A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-12-19 / 51. szám

— „Egyedül te próbáltál lebeszélni..." — Rosszul próbáltam meg lebeszélni, láttam mennyire vágyik résztvenni a versenyeken, kétségeit eloszlattam, mondván a szerelem nem egyenlő egymás bámulásával, és hogy az is szerelem, ha két ember egyazon irányba néz ... Én. én űztem el, azzal száműztem, hogy elengedtem. A doktor megsimogatta tekintetével. — June, maga semmiről sem tehet. — Bocsássanak meg ... Folytassa, doktor úr, kérem folytassa. — „Harc ..." — Magányos harcba kezdtem, mivel szilárd meggyőződésem volt, hogy ismerem versenytársaim erejét, hogy tisztában vagyok az elemekkel, az óceánokkal, az idővel. Csak önmagamat nem ismertem! S azt a visszaható erőt, mely szembehelyezkedik a szenvedéssel, a belső gyengeséggel, a lemondással, a halállal ... Minden embernek legalább egyszer az életben meg kellene kísérelnie a lehetetlent. Sajnos, én is csak olyasmibe fogtam, amit már előttem mások véghezvittek . . ." — Az örök kérdés: „Miért? ..." „Ha nem térek vissza, némelyek felteszik a kérdést: — Miért vállalkozott rá? Mi értelme volt? — Lehet, hogy kísériet volt legyőzni a legmagasabban tornyosuló akadályt — a halál leheletét, a hiábavalóság érzetét. Nem, nem óhajtok most hazudni, nem arról volt szó. Kutatni, harcolni, felfedezni, megismerni, határozni, szökni próbáltam. Mit, ki ellen, ki elöl?! Ne kérdezzétek, rájöttök magatok is." — Legtöbb gondolatát a „Magány" címszó alatt gyűjtötte össze. „Rohanó életünkben annyi kínzó probléma akad, melyet nincs időnk átgondolni. Itt, a tengeren nyugodtan foglalkozhatom velük, napomat magam osztom be, hát nem nagyszerű? Nem hiába beszéltem be magamnak, nem a magányra termettem ... A magány nem old meg semmi, habár — habár jogosan keressük. Mindannyian. Nem, Ibsennek nem volt igaza, amikor azt állította, hogy az az ember a legerősebb, aki a legmagányosabb ... De az is lehet, hogy ő ezt másképp gondolta, mint ahogyan én ma értelmezem ... Most megvan rá a lehetőségem, hogy mindezt túléljem, de mi lesz azután, ha sikerül? Elfogadom a valóságot? Lemondásnak minősítem? Rájövök, hol a határ? Magány. Hogyan ízlik ...? Sehogyan! Agyamban keserű mellékízt hagy hátra. Mind örültek vagytok, akik róla álmodtok — az elefántcsonttoronyról, — nem tudjátok mire vágyódtok . . . Igen, mindenki magában hordja a magány egy darabját, de ez egészen más, ezek csak pillanatok, amelyekben az ember lényegében egyedül maradt... Nem, nincs magányosabb magány az önkéntes lelki gettónál!" Fleming elhallgatott. A többiek sem szóltak. Mindnyájan, — a három férfi és a nö, — mozdulatlanul, gondolataikba mélyedve ültek. „Hullámok, hullámok, hullámok, a láthatárig elomló víz, — folytatta Fleming kisvártatva felszólítás nélkül — mindez pokolian untat, kormányozni, írni, táviratozni, enni. szivattyúzni, főzni, mindig ugyanaz, állandóan ugyanaz — az örülésig ..." Fleming újból elhallgatott, valamit dünynyögött az orra alatt, azután gyorsan tovább lapozott a naplóban és felkiáltott: — Aha, ez az! Innen kezdődik .. . „Határtalanul kíváncsiak. Minden érdekli őket. Mikor hagynak már végre békén? S miért pont engem választottak, azért, mert egyedül vagyok?" — Hát ez nem vall a lelki egyensúly mellett, bár a következő sorok tudata világosságát bizonyítják — tette hozzá magyarázóan. „Az ember sokszor nem érzi saját nagyságát. amíg mások meg nem győzik róla. S hogy agyam mi mindent rejt: magamnak is meglepetés". — Innentöl majd minden oldalon találunk hasonló célzásokat. „Fáj az üresség, mely körülvesz, rosszak a pillanatok, melyekben az ember fájdalmasan tudatosítja, hogy egyedül van, hogy egyedül marad, s tervei értelmüket vesztik. Ezért örülök neki, hogy beszélgethetek velük, bármilyen különös a párbeszéd. Az az érzésem, hogy tőlem akarnak bizonyosságot szerezni egyes tényekről, holott már régen tudnak rólunk mindent. .. Sejtettem ezt. Sejtelem? Badarság, melyet utólag bebeszélünk magunknakl" — írása fokozatosan romlik, feljegyzéseit egyre gyakrabban illusztrálja értelmetlen rajzokkal, díszítésekkel, melyeken látszik, hogy készítésük idején lélekben távol járt. De a szövegnek megvan a maga logikája! „Talán önmagamat akartam meggyőzni arról, hogy többre vagyok képes, mint mások? Nem szabad, hogy kedvünket szegje a múlt, a tapasztalat, előre kell néznünk, ha valóban kortársai akarunk lenni e kornak, amelyben élünk, de ugyanakkor a jövő kortársai is kell hogy legyünk! Ma éjjel az a furcsa érzés keritett hatalmába, hogy egyes egyedül maradtam a világon valami titokzatos katasztrófa, ürjárvány, vagy villámgyorsan lefolytatott hidrogénháború után — a világrészek széthulltak, a földfelszín nagyobbik hányadát Óceán borítja, mint valaha, nincs hová megérkeznem, s ha egyszer partokra bukkanok, azok lakatlanok, puszták lesznek — mint egész bensőm. Meg kell teremtenem a saját világomat. Attól nem foszthatnak meg!!! Nem, nem olyanok . . . Más világ tartozékai, de szívesen élnének köztünk. Már második napja az esö rabja vagyok, kitartóan zuhog, sűrűn, utálatosan — zúgva csap arcomba ... Szörnyű álmok üldöznek ... Qe reggelre mindig megkönnyebbülök. Félelemérzésémtől úgy szabadultam meg, hogy már nem gondolok arra, mi lesz, bebeszéltem magamnak, hogy nincs mitől tartanom. Még élek, semmi sem történt. Nekik jobban kell tudni, miért... Unalmamban végigolvastam, amit az előző napokban leírtam. Nem volna helyesebb megsemmisítenem? Nem, hiszen hány badar, értelmetfen kézirat keltette fel az emberek érdeklődését és jelent meg könyvalakban csak azért, mert szerzője már nem szégyenkezhetett miatta. Halálával, különös, titokzatos halálával lemosta róla a hétköznapiság hordalékát... Nem, itt nem rólam van szó, hanem az emberekről, mindnyájatokról... Ti vagytok e planéta jövője, ti vagytok érte felelősek. Nem szabad közönyösen ácsorognotok a szakadék szélén, ne bízzátok rá magatokat másokra, ne mondjátok, hogy semmiről sem tehettek, hogy egyedül semmire sem vagytok képesek, s hogy az égvilágon semmit sem tudtok befolyásolni. Nagyon kevés időm van hátra. Hogyan ragadjam meg a leglényegesebbeket? Nem szabad . .. June vár, várni fog rám, miért nem akarnak hallani sem a visszatérésemről? Hogyan magyarázzam meg nekik? Leta gadok mindent. Miért ne. Ki hiszi el nekem? Hiszen miattuk akartam becsapni az egész világot! Csak miattuk!" (Folytatjuk) Ardamica Ferenc fordítása KISS PÉNTEK JÓZSEF Születendő arcom: „ Anyám, az álmok..." 1. Faragott szép hintaszékben rózsacsokor alszik vérben. 2. Elültek mind a titokzatos fuvallatok. Most mintha hajnalodna: az ég alján kék bozótok. Védtelenségünk pihegő koszorúi. Viszonylatok, melyekhez közeledhetünk. Melyektől távolodhatunk. Embertől emberig feszülő bizonytalanságban. 3. — Nézd, anya, ugye milyen ismerős ez az ablak? — S a táj is. Tele van ismerős buszmegállókkal... 4. Az utca jégkristály szőnyegén guggoló jézuska-emlék. Születendő arcom. Tündöklő föld-időben. Hihetetlen napsütésben. Madártalan temetőben. Álom ring a fénnyalábban: idegen csókol idegent Hidegen. Puha üvegen. 5. — Anya, nézd az utca tócsáiban megőszült eget. — Acél. Szimbolikus húsdarálók villognak szerteszét. — Tündöklő föld-időben. — Hihetetlen napsütésben. 6. Mindig változó (végső) bizonyosság. Bolyhos-puha álom. Forgó radar. Szálló szőrpihe... „Anyám, az álmok..." Vers volt: bevégeztetett. Faragott szép hintaszékben rózsa-arca szunnyad vérben... Fotó: V. PRIBYL