A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-12-12 / 50. szám

tisztán hallani vélte a hullámok lágy csobogását, csattanásukat a hajó orrán, a szél játszadozását a vitorlákkal... „Kénytelen voltam újból bevonni vitorláimat ... nem szeretem az átmenetet a kéklő, izzó napfénnyel elöntött térségből, a végtelenből, mely pótolhatatlan biztonság- és nyugalomérzetet kölcsönöz az embernek, a fölöttem magasló égbolt alól a víz felszínén alattomosan, lustán hömpölygő fehér ködsáncba. Közeledtét csak egy szélfuvallat jelzi, s eleinte nem néz ki áthatolhatatlan falnak, inkább tengeri viharok tépte függönyre hasonlít, vagy vattacsomóra, mely hirtelen óriási tamponná dagadt. És a változás okozta öröm? Igen, létezik, de csak egy pillanatig tart. Mint valami szakadékba — úgy zuhanok bele a ködbe, amely némán, kitartóan körülforog, majd éhesen lenyeli a napot, elfogyasztja az eget, a láthatárt, s eltakarja egész világomat. Szemembe mintha könynyek tódulnának, szakállamon, kézfejem szőrzetén, viharkabátom gallérján (rákényszeritett, hogy gyorsan felvegyem) harmat képződik, a kristálycseppek hidegek, a kötelek átnedvesednek, a kezem csúszik, ég, a műszerek jéghidegek, a vitorlák elnehezülnek, a hídon közönyös cseppek dobogása különös, szabálytalan ritmusban közvetít egy üzenetet, melyet képtelen vagyok rögzíteni. Valahol ott, a vastag erörétegen túl van a világ. De valóban ott van-e? Befejeződik-e valaha ez a szembekötösdis vándorlás? S ha napokig, hetekig fog tartani? A fojtó bizonytalanság érzése egyre növekszik, hiába fordítom a vitorlást hol balra, hol jobbra. Nincs kiút, a hideg, szürkés falak makacsul vesznek körül, eszükben sincs visszavonulni... Álmosság vesz rajtam erőt. Kávét kell főznöm. Mi ez? Ismét hajókürtöt hallok. Hajó? Ezeken a vizeken? Messze a megszokott hajóutaktól ? Nem, biztosan képzelődtem. De mi lesz, ha mégis erre törtet valami vénséges radar nélküli bádogszömyeteg, belém ütközik, s úgy ketté szeli vitodásomat, hogy a fedélzetén észre sem veszik?... Menjek a leadóhoz? Jelezzek? Késő! Ebben a tejben reménytelen megállapítani, hol vagyok ... Mit közölnék velük?... Úgysem tudnának kikerülni. A fedélzeti világítás! Hogyhogy elfeledkeztek róla?... Ugyan, hiszen az árbocok végét sem látni! Ki kellett volna cserélnem a telepeket . .. Kellett volna, kellett volna .. . Mi mindent kellett volna már csinálnom ...!" Smith fáradtan dörzsölte a szeme sarkát. Heron felvette a naplót, belelapozott. — Nem szerettem volna a bőrében lenni. Ezek az oldalak tele vannak a fenyegető sikertelenségtől való rettegéssel. Egyetlen reménye maradhatott: hogy versenytársai is feladják... — Nem tudott róla? Miért nem közölték vele, hogy egyikük kivételével valóban megtették? — Nem tudom. Várj, gondolom, ez abban az időben történt, amikor megszakadt vele a rádióösszeköttetés. Akkor szedte szét a leadót. Hogy miért, az már örök titok marad. Egy álló hónapig semmit sem tudtunk róla. Semmi olyat, amiből hollétére következtethettünk volna. Csak ilyesmiket jegyez fel: „Már második napja olyan a víz felszíne, mint a tükör, cimborám, a szél, is elárult, szörnyű a csend, végtelen, ellenséges, többé a vitorlák sem csámcsognak önmagukkal elégedetten fejem fölött, a hullámok sem nyaldossák a hajó tatját, sehol semmi, körös-körül a tenger Szaharája, sós dünék. Úgy érzem magam, mint egy űrhajós. De nem, hiszen ő legalább a csillagzatok mozgását követheti, mig az én égboltozatom vígasztalhatatlanul beborult, s nékem úgy tűnik, hogy egy méternyit sem haladtam előre. S ez a kísérteties csend! Szinte zúg töle a fülem. Mikor hallottam utoljára repülőzúgást? Mikor láttam utoljára delfint? Képtelen vagyok visszaemlékezni ... Sebesség? Tartózkodási hely? Meg sem kísérelem megállapításukat. És ha csalnak a műszerek? Vagy valami ismeretlen erö tart vissza?! — A következő bejegyzés márciusból származik — jegyezte meg az őrnagy elgondolkodva —, két teljes hétig egyetlen megfigyelését, szándékát, gondolatát sem bízta rá naplóira, melyeket mindaddig gondosan vezetett. Hogy állta meg? Közben a hajózási naplóba rendszeresen bejegyzi valódi helyzetét, s a többi, feltétlenül szükséges adatot. Lehet..., lehet, hogy folytatni kívánta az elsőt, olyan hamis adatokat és élményeket jegyezve belé, melyek azt bizonyították volna, hogy pontosan az előre meghatározott útvonalon haladt? — Nyilvánvaló, hogy ezzel próbálkozott. De akkor miért nem semmisítette meg az első — a valódi naplót? — Erre a kérdésre egyedül ö felelhetne. — Kezdem érteni — vallotta be Smith. — Eleinte minden all-right volt. Emlékszel még a derülátó jelentések özönére, melyeket karácsony táján árasztott, és újévi szellemes táviratára? Azt állította, hogy emésztési nehézségekkel küzd, mert Szilveszter éjszakáján a viharos negyvenedik fokon whiskyt iddogált a sellökkel. — Csalás volt, sajnos. Azt a látszatot szándékozott kelteni, hogy a Jóreménység Fokához közeledik, közben alig volt néhány száz kilométerre Rio de Janeirótól. Itt a bizonyíték! — tört ki belőle a szakmabeli felháborodás, és összeszorított ököllel az asztalon heverő navigációs naplóra ütött. Ne izgasd magad, James. Tölthetek még? — kérdezte Smith egy fintor kíséretében. Észrevette, hogy vészes gyorsasággal fogy a whisky. — Eh, nem rossz a gyalázatos — ismerte be az őrnagy. — Nehogy elfelejtsem, mindkét naplóból kiírtam a hajó helyzetével foglalkozó adatokat és összehasonlítottam. Az Indiai-óceánon nem járt, az bizonyos. Közben a rádiónapló számtalan oldalát teleirta mindenféle hívásokkal, jelekkel, többek között két amatőr rádióssal folytatott beszélgetést is feljegyzett — kilétüket nem sikerült megállapítani —, amikor más hullámhosszra állt rá. — Egy becsületes, okos férfiú. Aki mindig sokat adott a fair play szabályaira. De aki — mint azt nekem egyszer bevalotta — nem szeret veszíteni. Ez baj? Gondolod, hogy csalásra készült? Készakarva? — Muszáj erről beszélnünk? — Kellene! De beszéljenek egyelőre a tények. — Jó. Mit tartalmaz még?... Nem nagyon ismerem ki magam benne. — Különféle országok hajóinak sugárzott üzeneteket, kapcsolatfelvétel-kisérteteket afrikai és ausztráliai leadókkal. Később már csak az idöjárásjelentéseket jegyzi fel, de nemcsak a Déli Atlantik részére, ahol valójában tartózkodott. A leadást beszünteti. Talán adatokat gyűjt a hamis napló számára, mással nem tudom megmagyarázni. Egyik helyen azt állítja, titokzatos állomás leadását vette és nyugtázta — s ez minden. Ki volt az — nem tudni. Azután újból elhallgatott. Hogy miért — arra nem volt elfogadható magyarázat. Amikor megtalálták a vitorlást, a leadó darabokban hevert. De Hurst elektromérnök volt. s nem is akármilyen, ha akarja, játszva összerakhatta volna. (folytatjuk) (Ardamica Ferenc fordítása) DÉNES GYÖRGY A mélység vonzásában Zúg a lomha folyó alatt az őselem haragja, billen a mázsás jégdarab, mert súlya elragadja. Én is billennék, istenem, a feneketlen mélybe, magamra rántanám egem, szivem is fölcserélve. Már von a rettenet sodor egy ősi-ősi emlék, s mert lényegem a sár, a por, megálmodom a csöndjét. VARGA ERZSÉBET Légy a szerelemben Légy a szerelemben bátor: szeress úgy istenigazából amíg lehet mert ránk szakad e század — a roppant gerendázat recseg-ropog évgerendák hullnak fejünkre besüppedünk lassan a földbe (roggyant karók) légy hát halál-riasztó zátony a szerelmen túl is bátor •— ma még lehet BARAK LASZLO A Megfigyelés kinagyított részlete Óceán, sziget. Talán, ha talpalatnyi. Messzebb — de jót láthatóan — összefüggő part A partralátás fókuszában fel-feltűnnek a katedrális-szerü építményt körülölelő faiak, lángsárgából vörössé fáradó színekkel. Távolról nem számítanak. Zöld köd az erdő. Az emlékmű fehér. Oly fehér, hogy minden visszájára fordul: Megigézi a fényt. Elnyeli. CSÓTÓ LÁSZLÓ: Korsós lányok