A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-10-24 / 43. szám

egyszerűen becsúszik a csoport tagjai közé? — Pontosan — mondta az alezredes. — Pontosan. Mit számít, hogy eggyel több pacák ül fel a buszra — persze, előzőleg nem árt felmérni a tagok meg az ülőhelyek számát —, meg hogy hányan tülekszenek a vályúhoz? — De — de hát a csoport tagjai ismerik egymást — hebegte a férfi. — Nem féltétlenül — mondta az alezredes nyugodtan. — Nem feltétlenül. De volt már olyan esetem is, hogy a csoport tagjai azt hitték, a vendéglátókhoz tartozom; tolmács vagyok, idegenvezető, esetleg színigazgató vagy karmester — a vendéglátók meg beleszámítottak a csoportba. A lényeg az. hogy mire az asztalhoz ülünk, már nekem is mindenképpen megvan a csoportból a meghitt ismerősöm. Tegnap például ön volt az asztaltársam, monsieur — emlékeztette a férfit szerényen. — Nézze, egy ilyen ebédnél, vacsoránál sohasem egyezik olyan pontosan a létszám — magyarázta. — Valaki váratlanul kimarad, elrontotta a gyomrát, fáj a feje, vagy egyszerűen elcsatangolt a nyájtól; a vendéglátók közül valamelyiknek váratlanul vissza kellett térnie a hivatalába: a góré légypiszkot talált az asztalán — vagy ellenkezőleg, valahol már eleve elszámolták magukat: nem huszonnégy a létszám, hanem huszonöt.. . Hát akkor miért ne lehetne huszonhat, nem igaz? — És még sohasem került zűrbe? — Soha. Persze, két dologra kell vigyázni — mondta az alezredes oktató hangon. — Az egyik — hogy egy csoportnál és ugyanazon kísérő személyzetnél — akárha új csoportot kalauzolnak is — csak egyszer szabad szerepelni. A másik — vigyázni a névjegyes ebédekre, vacsorákra. — Gondoltam, hogy vannak bökkenők — mondta a férfi: — Ha a teríték mellett ott a meghívott névjegye, ugrott a vacsora, igaz? Az alezredes megrovóan pillantott rá. — Egyet szögezzünk le — mondta kimérten. — Én nem kizárólag a zabáért játszom meg ezt a figurát. A teritett asztal nem utolsó dolog, az igaz; a tiszti nyugdíjból nem nagyon lehet ugrálni. De a lényeg az úri elfoglaltság. Szeretem a társás életet: agglegény vagyok. Szeretek emberek között pácolódni. Katonatiszthez illő módon, természetesen. A férfinak ismét kényelmetlen érzése támadt ; újra felködlöttek előtte az ódon katonai zsargon felhangjai. Meg valami egyéb is. Az alezredes ezúttal is olvasott a gondolataiban. — Ó, nem azért, amire maga gondol, monsieur. Színpadias mozdulattal szélesre tárta könnyű, trópusi zakóját. — Sem magnetofonnal, sem lehallgatóval, sem titkos adó-vevö készülékkel nem rendelkezem. A politikának én már régen búcsút mondtam, mon eher ami. Nem érdekel. Az emberek érdekelnek. De hogy az előbbi aggályát eloszlassam: a névjegy a teríték mellett — nem akadály. Mindössze újabb felkészülést és körültekintést igényel. Nálam például mindig akad négy-öt fajta írógéppel Írott névjegy: az ember egyszerűen kikeresi a megfelelőt, a teritéke mellett lévőt pedig jó néhány hellyel odébb csúsztatja. Vagy egyszerűen az asztal alá sepri. Persze, megfelelő távolságban attól a helytől, ahova leülni készül. A többi -a vendéglátók dolga. Igazán nem fognak minden egyes névjegyet és minden egyes vendéget nagyitóval megvizsgálni. Pofonegyszerű az egész. (A befejező rész következő számunkban) Két évezreddel ezelőtt, i.e. 19-ben, temették el Nápolyban a római irodalom aranykorának egyik legnagyobb hatású költőjét Publius Vergilius Marót Méltán nevezték a klasszikusok aranykorának ezt a korszakot, hiszen elég ha Vergilius mellett felemlítjük Horatiust, vagy Ovidiust, nem beszélve a történetírókról, filo zófusokról. Vergiliust és Horatiust (aki öt évvel fiatalabb volt) őszinte baratság fűzte egymáshoz. A magyar irodalomból talán Arany és Petöh barátságát lehetne így jellemezni. Lelkiviláguk is hasonlóan eltérő volt. Míg Vergilius félénk, szögletes modorú, nehezen barátkozó, ma gányt kedvelő, elmélázó lélek, addig Horatius fölényes, a politikai élet viharaiban gyorsan eligazodó, hevesvérű, csipkelődő dél-itáliai ter mészét, akinek a szatírák, epodoszok támadó, személyeskedő hangja nagyon is megfelelt Vergilius életrajzírói a költő falusi származó sát, természetszeretetét külön kihangsúlyoz zák. A város „zajától" elvonulva éldegélt soká ig, amikor a polgárháborúk vérzivatara után kis birtokáról Augustus veteránjai elűzték. Dt a császár kegyelméből házát újra visszakapta Bukolikus természete ellenére sem autodidak ta. Cremonába és Milánóban epikureuszi filozófiát, orvostudományt és matematikát tanult. Ek/ogáiban a pásztori költészetet és benne a latin nyelv szépségeit emelte magas színvonalra. Theokritosz görög költő volt a példaképe, de elhagyva tanítómesterét, önálló, új utakra indul, megteremtve az allegorikus idillt. Vergilius pásztorai nem csupán szivet gyönyörködtető leírásokat mondanak el. ők már a kortársak hangján szólalnak meg, és sok önéletrajzi részleteket is találunk ezekben a művekben. A sikerét is annak köszönhette, hogy kifejezte a háborútól megcsömörlött népe életérzéseit, békevágyát, egyszóval korhangulatot teremtett. Másik nagy művének a Georgica-nak megírására Maecenas bíztatta. Célja az augustusi kor béketörekvéseinek népszerűsítése, a régi f(Ű 5 V AJ Ld munkaerkölcsök felelevenítése, dicsőítése, a hagyományok példamutatása. A Georgicaban a régi rómaiak ősfogla/kozását, a földművelést, a faápo/ást, az állattenyésztést és a méhészetet foglalja versekbe. Az anyagot tekintve e száraz, nem költői témát is áthatja Vergilius fennkölt, néha ünnepélyes, de mégis egyéni hangja. Színes, érdekes betoldásokkal, kisebb kitérőkkel frissíti az unalmas leírásokat. Minden rész kezdete lendületesen indul és a vége hangulatos poénnal fejeződik be. Sokszor kicsendül belőlük a békére vágyó, a békében élő emberek őszinte öröme, a természet szeretete és a békéért aggódó költői lélek szorongása. Vergilius terjedelmére is a legnagyobb művén az Aeneisen tizenegy évig, egész haláláig dolgozott. Hazafias célzattal irta ezt is, és benne Augustus családjának eredetét a trójaiaktól származtatja. Aeneas trójai királyfi menekülését kalandjait, harcait és Itáliba való megérkezését valamint Latinus király lányával kötött házasságát énekli meg az eposzban, melynek számos részében homéroszi hatásokat is felfedezhetünk. Vergilius az eposzt haláláig javítgatta, csiszolgatta és azért indult hároméves görögországi útra is, hogy nagy művének befejezéséhez gyűjtsön hiteles adatokat. De útközben hirtelen megbetegedett és vissza kellett fordulnia. Brundisiumban érte utol a halál. Nápolyban a sírját ma is sokan felkeresik. Még halála előtt, barátait arra kéri, hogy az Aeneist égessék el, de mégis kegyelettel megőrzik. Századokon keresztül a vergiliusi mű a későbbi eposzok harmonikus mintaképe. Halála után legendák, mitikus hagyományok fonódnak köréje. Szentnek, varázslónak tekintik. A középkorban a IV. eklogájának egyik jövendölését tévesen Krisztus eljövetelére vonatkoztatták egyik költői újjáteremtője, gazdagítója, és egyben az emberiség örök békevágyának szószólója. (ozsvald) Georgica IRészletek) Van ki viszont virraszt későig a tűz sugaránál télszakon át, éles bárddal fáklyát hasogatván; hosszú munkáját közben könnyíti dalokkal hitvese, míg fonalán átpengeti zengve a fésűt, vagy főz Vulcánus lángján édes-sűrű mustot, hajtva le rézüstjük remegő habját levelekkel. Ámde Cerés piruló búzáját nyáron aratjuk, szérűn megszikkadt szemeket nyáron veri csépünk. Meztelenül szánts-vess; csak tél a paraszt pihenője. Télen a gazda, mit összerakott, azt élvezi főként, társaival közösen víg tort akkor csap ugyancsak. Mert az örömteli hó-hava hív, gondunkat eloldva, mint amidőn tépett gályák térnek meg a révbe, és a hajósnép künn koszorúzza vidáman a tatrészt. Mindazonáltal a makkgyüjtés ily időben a legjobb, most szüreteld a vörös mirtuszt, a babért, az olajfát, tőrbe darut most csalj, szarvast is most a hurokba; tapsifüles nyulat űzni s a dámvadakat tizedelni, megcsavarintva csepűs szárú baleári parittyád, nagy havakon kell szintén, míg a folyót földi jégroncs. Szólják még csillagjárásról, ösz idejéről, hogy mikor enyhül a hő s a napok rövidülnek, a gazda mit vegyen észre? mit oly a tavaszon, mikor ömlik a zápor, mit, ha mezőin már meredeznek a búzakalászok, és fiatal szárán a szemek duzzadnak a tejtől? Láttam elégszer, amint aratóit a szőke határba árpafejet ropogó szárról lekaszálni kivitte förgetegek viadalra törő viharában a gazda. hogyha tövestől feltépvén érett gabonáját, messzi magasba ragadta a szállt feketén a fagy-ontó forgószél libegő szalmával, vézna kalásszal. Gyakran a mennyűrböl iszonyú víz-tábor özönlik, s hajt vak esőkkel elegy haragos zivatart a habokból sűrűsödött felleghalmaz; ránkhull a nagy égbolt, vájja a víg veteményt, ökrök munkája gyümölcsét vészes özön, telnek föl az árkok, a mély folyamágyak zúgva dagadnak, forr torló tarajával a tenger. Ó, be szerencsés vagy, te paraszt — hát még ha belátnád jó sorodat! Ki kerülsz orv háborút, ont maga néked mindig-igaz szántód, méhéből, parlagi termést. Hogyha magas palotád nincs is (gőgös kapujával hányni szobádba korán özönét a köszönni jövőknek), s nem hüledeznek is ajtód szép teknöc-berakásán, szálarany öltönyödön, vagy a réz ephyréi kupákon, s bár asszír csigaméregtől se virít abaposztód. híg olajat pedig éppen nem hamisítsz fa hajával; ám a derűs nyugalom s a csalódás nélküli élet sok java-kincse s a jólét is nagymessze tanyádon, hol zugoly és víg forráshab hűs völgyhasadékában s nyáj bőgése üdít, söt fák enyhén puha szender — mind a tied; vadak odva, csalit bár itt, olyan égtáj, hol még győzi a munkát és nem igényes az ifjú, s szentek a szentélyek számukra s atyáik; a földön erre suhant, amikor végbúcsút vett, az Igazság. 11