A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-10-24 / 43. szám

látvány valószínűtlen, képtelen és — mindössze néhány kurta órányi repü­lőútra a közép-európai decembertől — egy kissé talán a szabványos józan ész határait is meghaladó volt. Az üde, reggeli napfény bágyadt arany­füsttel vonta be a város körül elterülő, kopár dombokat, s a férfi, mint minden alkalommal valahányszor a téli hónapokban érkezett a sárga dombok világába, hitetlenkedve arra gondolt, hogy hazájában most talán havazik, a fák kopár gallyai zúzmarásak, de az is lehet, hogy a fagyos kövezet fölött jeges szél süvít, s az emberek feltűrt kabátgallérral, zsebre dugott kézzel sietnek tova a barát­ságtalan, szélpásztázta utcákon. Itt viszont, a szokásos, néhány napig tartó gyér esők és csípős szelek ideje után, jaca­randafák selymes lombja szikrázott a fény­ben, a szálloda erkélye alatt, s az emberek rövid ujjú ingben — a férfiak —, virágos mintás, könnyű ruhákban a nök — és tarka humuszokban — az arabok — léptek ki a szálloda forgóajtaján. A férfi a karórájára pillantott. Még tíz perce volt a találkozásig. Elmosolyodott, az asztalon heverő név­jegyre pillantott. Jó öreg alezredes .. . Ha most próbált visszagondolni, nem is tudta volna pontosan megmondani, hogyan és hol is ismerkedtek össze. Nabeulben? Hammametban? Kairuanban? Nem — a ka­iruani szent mecsetet, az Okbát már együtt csodálták meg, sőt, már Nammametben, a Hőtel Phoeniciában adott társas ebéden is együtt ültek az asztalnál. Jó öreg alezredes. Igen, az alezredes Hammametben szólt hozzá először, amikor a múzeumban utána irta be a nevét a múzeum vendégkönyvébe. — Ön magyar? — miközben féloldalt bil­lentett fejjel, fesztelenül megpróbálta kibön­gészni az ö sebtiben odafirkantott nevét. — Bocsásson meg — mondta aztán mentege­tőzve. — A neve miatt kérdeztem. Szeretem a magyarokat. Ha hinni lehet a családi króni­kának, az én ereimben is csörgedezget né­hány csepp magyar vér. Büszke vagyok rá — mondta túlzott hódolattal. Szeretem a ma­gyarokat. Badin-Roche alezredes vagyok. Auguste Badin-Roche. S nyomban utána valami egészen megle­pő kijelentéssel hökkentette meg a férfit. — Gyűlölöm Afrikát — mondta hevesen. — Afrika falta fel a fiatalságomat. Gyűlölöm Afrikát. Bár sohasem láttam volna. Tunisz — az persze más. Tunisz még Európa — mond­ta bölcsen, még mielőtt a férfi megkérdez­hette volna, hogy ha annyira gyűlöli Afrikát, akkor hát miért jött ide? Vagy miért nem hagyja ott? Amikor este visszatértek Tuniszba, az alezredes a szálloda előtt elbúcsúzott. — Aludjon jól — mondta. — Ön nem lakik itt? — Itt? Nem — mondta az alezredes cso­dálkozva. — A városban lakom. Söt, az óvárosban. A Medinában. Tunéziai állampol­gár és tuniszi lakos vagyok — mondta büsz­kén. — Ha akarja, holnap önért jövök, és elmehetünk a hajdani királyi erődítménybe: a Kaszbába. Meg Medinába, természetesen. A szúkokba. Feltételezem, hogy Karthágó romjait már látta ... — Igen — mondta a férfi fanyarul. — Láttam a romokat. A restaurátorokat is. Mind a kettőt: köveket rakosgattak, nagyság szerint. De az is lehet, hogy csak az egyik volt restaurátor, a másik egyszerű turistaként vetődött oda, és merő unalomból szedegette a köveket. Viszont láttam Karthágó luxus­vendéglöit. Mind a százat. Vagy csak kilenc­venkilenc van? — Mit akar? — Pillantott rá az alezredes megütközve. — A tunéziaiaknak is élniük kell valamiből. A romokra ráfizetnek; a luxusven­déglökön keresnek. C est la vie. De ha nem csömörlött még meg a mecsetektől, meg­nézhetjük a Dzsama el Szitunt, ahol a tuné­ziai fejedelmeket helyezték hajdan örök nyu­galomra. Ha jól tudom, valamikor a XIII. század elején épült. A keresztes hadjáratok után. Érdeklik a keresztes hadjáratok? — Nem különösebben. Pedig, ha nem csalódom, valamelyik félbolond ősöm is részt vett bennük. Mégsem érdekelnek a keresztes hadjáratok. — Nagyon helyes. Keresztes hadjáratokat csak a bolsevizmus ellen szabadna viselni, nem igaz? A férfi megütközve pillantott rá. De aztán úgy döntött, hogy ez bizonyára afféle seké­lyes élcelődés lehet; nem válaszolt. — Apropó keresztes hadjáratok; ha óhajt­ja, megnézhetjük a Szent Lajos tiszteletére épült templomot. Tuniszt ostromolta a jám­bor francia. Aztán a pestis végzett vele meg az egész tisztes vállalkozással. Az övé volt az utolsó keresztes hadjárat, ha nem tévedek. Bolond francia — mondta olyan megvetően, hogy a férfi újra csodálkozva pillantott rá. — Ö még nem ismerte Afrikát — magya­rázta az alezredes. — Bolond francia. Gyűlö­löm Afrikát — mondta összefüggéstelenül, de aztán sietve helyesbített; — Persze, Tu­nisz az más ... Tunisz nem Afrika .. . Tehát megegyeztünk? — kérdezte sürgetően, s még mielőtt a férfi válaszolhatott volna, egy kurta, katonás kézmozdulattal döntött he­lyette: — Akkor hát rendben. Holnap reggel magáért jövök. Tíz óra megfelel ? Amikor a férfi lement a kávéházba, az alezredes már várta. — Az ablak mellett foglaltam asztalt — kiáltotta messziről —, onnan leláthat a vá­rosra. Ennek a szállodának az az egyetlen előnye, hogy dombra épült — mondta elnéző bírálattal, mint aki látott már fényűzőbb szállodákat is. de ez egyszer megbocsát. — Brisque-öt rendeljen reggelire — mondta sietve, miután letelepedtek. — Ro­pogós ostyatésztába burkolt lágytojás — magyarázta. — De rendelhet brisque-öt hús­vagdalékkal, halpástétommal vagy akár rák­majonézzal töltve is. Ha megengedi, én azt rendelek. Walad! — intett a pincérnek, majd gondterhelten a férfihoz fordult: — Teát vagy kávét? ... Hát persze, hogy kávét! Csak hagyjon rám nyugodtan mindent. Walad! .. . Gondosan, részletekre kiterjedő figyelem­mel közölte a pincérrel a rendelést — Két konyakot is, walad, természetesenI... Na­rancslé vagy grape fruit?... Grape fruit, természetesen!... — aztán diszkréten a fér­finak az asztal szélén heverő szobakulcsára bökött: — Az 564-es szobaszámra írja. Az egészet. Köszönöm, walad. Aztán újra a férfihoz fordult. — Ebédre majd báránykotlettet eszünk — mondta felcsillanó szemmel, s a férfi akkor kezdte megsejteni, hogy az alezredes nem egészen önzetlenül szegődött melléje. — Szeretek olykor külföldiek segítségére lenni — mondta az alezredes könnyedén, mintha olvasna a férfi gondolataiban. — Természetesen nem akárkinek — közölte dölyfösen. — Kedves honfitársaknak — vagy olyanoknak, mint ön, monsieur.. . — Köszönöm — mondta a férfi mulatva. — Nagyon köszönöm. Mi bántja, alezredes? — kérdezte aztán, mert az alezredes szemlá­tomást töprengett valamin. — Nem tudom, nem kellett-e inkább per­naud-t rendelnem — mondta aggódva. — Nem, nem: a pernaud-t majd ebéd előttre hagyjuk, étvágygerjesztőnek. Most megfele­lőbb lesz a konyak .. . Nos, ha megengedi, elmondanám, hogyan képzelem el a napun­kat. Összehajtogatott papírszeletet vett elö, ki­simította, onnan olvasta: — Nos, először talán mégis a Dzsama el Szitun mecsetet keressük fel. A mecset kö­zelében van egy csendes kis teázó: ott majd remek thé de menthe-t kapunk, pompás tunéziai édességekkel... Persze, ezekkel ajánlatos csínján bánni: a külföldiek gyomra gyakran megsínyli a mértéktelenséget. Elhallgatott, jólesően, álmatagon elábrán­dozott. Aztán lehúnyta a szemét, a hivatásos idegenvezetők daráló hangján mondta: — A Dzsama el Szitun mecset 1223-ban épült. A mecset — — Ön történész? — vágott a szavába a férfi. — Bocsásson meg — mondta mente­getőzve —, de már tegnap feltűnt, mennyire ismeri a város történetét. — Nem — mondta az alezredes kurtán. — Mindig hivatásos katona voltam. Tizennyolc esztendős fejjel harcoltam Tubruknál meg El Alamain-nél — mondta büszkén. — Ó — mondta a férfi tisztelettel. — Nagy élmény lehetett. — Majdnem ott hagytam a fogam — le­gyintett az alezredes. — Pokoli disznóság volt Még ma is az orromat facsarja a förtel­mes, mindent betöltő hullabűz. Magam is két hullával fedeztem magam: úgy marad­tam életben. Ott egye a fene. Későn kaptuk az eligazítást — mondta sötéten. — Ká-Té meg Té-Té. Katonai Titok — Tiszt Tiszt­nek ... Közben minden csupasz fenekű arab purdé pontosan tudta, mire megy ki a buli. Egy nagy kalap szart ért az egész eligazítás — mormogta váratlanul felpaprikázva, és a férfi önkéntelenül elmosolyodott a régen el­felejtett, idejétmúlt katonai zsargon hallatán. — Nos, de a végén mégis sikerült — mondta megnyugtatóan. — És ön? szeren­csésen megúszta, alezredes. — Szerencsésen — egy frászt — mondta az alezredes tele szájjal, mert a pincér köz­ben feltálalta a reggelit. — A lapockám alatt egy három centiméter hosszú szilánkot dé­delgetek, a combomat két helyen kilyukasz­tották. Pedig én még nem is rohadtam a legrosszabb helyen. Az volt a szerencsém, hogy akkor éppen egy bizonyos különleges feladattal bíztak meg — mondta rejtélyesen. A férfi a különleges feladat hallatán újra elmosolyodott. A kopott katonai zsargon hetykén lerázta magáról az évek porát, kez­dett testet ölteni, kilépett a múlt homályából és fontos, titkos katonai iratokat, féltve őr­zött nyílt parancsokat csúsztatott a tiszti köpeny felhajtott köpenyujja mögé. Persze, Tobruknál meg El Alamain-nél a köpenynek nem volt túlzott jelentősége — a férfi olykor a tulajdon emlékei szerint idézgette fel a dolgokat, érthető okokból. De hát minden­képpen Különleges Feladatról volt szó — a férfi még életében nem találkozott régi front­harcossal, akit valaha, valahol ne bíztak vol­na meg Különleges Feladattal... — Valami a hátországban ? A vonalak mö­gött? — kérdezte udvariasnak álcázott ha­nyag érdeklődéssel. Az alezredes kezében megállt a villa. Meg­rázta a fejét, élesen a férfira pillantott. — Nix. Sem kémkedéshez, sem hirszerés­hez, sem elhárításhoz nem volt soha közöm. — mondta elutasítóan. — Mindig katona voltam. Arcvonalbeli rohamosztagos. Fürkésző pillantással a gyümölcsös tál fölé hajolt, citrom alakú gyümölcsöt nyújtott a férfi felé. — Nem kóstolja meg, monsieur? — Mi ez? — Édes citrom, vagy fehér narancs. Egye, aminek akarja. Egyaránt ízetlen. De egyszer meg lehet próbálni. Én a datolyánál mara­dok. A tunéziai datolyánál nincs ízletesebb. Tetszett a tegnapi kirándulás? — Nagyon — mondta a férfi őszintén. — Nagyon tetszett. Kairuan valóban felejthetet­len. De Hammamet is. — Örülök neki — mondta az alezredés szívélyesen. — Noha én jobban szerettem a tunéziai városokat — meg az algériaiakat meg a többieket —. azokban az időkben, amikor a mecsetek tornyának kerengöjéröl még nem magnetofon szalagról szállt az esti pléh-ima az imaszőnyegeken hajladozó igaz­hivők felé és fel, a magasba. Allahhoz, az Egyetlenhez és Igazságoshoz. Mindegy. Az a fő, hogy La Goletta várormán tunéziai lobogó lobog — mondta csúfondárosan. — Monsie­ur ('Ambassadeur olyankor látcsövei nézi a nagykövetség ablakából. Monsieur ('Ambas­sadeur még látta La Goletta ormán a francia trikolórt lobogni: monsieur ('Ambassadeur Tuniszban született — magyarázta. — Igaz, nem láttam a nagykövetet a tegnapi kirándu­láson; francia küldöttség nem vett részt a kongresszuson ? A férfi tudta, hogy az alezredes az arab írók kairuani kongresszusára gondol, de az előző napi kirándulás semmiképpen sem függött össze a kongresszussal, s a férfinak erről váratlanul az eszébe ötlött valami. — Ön melyik küldöttséggel jár, alezredes úr? — Kérdezte kíváncsian. Az alezredes rábámult. — Egyikkel sem — válaszolta pillanatnyi habozás után. — Én — csak úgy magukkal tartottam — mondta rejtélyesen. Elvigyorodott, bizalmasan megérintette a férfi karját. — Nos, magának végtére is elárulhatom. Mondtam már, hogy szeretem a magyarokat. Tudja, itt alig akad olyan nap, hogy meg ne fordulna valamilyen küldöttség, csoport, kereskedelmi kiruccanás, kutató együttes, régészeti buli, hivatalos látogatás meg egyéb zsibbadt alakulatok. Nos, az ember nyitva tartja a szemét, hegyezi a fülét — ki a fene számlálgat végig minden perc­ben egy 20—25 tagú csoportot? A férfinak leesett az álla. — Azt akarja mondani, alezredes, hogy 10

Next

/
Oldalképek
Tartalom