A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-12-05 / 49. szám

Atacskói hágó alatt eredő, majd Nyitrazsámbokrét (Zabokreky), lejjebb pedig Alsóköröskény (KrSkany) és Komját (Komjati ce) környékén kanyargó Nyitra folyó medrének kelyhéből felszáll a csend s nyirkos, novemberi köddel itatja a nem messzi Zobor-hegy kopár fáinak szuronyaira feltűzött eget. Ezúttal nem a fővárosból, hanem Komárom (Komárno) felöl jövet lépek be a zoboralji tájba, megmártózom nyugalmában, koszorút kötök kincseiből, ínyencként kortyolgatom sajátos nyelvének zamatos izét. Megyek a HÉT éppen negyed évszázada megjelent első számának riportja nyomán; megyek, amerre a dombok közé gyűrt falvakat összekötő utak szalagja vezet; megyek olykor szeszélyesnek tűnő, de sohasem haszontalan kitérőkre kény szerítve. Szlovákia egyik legszebb, legmesélő kedvübb tája ez. Kedélyes borospincéket, vagy ahogy itt mondják: hajlokokat bújtatnak a dombok, délben harangszó muzsikál; a tavasszal epret, nyáron virágot termő kertekben most is szorgos emberek dolgoznak; a vásári fazekasokat errefelé kecsegeseknek, az eketaligát csak talegának hívták valamikor, ám a jellegzetesen „t"-zö tájszólás mindmáig használatos ezen a tájon. A történelem oktatása szerint a néhai Nyitra vármegye már a római uralom idején is fontos központ volt, és közgazdasági, hadászati, közigazgatási szerepét a múló századok során is megőrizte. Az esztendő valamennyi évszakában ideális terep a barangolásra, mégis, a zoboralji táj bensőséges nyugalmát vajmi kevesen „háborgatják". Pedig a közlekedés jó, a legkisebb faluba is kényelmesen járható, aszfaltozott vagy legalábbis portalanított utak vezetnek, ez a vidék azonban igy is kiesik az egyre népszerűbbé váló turizmus fővonalából. Miközben az utazni vágyók ezrei járják az országot, sőt a nagyvilágot is és idegen tájak szépségeibe feledkeznek, hazánknak ez a különleges látnivalókban gazdag, festői része — ebben a tekintetben — mintha Csipkerózsika álmát aludná ... Nem kattognak a fényképezőgépek Rákóczi kurucainak hajdani útvonalán, az 1652-ben vívott törökverő csata színhelyén vagy éppenséggel a gímesi (Jelenec) vár roskatag romjai előtt; néhány alkalmi érdeklődőt leszámítva többnyire elhagyatottan árválkodnak a zsérei (Zirany), lédeci (Ladice) és koloni (Kolínany) tájházak; az erre vetődő néprajzkutatókon kívül nincs aki megörökítse a jellegzetes felsőahai seprütánc pattogó ritmusú lépteit, nincs aki megcsodálja a bédi Fülöp Mónika csipkeverö művészetét, a koloni Süttő Anna népviseletbe öltöztetett babáit, az országos fesztiválokon kívül nemigen van aki meghallgatja a bodoki Holecz Ilona lágy hajlitásokkal tűzdelt népdalait és balladáit vagy akár a nyitracsehiek lagzis hívogatóját, nincs aki megtekintse a pogrányiak lakodalmi ajándékvitelét vagy a gesztetek zöldszedését.^nincs aki megtapsolja a bábindoli gyermektánccsoportot; de elhagyatottan ásítozik az utolsó zoboralji olajütőmester műhelye is Zsérén. A hetvenes évek elejétől, már a járásszékhelyhez csatolt Nyitragerencséren. a faluszéli kertjében foglalatoskodó Sebők István is rátámaszkodik az ásóra, úgy nézeget bennünket. — Hát magukat meg mi szél fújta errefelé? — tudakolja barátságosan. — A kíváncsiság. Azt szeretnénk tudni, ifi