A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-12-12 / 50. szám

A FOLKLÓR ÉS A MUNKÁSMŰVELŐDÉS Az első magyar nyelvű hírlap, a pozsonyi Magyar Hírmondó (1780—1788) már kétszáz évvel ezelőtt, 1782 januárjában, az „önnön magok eleiknek régi verseik és énekjeik " gyűjtésére szólította fel olvasóit Az idézett mondat az első magyar folklór-meghatározásnak tekinthető. A kor felfogása szerint a népdalokból, népmesékből a magyarság arculata ismerhető meg, tehát az a sajátosság, amelyet a magyar képvisel az emberiség más nemzetei között Már ez a meghatározás is a nemzetinek a népivel való összefonódását fejezi ki, hasonlóan, mint Kölcsey 1826-ban megfogalmazott figyelmeztetése: „A való nemzeti poesis eredeti szikráját a köznépi dalokban kell keresni..." Csak húsz év múlva, 1846-ban írja le égy angol történész, W. J. Thomas a „fo/k-lore" szót, hogy majd ezután több mint 100 esztendőn át próbálkozzanak a fogalom tartalmának körülhatárolásával. Nemzeti hagyomány, nemzeti poézis, népi költészet, néplélektan, köznapi (azaz folk) tudás -(tan). És sorolhatnám még a XIX század angol, német és francia szakirodaloméból ismert kifejezéseket, melyeket zömmel Erdélyi János és Kriza János, Gyulai Pál és Arany László folklorisztikai munkássága tett a mi részünkre némcsak ismertté, hanem gyakorlattá is. A XX. században Marót Károly és Ortutay Gyula munkássága járul hozzá a folklorisztika, a néprajz tartalmának kimunkálásához. Míg az előbbi az angol és a német felfogás gyökereihez tért vissza, Ortutay a népismeret kategóriájához nyúlt. (Vő.: A magyar lélek alapvonásai népi kultúránkban, 1933.), hogy így egy társadalmi kategóriákkal dolgozó, felelősségteljes folklórtudományt teremtsen. A tudomány legújabb, marxista felfogása szerint — melyet Magyarországon pl. Voigt Vilmos, Szlovákiában A. Meiichercík, J. Mjartan és sokan mások fejtettek ki (Vő.: pi. Slovensko, Cud, Obzor, Bratislava, 1975 c. enciklopédikus művet) — folklórnak tekintjük az osztálytársadalmak kizsákmányolt osztályainak egész társadalmi tudatát. A folklórnak tehát csak egy szűk területe a népi, bartóki értelemben paraszti művészet Ezért helytelen és idejét múlt szembeállítani a népművészetet a munkáskultúrával. Helytelen és időszerűtlen leszűkíteni a fogaimat és folklóron pi. kizárólag (egy megjegecesedett, osztályrétegeződés nélküli) paraszti kp/túrát, illetve a munkásfolklóron pedig a XIX. század végi és a század eleji „munkások folklórját" érteni. Nem feledkezhetünk meg ugyanis arról, hogy a munkásosztály is nép. Aki ismeri a munkásművelődés dinamikus fejlődését, és azt, hogy a munkásmozgalomban a politikai, a gazdasági és a kulturális tevékenység mindig szétválaszthatatlanul összeforrt, az nem állítja szembe ezt a valójában egy töröl fakadó két fogalmat... A kérdés tisztázatlanságának gyakorlati következményeként nemegyszer tapasztalhatjuk a munkáskultúra hagyományainak le- vagy — ritkábban — túlbecsülését. A probléma boncolgatását azzal kell kezdenem, hogy az egységes ősművészet — szoros összefüggésben az őstársadalom felbomlásával és az osztály-társadalom kialakulásával — két ágra szakad, az uralkodó osztályok hivatásos művészetére és a kizsákmányolt osztályok folklórművészetére. A folklórművészet közösségi művészet, tehát az alkotók mellett a társadalmi környezet is tevékenyen részt vesz a művek megteremtésében. A művész tevékenysége társadalmilag nem elismert (nem hivatásos) foglalkozás, ezért tehetsége rendszerint szabadon nem bontakozhat ki, gyakran elsorvad. Ha azonban a kizsákmányolt osztályok művészete a folklór, akkor önkéntelenül is felvetődik a másik kérdés, miért elsősorban (vagy csak) a paraszti a népi kultúra ? Ennek egyik legnyomósabb oka, hogy amikor elkezdtek a kérdéssel foglalkozni, a nép egyenlő volt a parasztsággal. A népi kultúra kérdése a polgári nemzetté válás idejében került „napirendre". Az értelmiség, az akkori romantikus szemléletének megfelelően, a parasztságnál kereste a megújulás lehetőségeit. A munkásművelődés és a szocialista kultúra egyik lényeges jellemzője, hogy mindig nyitott volt a múlt és a jövő, minden műfaj és nemzet felé. Nemcsak egy réteg vagy osztály kultúráját vallotta sajátjának, hanem az egyetemes emberi kultúra meghódításáért harcolt. Ezért inkább időszerű ma munkásművelődésről (mint forradalmi munkásmozgalom szerves részéről) és szocialista kultúráról beszélni, ami nem ugyanaz, de szétválaszthatatlanul összefonódott. A munkásművelődés egyik legértékesebb hagyománya — s gyakran éppen ez halványul el a munkásmozgalmak eseményszerű leírása során —, hogy a munkásművelődés sok helyütt és sok esetben volt képes megteremteni a belső emberi és a közösségi igény egységét És az igények és érdekek egybeesése jelentette (és jelenti) a vonzóerőt Az öntudatos munkás ugyanis érezte: több kultúrára van szüksége a cél, az osztályharc sikere érdekében. A mozgalom viszont — mivel nem lehetett meg kulturált munkásság nélkül — következetesen igényelte ezt és erre ösztönözte tagságát A többé-értékesebbé válás légkörének a megteremtése, az egyén igényeinek és a közösség érdekeinek egysége, mely politikai, cél- és művelődési feladatrendszerré alakulj életmódot teremtett Ez a munkásművelődes hagyományának a legértékesebb, ma is és mindig is követendő vonása. A művelt munkások Rozsnyón a „Haladás"-ban vagy a pozsonyi „Műhely"-ben a nagy realista írók, — Tolsztoj és Gorkij, Zola és Anatole France — műveit olvasták, szinte „kötelességszerűen". Az énekkarok, a szavalókórusok egyben politikai szervek is voltak. Minden tag népművelő és agitátor is volt aki igyekezett továbbadni tudását aki állandó meggyőző tevékenységet fejtett ki a munkásmozgalom érdekében (ezek voltak pl. az ismert Agitprop csoportok). A munkásművelődésnek, pl. az ének- és zenekari mozgalomnak ez a kisugárzó és vonzóereje jelentette elsősorban a munkásművelődés nyitottságát. A cél mindig: minél több munkás számára lehetővé tenni a világ minél teljesebb befogadását. A munkásmozgalomra kezdettől fogva (a chartista időktől) az olvasó, a művelődő, tájékoztató, a világot szellemileg birtokba vevő munkás típusa volt a jellemző. Éppen ezért pl. az éneklő munkás nemcsak valami énekes madár volt, hiszen az énekkarhoz elválaszthatatlanul társult a könyvtár, az irodalmi-művészi rendezvény, a színházlátogatás — éppen nyitottságából eredően, egységes világnézetet és állandó harcot is jelentett a beáramló polgári selejt ellen. Természetesen az út, a „szívettépő" polgári románctól vagy a mézédes „hallgatótól", a söröskrig/i szülte dalárdától, az ún. Liedertafel-től az egyetemes kultúráig, hosszú volt és a vargabetűktől sem mentes. .. Akadnak még, akik ebből a fejlődési folyamatból — a munkásművelődés hagyományai, a „munkásfolklór" ellenében, — csak a tagadnivalót az elavultat látják vagy láttatják. Akik még nem tudatosították azt a fejlődést érlelő folyamatot mely a közösséget alkotó. „mi"-tudatnak és az egyén erudiciójának erősítésével, a művelődési lehetőségeknek, az egyetemes kultúra értékeinek birtokba vétele irányába terelt minden tevékenységet. S ezzel kulturált életmódra nevelt Ma ország- és világszerte a továbblépés lehetőségeit kutatjuk, s ez természetesen a kultúra, a művelődés világára is érvényes. A Csehszlovák Szocialista Köztársaság gazdasági és szociális fejlődésének fő irányvonala az 1981—85 évekre c. dokumentumban ezzel kapcsolatban a következőket olvashatjuk: „Be kell biztosítani a szocialista kultúra és művészet sokoldalú fejlődését és ennek a széles tömegekkel való elsajátítását, mint a szocialista társadalom további fejlesztésének egyik feltételét. Ezt a folyamatot esztétikai neveléssel a maga összetettségében kell megvalósítani a művészi alkotó tevékenységtől a kulturális nevelésig, egészen a szocialista erkölcsösség és az életmód alakításáig." Az idézett gondolat a hagyományok tükrében még csak erősíti nézetünket: a „produkció-centrikus" szemlélet ma már kiegészítést igényel. A művészi teljesítmény állandó növelése és a műsorpolitikai igényesség megtartása és javítása mellett ugyanis hozzá kell látni az együttesek közösséget nevelő tevékenységéhez, hasonlóan, mint ezt régen tették a munkásművelődésben. Közismert, hogy egy-egy ének-, zenekarnak, színikörnek, pl. á már említett „Haladás"-nak, „Alkotás"-nak, pártoló tagsága volt. Ennek a tagságnak nemcsak tagkönyve volt és nemcsak tagdíjat fizetett de elsősorban aktív hozzáállással „drukkeri" viszonya volt az ő énekkarához. zenekarához. A munkásművelődés ezért nemcsak egy-egy alkalomra tudta a széles tömegeket mozgósítani, de folyamatosan foglalkoztatni, nevelni is képes volt Közösség volt, s nemcsak közösség volt. Ezen a téren látom az elkövetkező években a továbblépés igazán nagy lehetőségét A közönségből közösséget szocialista közösséget kell nevelni. S ehhez fel kell kutatni a munkásművelődés régen már bevált módszereit, hogy ezeket maivá formálhassuk, és hatékonyan alkalmazhassuk. MÓZSI FERENC A HÉT szerkesztőségével már diákkoromban meglehetősen jó kapcsolatba kerültem. Ozsvald Árpád főszerkesztőhelyettes, aki akkoriban (1973-74-ben) a lap irodalmi rovatát is szerkesztette, úgy „pátyolgatott" bennünket, a Hétbe járogató fiatal költőjelölteket, mintha legalábbis a lelki üdvössége függne irodalmi érvényesülésünktől. Azt hiszem, jónéhányan vagyunk, akik hálával tartozunk neki ezért a gondos- ; kodásért. Ötödéves voltam az egyetemen, amikor egyszer — ha jól emlékszem, február végén jártunk, s én verseket vittem a szerkesztőségbe — azt mondta Ozsvald, hogy március elsejétől (vagyis azonnal) alkalmaznának riporterként, ha lenne kedvem riportokat is irni. Megfontolandó ajánlat volt, hiszen akkoriban a latin nyelvet már nemigen tanították a középiskolákban, s így aligha remélhettem, hogy magyar—latin szakos tanárként majd kedvezőbb munkalehetőséget találok. Csakhogy még nem volt kezemben a tanári oklevél, előttem állt az utolsó szigorlat. Végül azonban értelmes kompromisz-HÉT A HÉ szumot kötöttünk: megegyeztünk, hogy június végéig csak napi négy órát dolgozom a szerkesztőségben, hogy a tanulásra is maradjon időm. Aztán, persze, jöttek a féltő-óvó tanári intések-figyelmeztetések: vigyázzak, mert a riportírásban majd „elrontom" a stílusomat, az újságíróskodás nem nekem való dolog. Szerencsére nem hallgattam rájuk; meggyőződésem, hogy ha tényleg van stílusom, arra a Hét szerkesztőségében — a Hét riportereként, majd szerkesztőjeként — tettem szert, az ott töltött hét esztendő alatt, miközben bejártam hazánkat Ágcsernyőtöl Asig, emberek százaival ismerkedtem meg, s nemegyszer volt részem izgalmas kalandokban is. Utaztam kerékpárral, vonattal, autóbusszal, repülőgéppel, s elég gyakran gyalogszerrel vagy autóstoppal is. arattam a Csallóközben, dideregtem a Tátra csúcsain, a rozsnyói bányászokkal megjártam a föld „gyomrát", a szlovák tutajosokkal tutajoztam a Dunajec folyón, a cseh munkásokkal söröztem a Moldva mellett, Kladnóban és másutt, s természetesen életre szóló barátságokat is kötöttem : szóval, a Hétben töltött hét év alatt nem szegényedtem, hanem — elsősorban felejthetetlen élményekkel — gazdagodtam. Ha jól értettem a kérést, az évforduló kapcsán most valamelyik vidám élményemet, a Hét szerkesztőjeként megélt kalandomat kellene elmesélnem, s ez nem éppen könnyű feladat, hiszen a történeteknek általában nemcsak fő-, hanem mellékszereplőik is vannak, s ki tudja, ők mit szólnának ahhoz, ha teljesen váratlanul itt tűnnék föl a nevük, egy — rájuk nézve talán nem is éppen hízelgő végkicsengésü — történetben. Egész riporter-pályafutásom alatt talán csak egyetlen olyan eset volt, ami-14