A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-12-05 / 49. szám

a lángokkal. Boros Márton cseréptetös csűrt csináltatott, mögötte kuglizót, vasárnap dél­utánonként dölt a bábu, dübörgött a golyó a csatornában. Mikor szülei meghaltak, eladta házát, földjét, s Dálnokon vett háromszor annyi földet, mint Tüskésen volt. Adósságba keveredett, pedig termett a föld. Fia, Géza is ebbe a házba hozta Fakóból a Varga Gyula lányát. S ez mind a republikában történt. Amikor már én is megemberesedtem és kőmüvesszerszámos hátizsákkal biciklin jár­tam a világot. Egyszer éppen Tüskésen dol­goztam, amikor valamiért haza kellett ugra­nom. Megállít a biró, Kinos. — Jó, hogy jössz — mondja. És már nem is mégy vissza, amig nem irrtézzük el ezt a csúfos ügyet. — Mit? — kérdezem. — Itt van Feledről a végrehajtó (akkor még járási székhely volt Feled), Boros Mártonék­nál akar árverezni. Te is benne vagy a képvi­selőtestületben. Együtt megyünk oda. — Jól van — adtam beleegyezésemet, s tíz óra körül egyenesen a Boros Márton csürjébe mentünk a végrehajtó kíséretében. Tudta, hol kell kereskednie. A csűrben voltak a gazdasági gépek. A vetögépet mindjárt le is foglalta. Mi persze Kínos Lász­lóval nem tudtunk semmit csinálni. Keserves helyzet volt. Boros Mártont majd szétvetette a méreg. Káromkodott, szidta a világot. De a végrehajtónak fülén be, fülén ki, amit mon­dott. Körbe-körbe járta a csűrt, és foglalt. S amikor már nem volt mire rátennie a kezét, azt mondta a szerencsétlen gazdának: — Nézze, Boros úr, ha lefizet készpénzben négyszáz koronát, akkor nem foglalom le a vetőgépet. Nem foglalok le semmit. Akkor minden rendben lesz! — Honnan vegyem? — tárta szét a karját Boros Márton és hatalmas mellkasa úgy járt, mint a kovácsfújtató. S rám nézett, a szeme tőlem könyörgött segítséget. — Adj neki négyszáz koronát, majd meg­adja terményben — mondta nekem a biró, Kinos László. — Jól van, adok — egyeztem bele, és hazaszaladtam a pénzért. Aláfirkantottuk, amit kellett, és rendben volt minden. Boros Márton hálálkodott, a kapuig kísért, s azzal eresztett el a biró és a végrehajtó oldalán, hogy megadja a pénzem. Búzát ad érte cserébe vagy zabot. ígéret szép szó, ha megtartják, úgy jó. Cséplés után nem üzent, menjek a zsákokkal. Ha malacot Ígérnek, zsákkal forgolódjál, jutott eszembe a közmondás. Fogtam a zsákokat: és más­nap reggel elmentem hozzá. — Már vártalak — mondta, és bevezetett a hombárba. Telemérte búzával, zabbal a zsákokat. Ahogy toltam haza talicskán a terményt, találkoztam Kínos Lászlóval. Gana- ' jat hordott ökrökkel a földjére. — No látod, nem maradt adósod — állt meg mellettem egy szóra. — Nem is tudom, hogyan keveredhetett annyi adósságba. De ha már így van, csipkedje magát. Még a monarchiában, amikor Tüskésen lakott, vásárokra járt, szabókat, kalaposokat fuvarozott Rimaszombatból, cseppent-kop­pant a markába pénz. Innen miért nem jár valahová? Az első világháborút ép bőrrel megúszta, akárcsak Kínos László a másodikat, aki nem a fronton, itthon halt meg szegény. Hazajött a háborúból boldogan, és mit csinál a pa­raszt, akárhonnan vetődik is haza? Kifújja magát, átöltözik megszokott gúnyájába, és végzi a munkáját az istállóban és a földeken. Ezt tette ö is. Ment kaszálni faluszéli rétjére, Felsődálnokra. Senki sem számolta, hányat suhintott a kaszájával. Eldőlt, és vége volt. Riadalom hire futott végig a falun. Felesége, fia úgy találták holtan, ahogy a kasza nyele a kezében volt. Mert a parasztnak kaszálnia kell, akárhonnan tér meg, talán még a másvi­lágon is. Boros Márton a- republikában apránként letörlesztette az adósságát, a magyar világba már tiszta lappal indult. Törekedő ember volt haláláig. Az akarása még nagyobb volt, mint a mellkasa. Sok földdel érte utol a második világháború utáni változás. Összeroppantot­ta vénségére. A fia ácsolta kispadra szögelte, ahonnan mindenüvé lehetett látni, csak a szövetkezeti földekre nem. És mintha sem­mivé válna az ember vénségére, földjétől, mindenétől megfosztottan mind gyakrabban emlegette Amerikát, ahol egészen fiatalon járt kevéske szerencsével. Pénzt küldözgetett haza, de néhány évnél nem bírta tovább idegenben. A nehéz testi munka durvává tette a kezét és a lelkét. A kíméletlen hajsza megviselte az idegeit is. Rettenetes volt ott a magány. Senkihez nem tartozott, senkit nem ismert, barátai sem voltak, csak a munkában, egy-egy cigaretta elszívásának idejéig. A nyelvére meg mintha nem is lett volna szükség. Ö aztán saját maga tapasztalta, milyen gyorsan kopik a nyelv idegenben. Elfelejt olyan szavakat, amelyekről azt hitte, soha nem felejthetők el. S nem megy az írás, akadozik a ceruza. A gondolat röpül haza a nap minden pillanatá­ban, de a nyelv egyre bizonytalanabbul moz­dul. Angol szavak keverednek a magyarba, mint konkoly a búzába. Az a biztató, hogy nincs családja, még csak szeretője sincs, nem kell szégyenkeznie, hogy a fia vagy a lánya már csak töri a magyar szót. Angolul beszél jobban s szivesebben. Förtelmes példákat látott maga körül. Egy egész életre kiábrándítókat. De nem azért ragadta kezébe bőröndjét s váltott hajóje gyet, mert sokan föladták az anyanyelvbe vetett hitüket. Az apja levele döbbentette rá, menekülnie kell Amerikából, méghozzá ide­jében. Utóbb ugyanis már minden levelére azt válaszolta az apja: — Édes fiam, úgy írj, hogy el is tudjam olvasni! Mikor elöször kapott ilyen levelet az óha­zából, nagyon megharagudott, és sebtében azt válaszolta: — Kedves édesapám, én megtanultam írni, maga tanuljon meg olvasni! Összekülönböztek a levélben. Aztán belát­ta. az apjának igaza van, és gyorsan csoma­golt. Szerencsére az apja utolsó levele még ott találta, amelyben azt írta: — Édes fiam, megváltozott a cimünk. Ne Magyarországon keresd a szülői házat. Hamburgig vett hajójegyet, s onnan to­vább vonatra már nem futotta a pénzéből. Gyalog vágott neki a hosszú és fárasztó útnak. Egy hónapig mást sem csinált, csak gyalogolt. Német falvakba, cseh házakba kéredzkedett be, vagy behívták és jól tartot­ták. Nem fáradt, pedig csűrökben meg istál­lókban aludt. Nem pihenhette ki rendesen magát. S ahogy jól kilépve haladt az ország­úton, lelki szemével a szülői házat látta, amelyben a bölcsője ringott. Mellette meg a gyerekek zsibongásától hapgos iskolát, távo­labb a vakító fehérségű templomtornyot. Nem érzett fáradtságot a lába. Erősen dolgozott benne a honvágy. Haza kell menni. Otthont kell találni. Véglegeset. . . Ahol olyannak maradhat az ember, amilyennek született. Gyalog tett meg talán kétezer kilo­méteres utat. Szerencsére nyár elején. Nyu­godtan lekophatott lábáról a bakancs. Gya­log Hamburgból hazáig. Elviselve a nélkülö­zést. az ennivaló kérésének szégyenét, a feltartóztatásával és igazoltatásával járó ve­sződségeket. Térképe sem volt. Az útjelző táblák vezették, meg a mindenkori hazatar­tók, vándorlók honvágy-csillaga. Nem az égen, hanem az ember lelkében tündököl az a csillag. Hányszor elmondta csépléskor, bálban, halotti torban, lakodalomban hosszú gyaloglásának történetét. Élete végéig arra volt büszke, hogy hazatalált, nem veszett el idegenben. Nem hagyta, hogy halálra kínoz­za a honvágy. — Úgy bizony! Ilyen ház ez, ilyen udvar! — nézett az öregember a gyerekre, és az udva­ron keresztülvágva elindult vele a kertek felé. Türelmetlenül, sietősen, mint aki nem sze­retné elveszíteni a talált kincset, legszebb összetett szavunk egyikét, a honvágyat. A kerteken keresztül törtetett a rétre az unokájával, válláig érő kukoricásban botla­dozott, tök indájába akadt a lába, korán érő krumpli bokrait taposta a bakancsával. S ahogy kitörtetett a kukoricásból, a Balog folyó partjáig terülő rét szélén magállt, ki­bontotta a tarisznyát, kivette belőle a pala­táblát és a palavesszőt. S leült, egyik térdére helyezve az írószerszámokat, görcsös, durva ujjai közé fogva a palavesszöt. Remegett a keze, de azért elég gyorsan rápingálta a betűket: honvágy. Gyerekesen örült a munkájának. Dicsérgette magát. Még a rendes tanító sem irta volna rá különbül. Aztán letérdepeltette az unokáját, és biztat­ta, olvassa, amit a palatáblára irt. A gyerek betűzgette, s a végén ki is mondta: honvágy. Az öregember elégedet­ten megveregette a vállát, dicsérte az eszét, amiből persze semmit sem értett az unokája. — Látod, még a szeplők is szebben viríta­nak az arcodon, ha kimondod, amit a pala­táblára írtam: honvágy. Ismételtette hosszan a gyerekkel ezt az egyetlen szót, s összeszedve minden idegen nyelvi tudását, meg is magyarázta az értel­mét. Belevéste az agyába, hogy már soha ne felejtse el. A réten ültek, onnan pislantottak körül. Nem messze tőlük a vakációnak örülö gyere­kek viháncoltak. A kertekben itt-ott megcsör­rent a kukorica szára, jelezve, hogy a gazdája jár a sorok között. A házak, kertek fölé emelkedve magasba szúrt a templomtorony, tetején a kálvinista vallást jelképező csillag­gal és gömbbel. Sokáig ültek, nem mozdultak. Jó meleg volt a föld. s a nap mintha megállt volna fölöttük. A szél visszabújt fészkébe, tiszta volt az ég. Nem siettek árnyékos helyre, öregember és gyerek bírja a meleget. A palatábla sem került még vissza a helyé­re. Ott hevert előttük a fűben, ákom-bákom betűkkel, az öregember nehézkes Írásával: honvágy. Elégedett volt magával. Az unoká­jával még jobban. Úgy mondatta, ismételtet­te vele a palatáblára írt egyetlen szót, mintha megtanulásától függne maga az élet. Az értelmiségiek többsége nyíltan elismeri, hogy rendszertelenül figyeli a csehszlovákiai magyar sajtótermékeket, a csehszlovákiai ma­gyar írók műveit pedig szinte sohasem olvassa — s általában vajmi keveset tud arról, amit mi csehszlovákiai magyar szellemi életnek neve­zünk. Valamivel kedvezőbb a helyzet humán értel­miségünk esetében, amely öntudatosabbnak és a jellegzetesen magyar sorskérdések iránt fogékonyabbnak mutatkozik műszaki és reál értelmiségünknél. Ez mindenekelőtt a humán értelmiség érdeklődésének és műveltségének társadalom-központúságával magyarázható, de összefügg azzal is, hogy ennek az értelmi­ségi csoportnak alkalomadtán lehetősége nyí­lik tevékenyen bekapcsolódni a csehszlovákiai magyar szellemi életbe. Itt most nem azokra gondolok, akik valamely csehszlovákiai ma­gyar intézmény munkatársaiként feladatul hapták ezt, hanem azokra, akik fáradságot és szabadidőt nem sajnálva önnön erejükből te­remtettek szellemi műhelyt maguknak, hogy ott mindnyájunk javát szolgáló műveket hoz­zanak létre. Gondoljunk csak például Püspöki Nagy Péter várostörténeti és címertani kutatá­saira, vagy éppen Ág Tibor népzene-kutatása­ira, amelyek nélkül bizonyosan jóval szegé­nyebb lenne önismeretünk. Ennek a követésre méltó törekvésnek figyelmet érdemlő eredmé­nye az a könyv is, amelyet a Madách Könyvki­adó az esetleges anyagi veszteségektől sem tartva önzetlenül jelentetett meg. Pedig Mé­száros András kötete, a Vandrák András filozófiai rendszere témájánál fogva megle­hetősen szűk réteg érdeklődésére tarthat szá­mot csupán, s az is kérdéses, vajon sikerül-e a fiatal filozófus vizsgálatainak eredményét ma­radéktalanul beolvasztanunk szellemi tuda­tunkba. Mindezek ellenére a könyv kiadását egyáltalán nem érzem fölöslegesnek, elsősor­ban azért nem, mert egy újabb bizonyítéka annak a korábban már hangoztatott igazság­nak, hogy kitartó és pontos munkává az „egyszemélyes" szellemi műhelyekben is lét­rehozhatók olyan tudományos müvek, ame­lyek elősegítik szellemi életünk kibontakozá­sát Egy további Madách-kiadvány, az Üj Min­denes Gyűjtemény jóvoltából egyszerre több szellemi műhelybe is bepillantást nyerhetünk, általában olyan alkotók műhelyébe, akik nem valamelyik csehszlovákiai magyar intézmény megbízásából végzik munkájukat. A Madách Kiadó ezzel a kötettel egy új sorozat alapját vetette meg, amelynek nyilvánvaló célja, „hogy fórumot biztosítson az önismeretünket gazdagító tudományosságnak, a szülőföldünk valóságát vizsgáló történelmi, helytörténeti, művelődés- és gazdaságtörténeti tanulmá­nyoknak", valamint a csehszlovákiai magyar­ság néprajzával foglalkozó dolgozatoknak. Ez az évente egyszer megjelenő könyvalakú „fo­lyóirat" legalább részben helyettesítheti azt a társadalomtudományi folyóiratot, amelynek hiányát szellemi életünk nagyon érzi. Összeál­lítása azonban nem kis gondot jelent a szer­kesztőknek, hiszen olyan alkotókat kell moz­gósftaniok. akik többnyire nem fő állásban, hanem csupán szabadidejükben foglalkoznak egy adott problémával. Most már csak az a kérdés, hogy nyújt-e a kiadó elegendő bizta­tást és támogatást azoknak a szerzőknek, akik az Üj Mindenes Gyűjteményben közreadott dolgozatukat idővel önálló kötetté szeretnék kibővíteni (mint például B. Kovács István), s általában képes-e ösztönzően hatni az ilyen „egyszemélyes" szellemi műhelyekre? Véle­ményem szerint erre nem lehet határozott igennel válaszolni, még akkor sem, ha egyéb­ként bizonyíthatónak is látszik a kiadó segíteni akarása és az ügy iránt tanúsított jóindulata. Nem szabad ugyanis megfeledkezni arról, hogy a Madách Könyvkiadó mégiscsak irodal­mi műhely elsősorban, rendeltetésének meg­felelően mindenekelőtt szépirodalmi művek megjelentetését kell szorgalmaznia, s csak abban az esetben vállalkozhat erejét meghala­dó s hatáskörén részben kívül esö feladatok megoldására, ha ehhez megkapja a kellő támogatást a többi csehszlovákiai magyar in­tézménytől is. LACZA TIHAMÉR 4 rk

Next

/
Oldalképek
Tartalom