A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-12-19 / 51. szám

Ml VAN A DUNABAN? Ezzel a kérdéssel indultam el, hogy a folyam hazai partszakaszát bejárva, választ keressek néhány aggasztó kérdésre. Eredeti szándékom szerint hidrobiológusokkal, környezetvédőkkel, és egyéb szakemberekkel akartam beszélni, de miután egy csölösztői öreg halásznak is feltettem a kérdést, úgy döntöttem, hogy hagyom a vegyelemzések, a biometria számadatait... maradok a dunai halászatot érintő problémáknál. Az öreg halász ugyanis igen röviden, egyetlen szóval válaszolt, kimondva ezzel azt is hogy mi van, és mi nincs a Dunában. Hadd ne idézzem őt. Herman Ottó, a magyar halászat történetírásának tudósa és mestere, e tárgykörben mindenképpen sok idéznivalót hagyott maga után. Egyebek között megírta Rév-Komárom ősi halászatának történetét. Ketel vezér idejében bizonyára igen nagy halakat fogtak a Dunában, de bizony évszázadokkal később, még a legutóbbi századforduló után sem volt ritkaság a komáromi halászok által zsákmányolt mázsányi súlyú viza. A régebbi időkben négy-ötmázsás vizákat is fogtak Komáromban, de ez korántsem számított nagy csodának, hiszen ez a Dunára hajdan szívesen fölvonuló fajta az „anyatengerében húsz mázsáig is megnő." A szigorú törvények szerint oly hosszú időkig virágzó komáromi halászcéh igen becses, fontos, és hasznos gyülekezete volt a vizek mestereinek. Soraikban példátlan rend, erkölcs, és fegyelem uralkodott, ezért is lehettek a halászok a város legtiszteltebb emberei. Munkájuk eredményéről naponta adtak számot a lakosságnak, hiszen: „Komárom városának, mint tudjuk, már a régibb időben is rendezett halpiaca volt." De Komárom látta el hallal a budai királyok, majd a bécsi császárok udvarát is, és az sem furcsállandó, hogy még a várjobbágyok is hallal rótták le adójukat." Az 1051-i esztendőről fel van jegyezve, hogy III. Henrik hadaival beütött az országba; de megszorul s így a támadó az, aki Győrön alul megalkuszik sorsával, békét kér I. András magyar királytól. A magyar király ráhajlik a kérésre s a véginségre jutott német tábort ötven óriási vizával rántja ki a bajból. A halak e tömege komáromi volt. Nagyságukat elgondolhatjuk." Ha manapság Komáromban az iránt érdeklődnék, merre találom a halpiacot, — bizonyára mindenki bolondnak nézne. A halasbolt felé talán elirányíthatnának, de száz esetből kilencvenvalahány alkalommal onnét is üres szatyorral kéne kihátrálnom. Ha hétvégeken a parti sporthorgászoktól próbálnék halat venni, azt hinnék, szándékosan akarom őket bosszantani, s mert a mai horgász érthető módon babonás, az ilyen zaklatás után összecsomagolná horgait, aztán hazamenne. Amikor ezeket a sorokat írom, egy hónap választ el a karácsonytól. A fővárosban utoljára tavaly jutottam élő halhoz, természetesen karácsonykor, hosszú sorakozás és tolakodás árán. Időközben többször kerestem mint gyakran, de hiába. Arra a következtetésre kellett jutnom, hogy a halvásárláshoz manapság nagyobb szerencse kell, mint a halfogáshoz. Aztán az is kiderült, hogy ez sem így igaz, mert úgysem a szerencsén múlik, hiszen az üzletekben újabban már csak évente egyszer, karácsonykor látnak élö halat, tz van — állapítom meg és bármennyire is szeretem a halat, eddig még nem tudtam rászánni magam arra, hogy horgászengedélyt váltsak. Nem azért, mert nem bízom a szerencsémben, hanem mert úgy tudom: a Dunába hasztalan lógatja az ember a zsinórt. Mi az igazság? Geczö Béla, a Szlovák Horgászszövetség Komáromban székelő kerületi titkárságának titkára elmosolyodik, amikor a kérdést nekiszegezem. Átbeszélgetünk egy teljes délelőttöt. Summa summárum: a régi állapotokhoz viszonyítva a dunai halállomány állapotai akár katasztrofálisnak is mondhatók, következésképpen — vagy fordítva? — a víz tisztasága sem különb, és megnyugtató vigaszt az sem jelent, hogy mindez manapság világprobléma; hogy vannak ennél rosszabb állapotú vizeink; hogy a Duna szennyezettsége ugyan csak másodfokú, de miért ne lehetnének tisztábbak a vizeink. Mert lehetnének. Kár szépíteni: az ipari fejlődés az utóbbi évtizedek során súlyosan felborította a vizek természetes biológiai egyensúlyát — ez ma már senkinek sem újság. A kérdés azonban nem úgy vizsgálandó, hogy a vizek szennyezése mennyire elkerülhetetlen, hanem úgy, hogy mennyire kerülhető el, és milyen áron. Ráadásul nem csak a feltételek, a lehetőségek szempontjai az elsődlegesek, hanem mindenekelőtt az, hogy mennyire kényszerűek a természetet kimélö radikális intézkedések. Sajnos, a jelenlegi állapotokra nem az jellemző, hogy az ipari üzemek legnagyobb erénye a természetvédelmi fegyelem lenne. Gyakran olcsóbb a szennyezésért büntetést fizetni, mint tisztítóberendezést üzemeltetni. Igaz, sok minden történt és egyre több intézkedés születik annak érdekében, hogy a leromlott környezeti állapotok megjavuljanak. — Hogy mi van a Dunában? — ismétli meg a kérdést Geczö Béla. — A Dunában a jelentős szennyezettségtől eltekintve is a hazai szakaszon hetven-nyolcvan halfajta fordul még elő. Ebből körülbelül egy tucatnyira tehető az értékes haszonfajták száma. A viza már nem vonul föl, a tokhai teljesen kipusztult. Hogy milyen a dunai hal húsának az íze? Biztosíthatom, hogy a nem éppen eszményi állapotok ellenére is jó, sokkal jobb, mint ahogy azt híresztelik. A Kis-Duna-i hal viszont ehetetlen — sajnos. A halállomány komoly megcsappanása kétségtelen és elszomorító tény, ám ide tartozik, hogy korrekt és megbízható adataink szerint megkezdődött a dunai halállomány feljavulása. Mindez persze nem magától történik, hanem nagyon 12