A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-12-26 / 52. szám

Konsztantyin Hudakov filmet forgatott az Estétől délig című Viktor Rozov színműből; a film a Moszfilm műtermeiben készült. Az Estétől délig férfi főszerepét Viktor Szanajev alakítja. A képen a két nöi főszereplő: Natalja Fatyejeva és Ljudmila Szaveljeva. Kétszázmillió márkáért újjáépítették a második világháború alatt majdnem teljesen elpusztult frankfurti operaházat. Az építkezést már 1951-ben elkezdték, de pénzügyi nehézségek miatt néhányszor leállították. Hírneves művészek, közéleti személyiségek, mint Albert Schweitzer, Otto Hahn fizikus, ajánlották fel támogatásukat a világhírű intézmény megmentéséhez. Wilhelm Backhaus, Yehudi Menuhin, Herbert von Karajan, Cristoph von Dohnányi, Hermann Prey külön koncertekkel járult hozzá az újjáépítés költségeihez. Az új kulturális intézményben, amelynek 2500 személyes nézőterén fémből és műanyagból formatervezett, korszerű, úgynevezett „frankfurti székek" kínálnak kényelmes ülést, nemcsak operaelőadásokat, de klasszikus és rockzene koncerteket is rendeznek. — A képen Ulrich Schwab általános menedzser az újfajta székben, az újjáépített operaház főbejárata előtt jármű formáját szélcsatornában kísérletezték ki és a légellenállás csökkentésére a gyors autókon használatos alsó levegőtereiő lemezt is felhasználták. CSAK A SZÍNEKHEZ VAGYOK HŰ Azt mondják, a zbrasovi aragonitbarlangnak csupán Amerikában van párja. Lehet hogy igy van, rám mégis sokkal nagyobb hatással voltak Ludmiia Procházková kerámiái, amelyek a közelmúltban a barlang alsó kijáratában kaptak helyet. A ház, amelyben a harmincegy éves keramikus, iparművész él, Olomouc szívében áll. Sáros kezű kisfiú nyit ajtót, de amint belépek a hűvös lépcsőházba, már el is tűnik a szemem elöl. — Filipek volt, a fiam — mondja Ludmiia Procházková. — Amint hazajön az iskolából, ledobja a táskáját és már gyúrja is az agyagot. Érdekes, gyermekkoromban én is az állatokkal kezdtem. Ötéves voltam, amikor megismerkedtem az agyaggal, és annyi, de annyi kutyát, macskát, egeret csináltam, hogy az egész környéknek jutott belőlük. Filipek már kezd kinőni ebből a korból; nyolcéves múlt, mostanában a mesehősök kötik le a figyelmét. A lányom viszont sorozatban gyártja az állatokat. A két gyerek birodalmán és a hangulatos hálószobán át egy erősen megvilágított helyiségbe lépünk, amelynek ablakából még a külváros fényeit is látni lehet. — Ez a műterem — mutat körbe, s csodálkozásomat látva gyorsan hozzáteszi: — Azért ilyen tágas, mert régebben ez is hálószoba volt. Apám és anyám aludtak itt; apám nagy mesélő volt, de szigorúan nevelt. Azt akarta, hogy közgazdász legyek, nem nagyon izgatta őt, hogy engem az agyag érdekel. Harmadik gyerek voltam a családban, majdnem a legkisebb, de sohasem kényeztettek el. Mindig arra tanítottak, hogy a jót először magunkban kell megtalálni, s ha megvan, akkor másokban is megleljük. Lassan, megfontoltan beszél; amig két mondatot összeköt, fél szemmel körülnézhetek a szobában. A fehér falakon színes tányérok, az ajtó mellett félkész vázák, a sarokban a korong, hátam mögött magas fapolc száradó korsókkal, tojástartókkal, félig gyúrt agyaggolyókkal. Amikor észreveszi, hogy a vázlatait nézegetem, közelebb jön hozzám, és úgy folytatja: — Kezdetben nekem is furcsa volt, most már megszoktam, hogy minden tányért, vázát előre megálmodok. Naponta arra ébredek, hogy tisztán, formájában és színeiben is pontosan látom a tárgyakat. Tulajdonképpen minden napom azzal kezdődik, hogy lerajzolom, amit megálmodtam. Napközben meg csak az jár a fejemben, hogyan sikerül agyagba gyúrni az elképzeléseimet. Hogy az apró virágok ugyanolyanok legyenek a tányéron, mint álmomban. És mert ugyanazt nem tudom és nem is akarom még egyszer megformálni, mindennap más mintákkal dolgozom. Csak a színekhez vagyok hü. A zöldhöz és a barnához. Meg a fehérhez. Az őszt is gem mindig a térforma érdekel. Az égetést viszont nem szeretem. Szerencsére Dusán, a férjem erre is vállalkozott a kedvemért. Nyolc évig tartott, amíg sikerült rábeszélnem, hogy a munkában is társam legyen. Jöjjön csak, megmutatom, mit csinált. Két emelettel lejjebb, hűvös helyiségben gyújtunk fényt. Egy kemence mellett állunk meg, amely féltve őrzött kincsnek számít a házban. — Elképzelni sem tudom, hová hordanám égetni a nyers kerámia tárgyakat ha ez nem lenne. És nem egyik napról a másikra készítette el a férjem. Mestermunka a javából, de egy valamiről megfeledkeztünk építés közben. Arról, hogy jóval nagyobbra kellett volna tervezni. Persze így is csodálatos érzés járja át a lelkem, amikor égetés után felnyitjuk a kemence tetejét. Ilyenkor mindig remegek a kíváncsiságtól, milyen látvány tárul elém. Ha netán elreped valami, szinte belebetegszem, annyira fáj. A szomszédos helyiség raktárnak is beillik. A kád agyaggal teli, az edényekben fénymáz, körös-körül a két gyerek alkotásai. Alkonyodik, de az ablakon át még most is jól látni a szőke kislányt, amint egyedül formálgatja az agyagot. — Tudom, nagy fába vágtam a fejszémet, de nem bírom tovább, mert egyre többet foglalkoztat a gondolat, hogy gobelinnel párosítom a kerámiát. Úgy, hogy közérthető legyen. Mert igenis fontos, hogy necsak a szakmabeliek, hanem az egyszerű emberek is megálljanak az alkotásaim előtt. Olyankor igazán boldog vagyok, nagyon boldog. szabó g. lászló Vlastimil Held felvételei akkor szeretem, amikor még féltve őrzi a zöldet, de már a barnával kacérkodik. Ha tél van, akkor meg a tavaszra várok. Arra, hogy foltokban olvadjon a hó, hogy előbújjon az első körömfű. Mert a virágnak rettenetesen tudok örülni. Az Almafát csak azért csináltam, mert izgatott, hogyan bont virágot a gyümölcsfa. Erre voltak, akik azt mondták, meglovagoltam a divatot, mert rózsaszín fénymázt használtam; mások azt állították, az olaszokat utánzóm. Pedig azt sem tudom, hol tartanak a kerámia terén, hiszen szaklapokhoz hozzá sem jutok. A szoba túlsó sarkában, szorosan a fal mellett három félkész padlóváza áll. — Semmit sem festettem rájuk, mert en-Látogatóban Ludmiia Procházkovánál