A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-12-05 / 49. szám

OZSVALD ÁRPÁD SZIVÁRVÁNY A szivárvány titkát csak én tudom. Vihar múltán, mikor a kövér záporok monoton zenéje elcsitul, a derűs ég homlokára feldobom a szivárvány hét színét. Karcsú íve átnyúlik a dombokon, s kiissza mind a betyárkút vizét. Tudom, ha a szivárvány fönn ragyog, az ázott fűszál is emeli fejét. TOZSER ARPAD MEGTERES A béke újra elhagyott, a szívem néha ki-kihagy, könnyen veri az ablakot, két hónom alatt megvirrad. Valahol szidnak veszettül, a táj elromlott legbelül. Ösz van, egy fehér krumplis zsák kedvetlenül elterül. Ez a falu itt a múltban, egyszerre valóság s emlék, csúcsaimmal belőle kinyúltam, ösztöneimmel nem még. Itt úgy vagyok, hogy nem vagyok, szerveim közt ökörnyál rezeg, delelek, állok a napon, s hangtalan szétgyökerezek. GÁL SÁNDOR SZÓLNI SE KELL és már szólni se kell az idő magyarázza magát s a történelem röhögve ugrál fekete patáin befagyott árkaink felett fogyó hold karéja billeg mögötte a hideg közöny aranyát lehinti s már a hegyek is mozdulatlanok teknőcpúpú álmaik alatt vonaglik a fortyogó múlt összezárult kagylókatlanok emlékeink s hiába születtünk többre emlékezőknek emlékeink nem állnak össze jelenné se törvénnyé királyi oldat fel nem old külön érceink pusztulnak szanaszéjjel létünkre így bólint európa nézem a faggyal csapódó téli vihart mint kavarog mint rázza a vége nincs tájat nem szomorú ez nem szomorú csak a szem szűkül össze ha a fagy belecsap GYURCSO ISTVÁN SZEMEMBEN HORDOZLAK Lehetsz nagyon messze, akármilyen távol, közelemben jársz te, ha én úgy kívánom. Szememben hordozlak, örök tükör vagyok, belerajzoltak már a sugárzó napok. Gyémánttű reggelek véstek a szemembe, hogy az éjszakáim veled teljenek be. S lehetsz nagyon távol, akármilyen messze, csak bezárom szemem, s itt maradsz örökre. Ki tudna elvenni tőlem, ha nem adlak! Itt vagy te, a legszebb, így csak én mutatlak. Igazítsd meg hajad két szemem tükrében, úgyis ritkán látod magad ilyen fényben. BÁBI TIBOR KÖNNY A MIKROSZKÓP ALATT ,rész,et> Én láttam elvérezni őt, a bestiát. A városok átizzott kövein loccsant szét agyveleje, a rengeteg erdők és szurdokok mélyén leterítve vonaglott, vérét homok és mohó föld itta be, véresen szálló por vagy dagadó sár és trágya lett belőle. Bordáit, mellét a dárdás levelű sás, fű verte át, szemét fekete holló vájta ki, nagy sárga fogai közt a nyelve helyén béka hízott. Járom az erdőt, a fülem körül borzongó, veszett szél dudál ma, talán a félelem, mintha ő ébredezne újra, a lompos szörnyeteg; hallom a kígyó sziszegését, zizzen a lomb, ág reccsen talpam alatt, mozdul a föld meggyötört kérge, háta, tavak és tócsák hínáros, zöld szeme foszforeszkál, bagoly huhog, és horgas karma közt a zsákmányul elejtett kis cinege sír. Ö settenkedik, neszét és lépteit titkolva jár a homályban, arcán a sötétség szörnyű álorcája, terjed és árad, mint a fekete Víz, és hömpölyög, mint az esteli köd a völgy felett, akár a szél, erőszakosan ráhasal a zsenge fákra, bozótra, védtelen füvekre, a bujdosó forrásra, megáll és újra lép, s egy óvatlan mozdulatra összekocódnak titkolt fegyverei. • Az utolsó lövés valahol itt dördült el, s nem tudni máig sem, az utolsó volt-e, vagy az első volt már; valahol távoli tűzvész fénye világol, füst gomolyog, Én aki kétszeresen is hazát és otthont vesztettem egykor, tudom, milyen keserű az üldözöttek s a bujdosók hontalansága. Űzött testvéreim, bárhol a világon, üzenem nektek, álljatok ellent a gonosznak!. .. (1966) ZS. NAGY LAJOS A KOVÁCS FIA ENEKELJEN? Tudom én már, hogy mit akartam, csak énekelni a szabadban, dalolni, mint az égő erdő, míg minden fája sírva eldől. Később hiába gyújtogattak, fáimra dérangyalok fagytak, CSELÉNYI LÁSZLÓ s zúzmarás bokrok közt a szélben, a farkasüvöltés nem érdem. Élek én hát, mintha mesékben, mögöttem köd, előttem még nem. A dalt szívesen másnak hagynám, s a szamarakat patkoltatnám. KERT Jaj ez a kert, jaj ez a kert, jaj ezt a kertet hányszor megcsodáltuk. Jaj ez az út, jaj ez az út, jaj ezt az utat hányszor lépte lábunk. Jaj ez a fű, jaj ez a fű, jaj ezt a füvet hányszor megfeküdtük. Jaj ez az ég, jaj ez az ég, jaj erre az égre hányszor megesküdtünk. Magas az ég, hol az az ég, azt az eget régen elfeledték. Serceg a fű, hol az a fű, azt a füvet régen lelegelték. Poms az út, hol az az út, azt az utat napról napra lessük, s találgatjuk, milyen a kert, mert azt a kertet soha nem ismertük. i/i