A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-12-05 / 49. szám

hogy a zsidó birtokos is itt van, de nem tudta, hogy melyik az. Körül-körülnézett a türelmetlen társaságon, és félénken megkérdezte: — Mondják már emberek, itt van-e Róth tekintetes úr? — Itt vagyok — szólalt meg Róth, s leverten, fásult hangon tette hozzá: — De nem vagyok én már tekintetes úr. Nem vagyok én már senki. Mikor Varga Gyula a házát építette, maga ásta az alapot, maga betonozott, de a falakat már én húztam fel az embereimmel. Míg oda jártam dolgozni, egyszer kérdezett tőlem annyit, hogy lesz-e háború. Mert az ember a pusztulástól és a pusztítástól fél a legjobban. Azt feleltem neki, honnan tudhatnám? Majd látjuk, hogy ha lövöldöznek. Azt gondolta szegény feje, hogy világháború lesz a koreai háborúból. — Mondom, csak mondom, mintha értenéd — nézett az öregember az unokájára, és a nyitott kapun beljebb vezette a gyereket az udvarba. Nem talált senkit a portán. Boros Pál eljárt dolgozni messze a falutól, a Varga Gyula veje meg. Boros Géza, még nem ért haza a szövetkezet istállójából. Az öregember akár el is vihette volna unokájával az udvart. Persze nem azért nyomakodott beljebb hogy hozzányúljon valamihez. A legrégibb ház közelébe vezette a gyereket. A hőségben mintha világítottak volna fehérre meszelt falai, izzadtak volna ablakai. A három ház, mint három lehorgonyzott hajó a viharos tengeren. De a legrégibb foglalkoztatja az öregember képzeletét. Ahhoz kapcsolódik a legtöbb emléke. Nézd, ilyen házat nem látsz Ostraván, rántott egyet az unokája kezén. Lépcsős, oszlopos, amilyen a nemeseké volt. Gazdája, Boros Márton, nem született dálnoki. Tüskésről jött ide lakni. Alacsony, zömök ember volt, ritkás bajuszú, véraláfutásos arcbőrrel, hatalmas mellkassal, mintha azzal akarta volna maga előtt tolni a világot. Felesége a keresztapám lánya volt, falumbeli. Boros Márton vőnek jött Dálnokra. Tartottuk a rokonságot. Disznótorba jártunk. A rokonság evett, ivott, összeveszett és kibékült. Vacsora után már mindenki dalolt, Boros Márton meg bolondozott. A „Boldog az ember nyilván" kezdetű éneket énekeltette a rokonsággal, de megváltoztatva az első sorát: Bolond az ember nyilván .. Az apósa kőháza, szalmatetös csűrje, istállója lett az övé. Egy este porig égett a csűr, a tűzoltók semmit sem tudtak kezdeni Varga Gyula háza előtt állt meg a gyerekkel. Lehúzódott vele egészen az út szélére, mert már korán reggel nagy volt a faluban a forgalom. A szövetkezet készült az aratásra, vezetői traktoron tartottak terepszemlét, ráereszthetik-e már a kombájnt a földekre. A ház négy íkerablaka nézett rájuk. A falak színe megkopott az évekkel. Beljebb is volt még két ház. Az egyik most épült, tégláiban, malterjében az agglegény Boros Pál pénze, aki a szövetkezetalakítás esztendeiben egy távoli üzemből hordta haza a keresetét. A másik beljebb áll, az istálló és a csűr közelében még élnek benne az öregek. — Úgy nézd a négy ikerablakos házat hogy a nagyapád építette — mondta az öregember a gyereknek. — Nem sokkal a második világháború után, amikor még volt egy kis pénze a parasztnak. Gazdája, Varga Gyula, Fakóból költözött Dálnokra, még a magyar világban. Itt vett belsőséget s velem építtetett rá házat, pedig kőműves volt ö is. Kőműves a kőművessel dolgoztatott, nem volt mindennapi dolog, találgatásra adott okot, csakugyan köműves-e, vagy csupán annak adja ki magát. Én persze nem törődtem a segédlevelével, felépítettem a házát, az ötvenes évek elején, amikor még tartott a koreai háború. Varga Gyula sovány, magas ember volt, oldalra fésült hajjal, elnyűtt sapkával, s a melegebb hónapokban slattyogó fapapucscsal a lábán. Szerény, zárkózott ember volt. Soha nem veszekedett senkivel. Ökrökkel dolgozta Dálnokon vett földjét, ismerkedett a határ zegével-zugával. Egyedül látták legtöbbször, feleségének mintha ártott volna a helycsere, betegeskedett örökké. Börtöne s nem öröme lett a dálnoki ház. A férje járt helyette még a Hangya szövetkezetbe is, amelyben akkor én voltam az üzletvezető. Kosárral a karján alázatosan, tisztelettudóan állt a pulthoz, s úgy kért ezt-azt, mintha nagyon gondolkozott volna, mit vegyen. Ha elintézte a vásárlást, ment tovább, nem állt félre szomszédokkal, ismerősökkel, nem volt kíváncsi mások véleményére. Egyszer a jegyzőnél találkoztam vele. Akkor már megkezdődött a Róth féle zsidóbirtok felosztása. Ö is igényelt belőle néhány holdat. S még a felsődálnoki temető fölött, a Csonkapuszta szétbontott épületeiből is akart téglát. Többen gyülekeztünk a jegyzőnél, aki jobban szerette a kocsmát, mint a hivatalát, Róth is ott volt közöttünk, de Varga Gyula nem ismerte. Valaki mondhatta neki. Mács József: ÉGIG ÉRŐ PALATÁBLA (regényrészlet) CSEREPEK Szellemi műhelyek és kérdőjelek A szellemi élet —- lényegében — egy meghatározott társadalmi keretek között élő. ugyanazt a nyelvet beszélő közösség sokrétű szellemi tevékenységének a megnyilvánulása és különböző szellemi törekvéseinek az eredménye, s mint ilyen nem korlátozódik (illetve nem korlátozódhat) egy bizonyos területre, hanem valamennyi lehetséges szellemi szférát magába foglalja, legyen az az irodalom, a színház, a képzőművészet, a zene, a nevelés vagy éppen a társadalom- és természettudomány. Ennek ellenére gyakran tapasztaljuk, hogy a csehszlovákiai magyar szellemi élet fogalmát szűkebb értelemben, tulajdonképpen csak az irodalomra, a színházra és (részben) a képzőművészetre vonatkoztatva használják, ami lehet egy évtizedek során kialakult beidegződés következménye is, de lehet — s ez látszik valószínűbbnek — a többi szellemi szféra elhanyagoltságának, jelentőségük és szerepük fel nem ismerésének az eredménye is. A csehszlovákiai magyar szellemi életnek viszonylag kevés kollektív műhelye és fóruma van (egy önálló könyvkiadó, két színház, egynapilap, egy irodalmi folyóirat, néhány hetilap, a rádió magyar adásának szerkesztősége, s ide sorolható a CSEMADOK, a csehszlovákiai magyar iskolahálózat, s bizonyos tekintetben néhány magyarlakta vidéken működő múzeum is), s ezek eleve meghatározzák, illetve specifikálják a szellemi tevékenység formáit és kereteit, s leszűkítik azoknak a csehszlovákiai magyar értelmiségieknek egyébként is csekély létszámú körét, akik közvetlenül bekapcsolhatók szellemi életünk alakításába. Igy gyakorlatilag csak azok jöhetnek számításba, akik foglalkozásuknak, képzettségüknek, esetleg érdeklődési körüknek köszönhetően még e meglehetősen specifikus formák és szűkre méretezett keretek között is elegendő tevékenységi lehetőséget találnak maguknak, tehát a tollforgatók, a szerkesztők, a színészek, a képzőművészek, a pedagógusok, a hivatásos és önkéntes kultúrmunkások — ugyanakkor a csehszlovákiai magyar értelmiségieknek egy igen jelentős hányada (mondhatni: a döntő többség) kirekesztődik ebből a szellemi mozgásból, mert nem adódik számára sem elegendő tér, sem pedig neki való feladatkör. Ezek az értelmiségiek — orvosok, agrárszakemberek, villamos-, gépész-, vegyész- és építészmérnökök, közgazdászok, jogászok, társadalom- és természettudósok stb. — legfeljebb csak „áttételes formában", tehát nem a foglalkozásuknak illetve a képesítésüknek leginkább megfelelő, hanem a szellemi életünk felkínálta alkalmi, s nem minden esetben testhez álló szerepkörben vehetik ki részüket a köz javát szolgáló munkából, de ilyen feltételek mellett csak ritkán kaphatók rá. amin végeredményben nem is lehet csodálkozni. Néhányan lelkesen és eredményesen müvelik ugyan a tudományos ismeretterjesztést. de az ő helyzetüket is rendkívüli mértékben megnehezíti egy magyar nyelvű, csehszlovákiai magyar szakemberekre támaszkodó ismeretterjesztő folyóirat hiánya, amit a csehszlovákiai magyar lapok minden igyekezetük ellenére sem képesek pótolni. Az ismeretterjesztő cikkekhez viszonyítva a nem ismeretterjesztő jellegű szakmai írások sorsa egyenesen reménytelennek látszik: nincs az a csehszlovákiai magyar lap, amely hajlandó volna ezeket közölni, kivéve az irodalmi tárgyú dolgozatokat, továbbá néhány kisebbségtörténeti, illetve néprajzi vonatkozású írást, amelyek közreadására az Irodalmi Szemle vállalkozik olykor-olykor. Őszintén megvalNa, mindez nem hat valami buzdítóan. s tatán még azoknak is a kedvüket szegi, akik a csehszlovákiai magyarság számára egyáltalán nem közömbös kérdésekkel foglalkoznak. Műszaki és reál értelmiségünk tehát nem tevékeny alakítója, csupán passzív szemlélője szellemi életünknek, de sokszor még az sem. 18