A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-12-12 / 50. szám

IVAN IZAKOVIC MAGÁNY „Egyedül lenni annyit jelent, mint meghalni.. — Halló?! Sunday Times? Kitűnő ... A főnököt kérem, darling... Nincs ott? Kicsoda? Akkor kapcsolj át... Itt Smith, igen, Jolyon Smith. Elkészült már az első oldal? Még nem? Szenzációs hírem van. Nem, egyáltalán nem rövid ... Meglett Hurst, az a bizonyos tengerjáró, azaz éppen fordítva: már nem létezik. Tény ... hivatalosan megerősítve. Igen, rövid leszek. Megkaphatnám a titkárnőt? Jó... Halló, Winifred? Kezdhetem? Diktálom. Cím: Tragédia, vagy véletlen szerencsétlenség, kérdőjel. Szöveg: Az Atlantik hullámain úszó Völkerfreundschaft nevű kelet-német személyszállító hajó tegnap, az Azori-szigetek közelében egy — a szignálokra nem válaszoló — vizi járműre akadt, melyről kiderült, hogy a magányos angol tengerjáró, Donald Hurst vitorlása, stop. A fedélzeten még több mint ötven napra élelem, és negyven napra való ivóvíz volt, stop. Hajónaplója kétszáznegyven napi hajózás után ezekkel a szavakkal végződik, idézőjel, tudom, a játszmának vége, pontosan tizenegy óra húsz perckor be kell fejeznem, idézőjel. Vége. Leírtad? Jó, ez minden. Bye, bye, kérném mégegyszer az öreget... A nyomtalanul eltűnt tengeri utazóról, akit Smith magában „barátomnak" nevezett — elég pontatlanul — már sok mindent összeírtak. Nemrégiben ő is megeresztett róla egy fejtevésektől hemzsegő cikket. Ám most az egyszer hivatalos helyről értesült sorsáról. S méghozzá elsőként! Gyermekkori barátja, Heron őrnagy — egyébként navigációs tiszt, aki kivált a hadsereg kötelékéből, és jobb helyen, a tengerészeti minisztériumban he'lyezkedett el — volt a segítőtársa. Smith valahogy furcsállotta Hurst utolsó feljegyzésének szövegét, bár James Heron megbízhatóságában egy percig sem kételkedett. Hiszen betartotta adott szavát. Igaz, egy üveg whiskyjébe kerül a szívesség, de megéri. S a Sunday Times elsőnek közli a hírt. Heron a telefonbeszélgetés alatt nem akart részletekbe bocsátkozni. De Smithnek azon indítványába, hogy még az este elhozza megérdemelt jutalmát, azonnal beleegyezett. Az őrnagy a Birminghamstreeten levő agglegénylakása felé tartva azon töprengett, mi történhetett Donalddal valójában. „Tudom, a játszmának vége, pontosan tizenegy óra húsz perckor be kell fejeznem". Milyen játszmát? És mit jelent ez a pontos időmeghatározás? Heron valamire célozgatott. De meglepetést is ígért, Hurst fedélzeti naplóját, melyet éjszakára „kölcsönvett" a hivatalból. — Nem, igazán nem adhatom oda — esküdözött Heron —, holnap vissza kell adnom. Smith a legszívesebben haza vitte volna a naplót, hogy kijegyezze belőle a legérdekesebb részleteket. A pontosság kedvéért. Mit volt mit tennie, rábízta magát hivatásos újságírói emlékezőtehetségére. Azonnal hozzálátott az olvasáshoz. Heren melléje telepedett, válla fölött figyelte az éppen olvasott oldalakat, és halk megjegyzéseket fűzött hozzájuk. „Október 31." — Igen, az indulás napja. Tizenketten rajtoltak. Egyikük körülhajózta a földgolyót, tizen föladták... Smith csak félfüllel hallgatta barátját, figyelmét a rendes, jól olvasható írásra összpontosította, tekintete gyorsan futkározott a hajónapló sorain. „Alig futottam ki a vízre, azonnal észrevettem, hogy megakadt az orrvitorla kötele. Visszatértem a kikötőbe." — Még jó, hogy nem volt babonás! — „Rendbe hoztam a kötelet, és a vitorlákat. Elhelyeztem a fedélzeten a tartalék telepet s a töltőt." — Később hasznukat vette, habár... Smith nem felelt a megjegyzéseire. Gyorsan átfutott néhány bejegyzésen, és megállapította : — Szegény, balszerencsés volt, már a kezdet kezdetén apró üzemzavarok üldözték, s mi több, nap mint nap meg kellett állapítania, hogy hol ez, hol az hiányzik a fedélzetről, s mi mindenre volna még szüksége . .. „Ma, hajózásom tizedik napján elszakadt a nagy genua kötele. A vitorlás tele van vízzel." — No tessék! Ezt miért titkolta el a nektek leadott jelentésekben ? — Erre az útra már régen készült, de a hajóépítéshez mégis későn fogott hozzá, mindössze öt hónappal az indulás előtt határozta el magát végleg. Egy új, saját tervezésű, szokatlan méretű vitorlás mellett döntött. Megpróbáltam lebeszélni, de hiába. Tanácsaimat nem fogadta meg. Ideális körülmények között a hajója kitűnő lett volna, gyors és szilárd, de csak partközeli, vagy kanálison való jachtolásra. ám ilyen útra vállalkozni vele próbahajózás nélkül őrültség volt. — Tudom, cikkeidben céloztál rá. Csak akkoriban vakmerőségnek nevezted, ha nem tévedek ... — Önfejű volt, mint általában a sportolók, akik egyedül önmagukra számítanak. Főleg saját szerkesztésű műszerében bízott. — Azok, úgy látszik rendbén voltak, csak a hajóval volt valami baj. — Végigolvastad már az egészet? — Nem, még nem. Legalábbis még nem alaposabban. Én visszafordultam volna. Olvasd el akár ezt a bejegyzést! Heron ujja egy helyre bökött, és Smith olvasni kezdett. „Újból ki kellett meregetnem a vizet, s a fenéket üvegvattával tömítenem .. .A vitorlák különféle összeállítását próbálgatom, gyorsaságom megfelelő, a szél sebessége huszonöt csomó. Tegnap az önműködő kormányból kihullott két csavar. S a többit is naponta erősíteni kell. Szörnyül Semmiben sem bízhatom .. . Sebtiben alszom . .. Minden szétesőben van. S mindenre egyedül vagyok ... — De miért folytatta akkor a hajózást? — S ezt te kérded? A Bostoni Regatta győztese? — csodálkozott Smith. — Jó. de nekem nem volt szükségem különleges időmérőre, nem kellett javítanom az áramfejlesztőt, s nem hajóztam egyesegyedül hetekig, hónapokig ... Hurstnak ebből elege lehetett! Belelapozott a naplóba s pillanatnyi keresgélés után megállt egy keltezésnél: „December 10." — Itt már bevallja, hogy tanácstalan, az áramfejlesztőt nem sikerült megjavítania, a rádióösszeköttetést csak a telepek segítségével tartja, ezért a minimumra kell csökkentenie. S a vitorlásba ismét befut a viz. Komolyan foglalkozik a gondolattal, van-e tovább értelme ilyen körülmények között folytatnia a hajózást. Mert versenyzésről már szó nem lehet. Utóvégre olvasd el magad! „Határoznom kell. Ha folytatom a hajózást, megszegem feleségemnek tett ígéretemet, mely szerint, ha valami rendellenességet észlelek, visszafordulok. A remény, hogy célba érek, ma már legfeljebb ötven százaléknyi. Elfogadható-e még ilyen kockázat? Elektromos áram, rádióösszeköttetés, meteorológiai előrejelzés nélkül, árbocszárral, mely nem tartja helyzetét a viz felett, s a vízzel teli kormányzórésszel .. .? Ha elzárom a műszerekhez vezető utat, kénytelen leszek eltömni a hasadékokat... Mi történne, ha valahol kikötnék? Senki sem tudná meg. S a fair play elvek? A vitorlák szélcsendben is bosszantanak. Rossz az alakjuk. A viharorrvitorla egy fabatkát sem ér. Nem, ezek nem kifogások, ez nem ürügykeresés arra, hogy abbahagyhassam. Ha feladom, rengeteg embernek csalódást okozok. Hisznek bennem ... Ez már nem sport. .. Igaz, nem volnák sem az első, sem az utolsó. S ki finanszírozná a következő kísérletemet? Mert erre ráment minden megtakarított pénzem! És a család?" — És ekkor még nem érintette a Horn Fokot — jegyezte meg elgondolkodva Heron. — Nagyon jól tudta, hogy két vetélytársa, aki megelőzte, felborult, s mindkettő csak a véletlen szerencsének köszönhette a megmenekülést, tudatosítania kellett, hogy hibás hajóval a lehetetlenre vállalkozik. Hiszen nem győzte kimeregetni a vitorlásba behatoló vizet... „Szegény June számára szörnyű volna. Ha nem küzdenék időhiánnyal . . . egyszerűen visszafordulnék, egyetlen mérföldet sem hajóznék már dél felé". Smith ujjával az utolsó sorra mutatott, és kérdőn nézett barátjára. Az némán bólintott, felsóhajtott, mintegy jelezvén, hogy olvassa tovább a részt, melyre már ő is felfigyelt. „Képzeljék el, sehol semmi, egyszer csak felbukkanok Angliában! Nem, kijavítom az áramszolgáltatói, és folytatom a hajózást. Ha visszafordulnék, nem tudnék az emberek szemébe nézni. És tíz év munkája odaveszne. Majd én megmutatom! Ha sikerült áthajóznia az Atlantikon annak a csehszlovákiai fickónak, aki ezelőtt csak a moziban látott tengert, akkor nekem ..." — Igen, bizonyos, hogy ügyes, szívós, kitartó férfi volt. Csak eléggé hangulatember nem? Smith tagadta. Szerinte Hurst élete nem volt gyerekjáték, ennyi az egész. — Akkor ott, a tengeren megváltozott — védte igazát az őrnagy. — A gyors hangulatváltozások sok mindenre utalnak. Fél a viharos negyvenedik foktól, a szélzónától, ez érthető. Azután elhatározta, megkockáztatja a hajózást Fokvárosba. Ausztráliába akarhatott eljutni, tovább már nemigen. Nem állt szándékában a Horn Fok körül vitorlázni télen. Satöbbi. S itt következik az a néhány oldal, amelyet közölhetnél. Szóról szóra. Ködbe került. De ahogy azt emberünk leírja - -Smith esküdni mert volna rá, hogy hallucinál. Alig mélyedt bele a következő sorokba. 10