A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)
1981-12-05 / 49. szám
mi történt itt az elmúlt huszonöt esztendő alatt, s egyben azt is ellenőrizzük, hogy tényleg olyan szép és érdekes ma is még ez a vidék, amilyennek a néprajzki tatok festik 7 — Szépnek szép és népi hagyományokban is rendkívül gazdag. De ezen a vidéken nemigen lehet úszni, sátorozni, igy aztán a Zoboralján jobbára csak átutazik a nép. Lapok, levelek azok jönnek, a hagyományok iránt érdeklődő vendégek ritkán .. . Sebők István csak tudja, hiszen nyjgdíjbamenetele előtt dolgozott a járási pártbizottságon, volt szövetkezeti elnök, a közigazgatási átszervezést megelőzően i töltötte be a titkári tisztet a gerer cséri hnb-n, de két-három esztendeig a CSEMADOK járási bizottságának elnöke is volt. — Hogy mennyit változott a fali' ? — kérdez vissza tűnődve, ám aztán annál határozottabban rávágja: — Sokat! Főképpen gazdaságilag, hiszen a keskeny udvarú, régies házak már csak a falu központjában maradtak meg, a buszmegálló és a felvégi útelágazás között. (írom nézni az új házakat, mindenütt televízió, gépkocsi, mosógép és a vegyesárubolt ellátottsága sem a legrosszabb. Van egy jól működő könyvtárunk, magyar tarítási nyelvű iskolája már nincs, kultúrháza viszont még mindig nincs Gerencsérnek. A fiatalok főként Nyitrára vagy a szomszéd falvakba járnak moziba, bálba, vagy éppenséggel a helyi kocsmába. Ha olykorolykor mégis van valami rendezvény, azt általában a hnb egykori esketési termében tartjuk meg. — Itt tartja próbáit a folklórcsoport is — veszi át a szót Juhász József, a CSEMADOK helyi szervezet és a községi (ma már utcai) pártszervezet elnöke. — De mi is érezzük a fiatalok hiányát. Ha többen járnának közénk, sokkal eredményesebb munkát végezhetnénk. És a népi hagyományok ápolásában is lenne kinek átadni a váltóbotot. .. Gerencsér utcáit járva két helyen kopogtatok be. A régi falurészben a kontyos, oszlopos zoboralji házak között egy idős, nyolcvanadik életévén is túl járó bácsira nyitok ajtót. Az öreg, mint a idősebbek általában, ragaszkodik a szüleitől örökölt, megszokott hajlékhoz. Talán a világ minden kincséért sem válna meg a főutcát szegélyező földszintes háztól. — Itt születtem, itt nőttem föl, itt is akarok meghalni — mondogatja eltökélten és vérpiros, saját termésű bort tölt a poharakba. — Hét gyereket neveltem föl, öt unokám, három dédunokám is van már, de itt csak kettesben éldegélünk az egyik lányommal. A többi gyerekem is igen rendes, hazajárnak, néha három autóval jönnek egyszerre, panaszom nem lehet rájuk. A múltkor elvitt az egyik unokám, hát annak olyan szobája van, hogy meitéláb járnak benne nappal is. Valahogy mégsem tetszett. Nem adnám érte az enyémet, pedig ez csak olyan öreges már. . . Körbepillant a szobán, ravaszkás tek intete az ablakokon pihen meg. — Tudja-e, hogy a régi házakon miért nincs tisztességes, nagy ablak?!... Fiát hogy be ne bújjanak a zsiványok vagy a legények a lányokhoz — kacsint egyet az öreg és koccintásra emeli poharát. — Mire emlékszik még a múltból? — Arra, hogy milyen szép is volt ,», amikor még népviseletben jártak a lányok — vágja rá egyből. — Volt is mit nézni rajtuk! Amikor ketten-hárman összekaroltak, befogták az utcát teljes szélességben. Tánc közben valóságos forgószelet kavartak. Ugy repült rajtuk a sok szoknya . . Sajnos, most már nem hordja senki a viseletet, legföljebb csak szereplésre használják. Menjen el Zúzik Zsófihoz, ő alapító tagja a gerencséri folklórcsoportnak. Megyek is ezer örömmel, hiszen az 1956 decemberében megjelent riport ha rosszallólag is, de említi a Zúzik-nevet. Rosszallólag, mert: Má a Zúzik-lány is úriba jár." A megadott címen barátságos, ötven év körüli, kardos menyecske nyit ajtót. A vázákban ősz végi rózsák bontogatják szirmaikat, mintás függöny takarja a korszerű stílusban épült családi ház udvarra néző ablakait. A háziasszony valóban nem jár már népviseletben, de zokszó nélkül, szívesen ólt magára a szülőktől, nagyszülőktől örökölt népviseletet, s közben örömmel elegy büszkeséggel újságolja, hogy a régebbi házak mindegyikénél szinte rendre akad még népviselet. Tulajdonképpen csak pillanatok telnek el, és máris hosszú vászoningben, pentöben, suhogó, mintás kasmír szoknyában, színes kötényben, pruszlikban, keményített magaskonttyal és konty-fíketővel jön vissza a konyhába. Tekintetén, járásán látszik, hogy kegyelettel őrzi a régi ruhákat, hiszen talán még neki is, de a szüleinek mindenképpen sokat kellett dolgozni, mert bizony egy lány felöltöztetése nem volt olcsó mulatság. Elnézem a jellegzetes népviseletben lépdelő asszonyt, és hirtelen játszadozni kezd velem a képzelet. Az ősi. gerencséri házak egyikének udvarára képzelem Zúzik Zsófit... Az útszéli kapu mellett tyúkok kapirgálnak, nagyanyáink korabeli virágok illatoznak, bent a házban minden úgy áll, mintha estére visszatérnének lakói. A sarokban szövőszék, az asztalon citera, cserépkorsó a bornak és muskátli meg rózsa virít a múltba tekintő, parányi ablakban ... Álmodozásomból a gazdasszony szava röpít vissza a jelenbe. — Sajnos, egyelőre még nincs feldolgozva Gerencsér teljes néprajzi hagyatéka — mondja kissé letörten, és szeretettel, utánozhatatlan szeretettel végigsimít mintás szoknyájának ráncain. — Pedig még él a múlt, ha már be is van ágyazódva a jelenbe. .. . Indulunk tovább, hogy végigjárjuk a Zoboralja valamennyi községét. Szinte sajnáljuk, amikor Lédecre érve nemcsak hogy ránk esteledik, de a barangolásnak is vége. Ha nem is láttunk mindent, annyit sikerült megfejteni, hogy a zoboralji táj egyszerre izgalmas históriás könyve a múltnak és a régebbi környezetet alakító jelennek. Érdemes felfedezni és megismerni, sorra járva a falvakat nyitott szemmel nézelődni. Nehogy a korán jövö őszi sötétség helyett — a feledés takarja be óvatosan a múltat. MIKLÓSI PETER FOTO: GYÖKERES GYÖRGY 17