A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-12-05 / 49. szám

Lapunkat lapozgatva... Tulajdonképpen nemcsak a hazai magyar színjátszás mindennapjait figyelő újságírónak. de színházszerető olvasóinknak is jó ismerőse BORÁROS IMRE, hiszen ez a harmincas éveinek derekán járó színművész a Magyar Területi Színház komáromi (Komárno) együttesének különösen gyakran foglalkoztatott tagja: jelenleg is a társulat valamennyi repertoáron tartott és újonnan bemutatott darabjában játszik. És a próbák, előadások állandó körforgásában — tehetségét igazolandó — még önálló előadói estekre is szívesen vállalkozik. Amikor lakásának egyik félreeső sarkában leültünk, hogy túlessünk az interjúkészítés kötelező formaságain, néhány percnyi beszélgetés után rendhagyó ötlet jutott eszünkbe: szerepálmok idézgetése, a szövegtanulás vagy a tréma gyötrelmeinek szokványos fölemlegetése helyett lapunkat, a HÉT-et vettük kézbe, lapozgatni kezdtük oldalait — és az interjú „hivatalos" kérdéseit mellőzve lényegében a hétköznapi élet örömeiről s gondjairól társalogtunk. — Imre. a képeslapok címoldalának kiválasztása mindig különös szerkesztői gonddal történik. Te vajon milyen fotót képzelnél ide önmagadról? — Egy olyat, amelyiken az egyik szemem sír, a másik viszont nevet! Vagy olyat, ahol két fejem van meg két ballábam ... Hogy miért? Mert inkább két fejem legyen mint egy sem, hiszen akkor jogosan kérdezhetné bárki: ejnye, hát már megint elvesztetted a fejed?! Félretéve azonban a tréfát, okvetlenül egy közeli portrét képzelnék el magamról, hogy az olvasó ne csak arcom körvonalait ismerje, hanem azt is megsejtse, milyen vagyok a valóságban. Gondolom, rám a tűnődő arckifejezés lenne a legjellemzőbb, ugyanakkor fontosnak tartanám, hogy jól látsszék a szemem, hiszen a szem egyben a lélek tükre is. — Körülöttünk naponta az élet ezernyi mozzanata zajlik. Ha egyszer Te írnád lapunk Hétvégi levelét, milyen időszerű gondolatokat vetnél papírra ? — Időmhöz mérten igyekszem figyelemmel kísérni a külpolitikai eseményeket, érdekel, mi történik szerte a világban. Ezért elsősorban talán valami aktuális politikai témát pendítenék meg. Arról írnék, hogy a világpolitikában a kívánatosnál feszültebb a helyzet, s tulajdonképpen nem múlik el nap anélkül, hogy valahol ne szólalnának meg a fegyverek. Hangsúlyozottan kiemelném, hogy a békéért folytatott harc minden ember legszentebb kötelessége! Az USA provokatív politikáját említve önkéntelenül a tudományos mélylélektan megteremtőjének: Sigmund Freudnak szavait is idézném aki már századunk első harmadában leszögezte, hogy az emberiség sorskérdése, vajon a civilizáció fejlődése közben úrrá tud-e lenni az együttélésnek azon buktatóin, amelyek az ember agresszív és önmegsemmisítési ösztönéből adódnak? De belpolitikai vagy társadalmi vonatkozású témám is lenne bőven. Például az ésszerű gazdálkodás, a nyersanyagtakarékosság, a környezetvédelem vagy akár a munkaidő minél teljesebb kihasználásának kérdéseiről elmélkedhetnék. És arról, hogy milyen nagyszerű érzés, ha valaki a tehetségéhez és tudásához mért munkát végezhet; hogy a becsülettel végzett, jó munka öröme soksok csalódásért, lemondásért kárpótolhatja az embert. — Ha azt az izgalmas újságírói megbízatást kapnád: készíts interjút egy fontos közéleti személyiséggel, úgy miről faggatnád, mondjuk, a kulturális minisztert? — Mindenekelőtt hazabeszélnék, tehát afelől érdeklődnék, vajon színházunk 1983-ban esedékes jubileumára elkészül-e a MATESZ új székháza?! Persze, egyéb témám is volna bőven. Például: a kulturális életben és a közművelődésben sajnos sokan dolgoznak az olyanok, akik a minőségi mércék helyett inkább a menynyiségi szempontokat tartják elsődlegesnek. Vegyük akár a különböző társadalmi évfordulók ügyét, hiszen a történelemnek kétségtelenül vannak olyan fontos, sőt korszakváltó mérföldkövei, amelyek megérdemlik, hogy a művészeti alkotások legjobbjaival emlékezzünk s emlékeztessünk jelentőségükre. A valóságban azonban sokszor előfordul, hogy ilyenkor egy sereg középszerű, esetleg ennél is gyöngébb irodalmi, képzőművészeti vagy egyéb alkotás lát napvilágot, ami inkább elfojtja, mintsem fölkelti a nagyközönség tiszteletét és figyelmét. Társadalmilag előnytelen, művészetileg káros jelenség ez, valószínűleg ezért ilyen s ehhez hasonló kérdésekről is társalognék a miniszterrel. — A kisriportok, faluképek változatossá, olvasmányossá teszik a lapot. Ebben a műfajban mire összpontosítanád a figyelmedet? — Több mint másfél évtizede járom Dél-Szlovákia falvait és városait, úgyhogy ma már a Bodrogközt is szülőföldemnek tekintem, holott a Csallóköz legfelső csücskében: a főváros határában fekvő Vereknyén születtem. Bevallom, lelkes támogatója vagyok a néprajzi hagyományok ápolásának, de bármennyire is tetszik a régi paraszti életmód, színész létemre aligha tudnék gördülékeny, jó riportot írni az egykori népszokások felelevenítéséről, a régi parasztházak pitvarainak vagy tiszta szobáinak varázslatos hangulatáról. Annál több mondanivalóm lenne viszont arról, hogy a dél-szlovákiai falvakban s városokban a diszkómuzsika és a fóliázás korszakában is lényegesen nagyobb figyelmet, komolyabb ragaszkodást érdemelne a szép magyar szó, a művelődés igénye, a színház szeretete! Mindennapi országjárásaim során megfigyeltem, hogy a tizenéves ifjúság és a mai középnemzedék körében sajnos egyre ritkábban tapasztalni a nemzetiségi hovatartozás, a társadalmi elkötelezettség fontosságának tudatosítását. Önálló műsoraimban ezért a költők szavával utalok arra, hogy az élet célja nem lehet csupán az anyagi javak megszerzése, ennél jóval többre van szükségünk; hiszen többre megyünk, ha megbecsüljük egymást és a hagyományokat, ha nem rettenünk vissza a nehézségek elől, ha megfelelőképpen tudatosítjuk magunkban, hogy jóban és rosszban, szerelemben és csalódásban, örömben és keserűségben egymásra vagyunk utalva. — Tegyük fel. hogy riporterként egy olyan kisvárosba vagy községbe vetődsz ej ahol nem működik ifjúsági klub. nincs művelődési otthon és filmet is legföljebb csak hetente kétszer vetítenek. .. Mit tanácsolnál a helybeli fiataloknak? — Azt, hogy művelődni, kulturális munkát végezni az égvilágon mindenütt lehet. Ehhez azonban az kell, hogy ne a tévé és a kocsma jelentse az egyetlen szórakozást. Az öntevékeny mozgalom kapui mindenki előtt nyitva állnak, igaz, kifogások keresése helyett találékonyság és akarat kell hozzá. Önálló műsorommal én is felléptem már olyan helyen, ahol zöldségesládákra dobott deszkák jelentették a pódiumot. Érdekes, hogy a vers épp itt, ezen a sokadik előadáson szikrázott föl igazán! — Milyen történetet írnál meg lapunk Emberi sorsok című rovatába? — Színészi pályafutásomnak legfontosabb, legtanulságosabb fordulópontját. Azt az időszakot, amikor alig huszonéves fejjel „elbitangoltam" a színháztól és a bratislavai Tatra Revue-be szerződtem, ahol azonban hónapok múltán sem éreztem magam igazán otthonosan. Amikor erről édesanyámnak is szóltam, akkor ez az egyszerű vereknyei asszony jóindulatúan elmosolyodott és csupán annyit mondott, hogy próbáljak meg újra az anyanyelvemen játszani. Visszaszerződtem hát a területi színházhoz, amelyet anyám halála óta otthonomnak is érzek. Ezt a történetet írnám meg minden kertelés nélkül, őszintén. — Milyen tárgyú elbeszélést vagy novellát keresnél a HÉT irodalmi rovatában? — Egy kortárs szerző mai tárgyú alkotását. Olyan prózai munkát, amely az egyszerű ember hétköznapi problémáinak keresztmetszetét adná. Műfajként talán a szatírát választanám. — Akkor talán katonaolvasóink egyikének arra a levélben érkezett, tréfás kérdésére is válaszolni tudnál, hogy kétbalkezes létére mitévő legyen a jobbra át! — vezényszó hallatán?. . . — Tréfára valóban tréfával válaszolnék. Azt írnám neki, hogy két választási lehetősége van: egy helyes és egy helytelen. Mindkettőnek valószínűsége ötven százalék. A biztonságnak ilyen magas esélyszázalékáért például a kaszkadőrök talán a világ minden kincsét odaadnák! — Befejezésül: a humor rovat anyagát miképpen állítanád össze ? — Nevetséges kérdés, hiszen én is csak a közszájon forgó vicceket ismerem, ráadásul gyakorta a poénokat is ellövöm. A rajzolt humor tárgykörében pedig egyenesen járatlan vagyok. Aranyat érő viccnek számít például, ha valaki azt hiszi rólam, hogy rajzolni is tudok ... (És Boráros Imre papirost meg ceruzát vett elő s lerajzolta önmagát. Természetesen: szöveg nélkül!) MIKLÓSI PÉTER Fotó: Szűcs Jenő