A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-10-10 / 41. szám

— Nem menekültek meg a fasiszták sem — mondom —, de ha jelképet akarunk látni, nézzük kissé odébb! A 365 méter magas, karcsú tévétorony azonban nemcsak szerintem, hanem sokak szerint is tetszetős jelképe Berlinnek, a Német Demokratikus Köztársaság fővárosának, Meszszire látszó, hétemeletes acéltömbje, mely minden órában megtesz egy kört, gyorsliften nem egészen egy perc alatt fel lehet jutni. És ott, a Tele-Café asztalánál ülve, lassú forgás közben, mindig más és más látószögből nézve különösen érdekes a városkép. Mondja is barátom: — Igazad van. Nekünk, németeknek saját múltunk fölé emelkedve, messzire, előre kell néznünk. Az óra mutatója azonban gyorsan A berlini városháza halad. Húsz perc múlva fél három. Induljunk tovább. Merre is? Persze, A hársak alatti út, az Unter den Linden felé. Sietünk, de azért csak megállunk a keskeny Spree folyócskán átvezető hídon. Tengeri lovakat, tritonokat, delfineket ábrázoló, kovácsolt vasból készített mellvédjére helyezem a fényképezőgépet. Csak úgy kapásból, gyorsan készítek egy felvételt, mire barátom évődve megjegyzi: — A békés Spree, vagy csöndes berlini hangulat, ilyesmi lesz címe, dehát nem volt ilyen mindig ... És arról beszél, hogy az egykori Palota-hidat nem ok nélkül nevezték el Marx—Engels-hídnak. Ezen át vonult fel a Vörös Front menete, felemelt ököllel tüntetve egy évvel azután, hogy leverték az 1919-es német proletárforradalmat. — Oda vonultak — mutatja. — A legnevezetesebb útvonalra. Apámtól tudom, hogy nem is néma menetelés volt az. Minden hatalmat a tanácsoknak, azt kiáltozták. Újra fényképezek tehát. Kapásból, és mondom neki: — Az Unter den Linden jelene. Jó lesz az a cím ? Barátom azonban csak a múltat emlegeti. Marlene Dietrich dalát, amelyben a régi slágert úgy parodizálták, hogy „Untern Linden!", vagyis: Le, a hársak alá! És magyarázza, hogy nem is maradt itt kő kövön, a sugárút épületeinek öthatoda hevert romokban. A majdnem másfél kilométer hosszú, 50 méter széles sugárút fasorját a második világháború után újra telepítették. A hársfacsemeték egy részét a Magyar Népköztársaság ajándékozta. Figyelmeztetem, hogy igyekezzünk, mert nemsokára fél három. Sietünk hát, csak futó pillantást vetek a Német Történeti Múzeum épületére, melynek bejáratát érdekes, allegorikus szobrok díszítik. Nehogy azt gondolja, semmit se veszek észre, ha nem szól, mondom neki: — Ez barokk. — Mégpedig északnémet barokk — jegyzi meg, nem kevés büszkeséggel. — A porosz királyok fegyvertára volt, most múzeum. És megérkeztünk a látni kívánt helyre, a görög templomokra emlékeztető épület elé, melynek neve: A fasizmus és a militarizmus áldozatainak emlékhelye. Díszőrség áll az oszlopok előtt. A sisakban, díszes egyenruhában, mereven álló katonák mozdulatlanok, akár a szobrok. Szemük se rebben, amikor közvetlenül előttük bemegyünk a csarnokba. Két urna, az Ismeretlen Katona és az Ismeretlen Ellenálló urnája között, prizmás jénai üveggömbben örökmécses lángol. Fényét megsokszorozva vetíti szét az üveg és veri vissza a fal sötétzöld márványlapja. Tisztelgő néma emlékezés, főhajtás. Amikor újra a csarnok előtt állunk, halk zümmögés hallatszik, s abban a pillanatban megmozdulnak az őrök. Előre lendül szuronyos puskájuk, kezük ... Egy, kettő, három, négy ...! És már másik válluk, másik kezük tartja a puskát, de ők mozdulatlanok. — Néhány perc múlva fél három — figyelmeztet barátom —, és mivel szerda van, kezdődik a nagy zenés őrségváltás. Kürt harsan, dob pereg, szuronyok csillognak, dübörögnek a léptek ... Pompás látvány az őrségváltás, és szívderítő is, hiszen nem akármilyen katonák, a szocialista országok táborába tartozó Német Demokratikus Köztársaság nemzeti hadseregének katonái vonulnak fel. Október 7-én is hasonló, zenés nagy őrségváltás lesz délután fél háromkor, mint minden más szerdai napon, de sokkal ünnepibb. Ezen a napon ünneplik a Német Demokratikus Köztársaság megalakulásának 32. évfordulóját, a saját múltja fölé emelkedett, messzire, előre tekintő, a fejlett szocialista társadalmat építő német nép igazi, nemzeti ünnepét. HAJDÚ ANDRÁS A Szerző és archív felvételek Emberi sorsok VISSZAESŐ BŰNÖZŐ Az argó szóhasználat — vagyis az alvilági elemek titkos csoportnyelve — egyszerűen dutyinak, vagy még titokzatosabban: sitinek „becézi" a börtönt. A büntetett előéletű és többszörösen visszaeső bűnözök pedig aligha törekszenek az irodalmi nyelv használatára, ezért nyugodt sziwel, bátran leirhatom: az ötödízben büntetett 38 éves H. J. újra dutyiban van. Ügyében a közelmúltban hozott jogerős döntést járásbíróságaink egyike. Az itélet súlyos volt: tizenkét esztendei szigorított börtönbüntetés. Úgy tűnik, az először a vádlottak padjára, onnan pedig a dutyiba került férfi sorsa ezzel hosszú időre „megpecsételődött", hiszen kereken ötven éves lesz, amikor majd ismét szabadlábra helyezik. Persze, minden ember saját sorsának kovácsa ... így H. J. is, aki eddigi életének csaknem felét: néhány hónap híján tizenöt esztendőt már börtönben töltött. Az államügyész által felhozott vád tulajdonképpen alkalomról alkalomra ismétlődött: betöréses lopás, sikkasztás és többrendbeli fosztogatás. Legelső alkalommal is, amikor tizenhat éves suhancfejjel először került a bíróság elé; és a legutóbb is, amikor a tizenkét esztendőt kapta. Élete első büntetését (tizenegy hónapi feltétel nélküli szabadságvesztést) a Ceské Budejovice-i járásbíróság szabta ki H. J.-nak a dél-csehországi halastavak környékén elkövetett kisebb betöréseiért. A fiatalkorú tettest, jó magaviseletéért, néhány hónappal korábban helyezték szabadlábra, de másfél éwel később újra bíróság elé került. Ezúttal Ostravában. Betörésért és tekintélyes öszszeggel járó lopásért már két és fél esztendei börtönbüntetést kapott. Fegyelmezettségével és szorgalmával ismét kitűnt fegyenctársai közül, a fiatalember egyenruhás nevelői így joggal bíztak javulásában. Abban a reményben, hogy H. J. jó útra tér, másodízben is néhány hónappal korábban helyezték őt szabadlábra. Az akkoriban még csak alig húszéves legény ellenben felelőtlenül visszaélt a társadalom bizalmával: nem telt el három év, és ö újra ott ült a vádlottak padján ... A vádirat újfent betörés, okirathamisitás és lopás volt, mindössze a helyszín változott: ezúttal az észak-csehországi bíróságok egyike tárgyalta ügyét — és négyesztendei szabadságvesztéssel „jutalmazták" a munkakerülő fiatalember törvényszegő cselekedeteit. Természetesen, az előlegezett jóindulatnak és bizalomnak is van határa. H. J. ugyan ezúttal is példásan viselkedett a börtönben, de most már teljes egészében le kellett töltenie büntetését. Igaz, kilépve a börtönkapun szentül megfogadta, hogy becsületes élethez kezd, de elhatározása csak tiszavirágéletűnek bizonyult: alig néhány hónappal egy kocsmai verekedésben volt része, és a rendőrség megint őrizetbe vette, de mivel nem ő volt a dulakodás kezdeményezője, hát egy szigorú figyelmeztetés kíséretében megúszta a dolgot „siti" nélkül. Már-már úgy tűnt, hogy a javulás útjára lépett, mert csaknem három esztendeig büntetésvégrehajtó-intézeteink egyikében sem látták őt viszont. Sajnos, később kiderült: távolról sem azért, mert okulva a múltján végre megváltozott, hanem pusztán nagyobb szerencséje volt, mint a korábbi időkben, és a sorozatosan elkövetett üzelmek ellenére valahogy nehezebben került rendőrkézre. Pedig ok lett volna rá bőven, hogy már előbb is kattanjon csuklóján a bilincs. Ezt bizonyította a prágai kerületi bíróságok egyikén felolvasott vádirat, majd másodfokon a Fővárosi Bíróságon lezajlott büntetőeljárás is, aminek eredményeképpen a széleskörű nyomozással kézrekeritett H. J.-t — az ö esetében szinte már „megszokott" váddal — kilenc esztendei szabadságvesztésre ítélték! Egy év híján egy teljes évtized nagy idő, az ember úgy hinné, hogy egy érett korba lépő férfi időközben rádöbben eddigi életmódjának értelmetlenségére, és végre nemcsak a börtönben, de szabadlábon is becsületes munkához lát .. Nemúgy azonban H. J., aki megrögzött bűnözőnek bizonyult: a kilenc esztendei szigorított fegyházbüntetés után is folytatta előbbi életmódját, és hat hónapnyi szabad élet után újra dutyiba került. Ez a röpke gyorsasággal elillant fél esztendő ellenben annál gazdagabb volt a fordulatos és legfőképpen törvényszegő cselekedetekben! Szabadulása után néhány nappal H. J. állást és élettársnöt is talált magának; egy korábbi kapcsolatból származó gyerekéről azonban megfeledkezett s nem folyósította címére a tartásdijat. Sót, pár hét elteltével már az új élettársnő sem érdekelte őt. Hogy azonban valami „lovagias" emlék mégiscsak maradjon utána, hát egy parázs szóváltás közben jó alaposan elnáspángolta a tőle néhány éwel fiatalabb asszonyt, aki orvosi ápolásra szorult. Kiábrándulva a szerelem varázsából H. J. — akár a mesék hősei — világgá indult. Néhány napig céltalanul csavargott, utazgatott szerte az országban, csakhogy mit ér az efféle vándorélet, ha az embernek egy lyukas garas sincs a zsebében ? ... Ismét megszokott módszereihez folyamodott, és föl-alá utazgatva az országban, megkezdte ötvenhárom kisebb-nagyobb lopásból, betörésből, sikkasztásból, okirathamisításból és fosztogatásból álló „sikersorozatát" ... A nagyobb városokban hosszabb időt töltött, a falvakban és kisvárosokban viszont nemigen időzött. Zsákmány dolgában sem volt különösebben „finnyás": a húszkoronást éppen úgy ellopta, mint ahogy nyugodt sziwel elemelte a tíz-tizenkétezer koronás összegeket is! Végül, a rendőrségi zárszámadásnál, a magánszemélyektől lopott és a szocialista társadalmi tulajdon kárára eltulajdonított összegek „számlája" több mint százezer koronára rúgott! Ehhez hozzászámitandó még, hogy a különböző betörések során csaknem hatvanezer korona értékben okozott kárt a különböző berendezések megrongálásával. H. J. őrizetbe vétele után jól tudta mi vár rá, ezért a vizsgálati eljárás közben nem is próbálta szépítgetni tetteit. Ellenkezőleg, készséggel bevallott mindent, ami nagyban megkönnyítette a nyomozószervek munkáját. Természetesen, a bíróság távolról sem volt ennyire előzékeny vele szemben, hanem szigorú ítéletet hozott. Már javában benne járunk majd a kővetkező évtizedben, amikor H. J. újra szabadlábra kerül... ir»