A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-12-19 / 51. szám

IVAN IZAKOVIC MAGÁNY „ Gépiesen megosztoztak a maradék italon, némán, mereven bámulták a poharakban olvadozó jégkockákat, s mindketten ugyanarra gondoltak. — Mit gondolsz, normális volt, vagy serri? — szegte meg Smith a súlyos csendet. — Tőlem ezt ne kérdezd .. . Te talán belevetnéd magad a tengerbe a cápák közé? Csak úgy, kedvtelésből? Hagyjuk ezt. Ne zárjuk ki a véletlen szerencsétlenség lehetőségét sem. Próbáljuk meg inkább rekonstruálni e furcsa hajóút hátralevő részét. Akarod, hogy berajzoljam a térképbe? — Kitűnő. Közöljük ... Természetesen honorárium fejében. — Hát, ha megfelelő lesz ... Heronban felébredt a szakember. Néhány másodperc alatt felvázolta Anglia, Nyugat-Európa, Afrika és Dél-Amerika körvonalait. Nem feledkezett meg az Atlanti-óceán fö szigetcsoportjairól és szigeteiről sem. Eleinte telt, később szaggatott vonallal belerajzolta Hurst útirányát. — Március huszonkettedikén elérte a Falkland szigeteket. Itt hirtelen irányt változtatott és lassan, mintegy tétovázva, helyenként kerülővel, elindult észak felé. Néhány hétig, ki tudja miért, a brazil partok közelében kóborolt, de végül is — körülbelül erre — elindult a Zöldfoki-szigetek felé. S épp ebben az időszakban bukkanunk feljegyzéseiben a rengeteg furcsaságra: különös jegyzetekre, mondat- és gondolatfoszlányokra, érthetetlen számtorlódásokra. Lehet, hogy rejtjelek. Megpróbálkoztam a megfejtésükkel, sikertelenül. S itt kezdtem először kételkedni beszámíthatóságában ... Mi hatott rá ennyire, betegség, láz, kimerültség, elszigeteltség ...? Mással nem tudom megmagyarázni. S akkor váratlanul, a huszadik fokon áthajózva, körülbelül Haiti szigeténél újból működni kezdett a leadója. Ontja a jelentéseket, melyeket úgy fogalmaz, hogy semmit sem árulnak el a valódi útirányról, lelkiállapotáról, kedélyéről, erőnlétéről. A navigációs naplóba június huszonnegyedikén kerül az utolsó bejegyzés ... Tehát két héttel azelőtt, ahogy az NDK hajója felfedezte az elhagyott vitorlást. Aznap már nem állapította meg pontos helyét. Tengerésztérképéré sem rajzolta be. Gondolom, hogy . .. Szavait makacs telefonberregés szakította félbe. Az őrnagy felemelte a kagylót, valamit beledünnyögött, majd elegánsan odanyújtotta Smithnek. Az csodálkozva felhúzta a szemöldökét, és rosszkedvűen megszólalt. De nyomban hangnemet változtatott. Hurst felesége, June volt a vonal másik végén. Bocsánatát kérte a zavarásért, majd megkérdezte, nem hívott-e alkalmatlan időben, gyorsan elmondta, hogy a szerkesztőségben már nem sikerült elérnie s egy perccel értesült holtartózkodásáról a házvezetőnőjétől. Hívásának okáról még mindig sejtelme sem volt. Csak miután biztosította arról, hogy valóban nem zavar, s hogy éppen Donald hajózási naplóját tanulmányozzák, s úgy is felhívta volna, tudatta vele a meglepő újságot. A vitorlást hivatalosan átvették Brightonban. A kikötőből felhívták, nem jönne-e személyesen átvenni a fedélzeten talált — a férje személyes tulajdonát képező — tárgyakat. S hogy valami magnótekercsek is vannak köztük. Habár azt sem tudta megmondani, van e valami a szalagokon. Smith szenzációt szimatolt. Felajánlotta, hogy korán reggel odaviszí a kocsijával. S ott érte a csalódás. Hurstné nem akarta, hogy az esetleges felvételt helyben, vagy valahol az úton meghallgassák. Világosan a tudtára adta. hogy előbb egyedül akarja meghallgatni. Eléggé sietve váltak el. Smith képtelen volt eltitkolni lehangoltságát. Az asszony még aznap este felhívta, bocsánatát kérte, s elárulta, hogy az/első két szalagon semmi sincs, ami férje eltűnését megmagyarázná. Az utolsóhoz, a harmadikhoz még nem nyúlt. Hirtelen furcsa, megmagyarázhatatlan érzés vett rajta erőt, aggodalom, előérzet, rettegés, egyszóval fél egyedül meghallgatni. — Értem. Értem magát, June ... Engedelmével akár azonnal indulhatok — indítványozta. — Ennek őszintén örülök. — Oh, sorry, most jut eszembe, hétkor találkozóm van doktor Fleminggel. Azzal a pszichológussal, akit felkértem Donald naplójának tanulmányozására. A krónikás naplóról van szó, hiszen érti... Nem szeretném ... — Igen, természetesen ... S mi lenne, ha az én nevemben meghívná hozzánk? Én is kíváncsi, nagyon kíváncsi vagyok, tett-e valami felfedezést? Heron őrnagy, aki éppen nála tartózkodott, köhécselni kezdett, hogy felhívja magára a figyelmét. Mivel Smith még mindig nem értette, mit akar, odasúgta: — Hát ilyen barát vagy? S én? Azt képzeled, hogy engem nem érdekel ? — Halló?! Egy pillanatig azt hittem, szétkapcsoltak ... — Nem, nem ... June, volna egy kérésem, jóbarátom. Heron őrnagy a minisztériumból szeretne jelen lenni, ha megengedné ... — Természetesen. Ezennel őt is meghívom. Tehát hétkor? — Kitűnő, hétkor. — Ne haragudjon, de inkább nyolckor, lefektetem a gyerekeket, hogy ne zavarjanak, jó? Amint Hurstnéval befejezte a beszélgetést, nyomban tárcsázta Fleminget. Szerencsére otthon találta a doktort, közölhette vele megállapodását Hurstnéval. — Okos dolognak tartja ...? — Igen, doktor ... Erős asszony. Tudni akar mindent. — Mindent? Félek, hogy csalódást okozok majd neki. — Ha jól értem ... — Zavarban vagyok, kedves Jolyon. Az elolvasottak alapján nem szeretnék elhamarkodott következtetéseket tenni. Végül is a szöveg alaposabb tanulmányozást érdemelne. És elemzést. A fogalmazás helyenként bizonyos pózba hajlik. Nem őszinte. Mintha magával készülne versenyezni, ért engem? Természetesen, találhatók benne figyelemre méltó részek, főleg a maga, helyesebben az újságja számára .., — Kitűnő. Konkrétan? — Például természeti jelenségek költői leírása,' kis híján bölcsészeti eszmefuttatások ... Sajnos, a napló helyenként érthetetlen, olvashatatlan. Feltételezem, de nagyon kérem, amit most mondok, ne adja tovább, szóval feltételezem, hogy minden jel — a napló ezt látszik bizonyítani — paranoid jellegű lelkizavarra utal. Ezt is elmondjam neki? — Azt hiszem doktor, nincs értelme eltitkolni előtte ... Már belenyugodott... Tudja mit? Nyolc előtt beugrom önért. Útközben még elbeszélgetünk, jó? — Jó ... Várni fogom .. . Az este különös volt, a beszélgetés szokatlan. — Doktor úr, talált olyasmit Donald naplójában, ami megmagyarázná a történteket? fordult June a kezdeti zavar leküzdése után doktor Fleminghez. — Azt hiszem, igen. Nekem, mint pszichológusnak, rendkívül izgalmas olvasmány volt. Bizonyos részeit különbözően jellemezhetném. Mint már említettem, sok eredeti észrevételt tartalmaz, eszmefuttatásokat, különféle témákra írt aforizmákat, melyekre valószínűen az átélt veszélyek, megfigyelések és a magány inspirálta. Néhol mindössze néhány mondat, bekezdés, itt-ott hosszabb leírás, bölcselkedés. Majd gondolatfoszlányok — őszinték, a vége felé zavarosak, összefüggéstelenek, söt titokzatosak. S éppen ennél a pontnál kell keresni a feleletet az alapkérdésre: Mi történt Hurst úrral? A napló Seneca idézettel, pontosabban egy változatával kezdődött: „Bizonyos tettek nem azért riasztanak vissza, mert nehezek, hanem azért nehezek, mert visszariadunk tőlük." Szimpatikus és szimptómatikus, nemde? Talán az áttekinthetőség kedvéért minden oldal margójára feljegyzett egy-egy témát. Az első témacsoport címe: „Hajózás" ... Felolvashatok belőle néhány részletet? Mindnyájan bólintottak. — „Szenvedély ez, olyan szenvedély, melynek bűvköréből már nem szabadulok. Az, aki még sohasem ivott az öröm és üröm, a pompás, de kemény munka eme keverékéből, nem értheti, hogy mindez nem más, mint az emberben élö örök, olthatatlan vágy bizonyítani, versenyre kelni, győzni önmaga, mások, és az elemek fölött. Mindenkiben, közülünk majdnem mindenkiben hatalmas hős szunnyad. De mi van akkor, ha egyszerűen csak változatosságra, életritmus- és környezetváltozásra vágyunk, mozgásszabadságra, kötetlenségre, képességeink kárpótlására? És menekülésre, a hétköznapok kitaposott ösvényei, a gépiessé vált szokások elhagyására . . . Azért, mert képtelenek vagyunk a mindennapok egyhangúságából álló életben valami újat felfedezni. Hallgatom a tenger lélegzését meg a fentről áradó hangokat, s megpróbálok belehatolni az áthatolhatatlanba. A természet valós. Mitikus kapcsolatoknak nyoma sincs." — A kővetkező téma: „Nosztalgia". „Nosztalgia? ... Igen, ismeretlen rejtekhelyéről előtörve a hatalmába kerített, azóta ábrándozom, tulajdonképpen azt sem tudom, miről, pedig bizonyos, hogy az a valami létezik, csak én nem tudok rájönni, mi az, nem tudom megnevezni, miről van szó — a visszatérés, melegség, siker, nyugalom után sóvárgok, vagy utánad June? Lehet gyönyörű az, ami egyszer befejeződik? Bizonyosan. Úgy ér majd véget, mint egy mérkőzés, mely tanúk nélkül, bírák nélkül folyt le. Hazárdjáték volt — önkéntes izoláció tőletek, mindenkitől. Nézőkre nincs szükségem, emelvények tapsa, buzdítás, babérkoszorú, kitüntetés nem hiányzik ... Csak én és a tenger... Úgy örültem neked, attól a pillanattól szerettelek, amelytől átkozódni támadt kedvem. Gyerekek, nagyon hiányoznék, ha nem térnék vissza? Megszoktátok már a távollétemet? Igen, tudom, — te, kedves, sohasem szokod meg, sohasem szoknád meg ..." Ezeknél a szavaknál June fojtottan felzokogott, arcát a tenyerébe temette. Heron egy kézmozdulattal megpróbálta Fleminget megállítani, melyet az nem vett észre, és folytatta: 10