulsága, hogy a gyerek nem kis felnőtt, hanem értelmes és életkori sajátosságainál fogva a világot másként befogadó ember. Ezért a színházban is értelmesen, egyenrangú társnak tekintve, de a másságát is figyelembe véve kell lehajolnunk hozzá, gondosan ügyelve közben a színpadon megelevenedő történet meseszerű fordulatosságára, illetve annak könnyű követhetőségére. A színház ugyanis játék, az ifjúsági és gyermekelöadás pedig különösen az! A jó előadásban a gyerek saját fantáziájának megvalósulását találja meg; az írónak, színésznek, rendezőnek pedig önmagát kell fölvállalnia ebben a mindenkori játékban — hiszen saját magának is neveli a majdani közönséget. miklósi péter 11