A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-10-10 / 41. szám

ORDÓDY KATALIN I'n Egyszer csak lassított, nem tudtam, /. miért. Sem kanyar nem kígyózott előttünk, jármű sem volt a láthatáron, csak egy kicsi tábla a dohányföld szélén, amit én talán meg sem látok. Utána jobbra, néhány méterrel távolabb keskeny út vezetett a nagy zöld levelek között. Valószínűleg ezt sem veszem észre, földút volt, kemény, kocsiktól kis buszoktól, állat- és emberléptektől keményre döngölt, s nem is nagyon gödrös, mégis erősen éreztük, hogy letértünk a sima aszfaltról. Fehér kendős, tarka bugyogós nők csoportját hagytuk el, akik hajladozva dolgoztak a földeken. Egyikük fölegyenesedett, napszítta, foltos arcáról letörölte a verítéket, tenyerével szemellenzőt formálva egy pillantást vetett felénk, aztán folytatta a munkát. Mikor derekát kiegyenesítette, világosan láttam, hogy rövidesen anyai örömök elé néz. Nem tudom, miért vésődött oly élesen belém annak a fiatal nőnek a mozdulata, az arca, de még ma is világosan magam előtt látom, ha rágondolok. Elfogytak a dohányföldek, az út kiszélesedett, néhány terméskőből rakott apró kunyhó, az életnek semmi jele, azon a néhány kedvetlenül legelésző csacsin kívül, amelyek a sekély árokparton keresgéltek valami ízesebb falat után. Rátértünk a keresztbe futó aszfaltútra, s rövidesen megint kibukkant a tenger, ez a megunhatatlan csoda. A partján futottunk, a távolban falucska tűnt fel, a minaret tűszerű vékonysággal nyúlt a házak fölött a magasba. — Azt hiszem — mondta Thielné —, rövidesen célhoz érünk. Látja ott jobbra azt a kis szigetet a tengerben? Azt hiszem, ott fog kikötni. Csakugyan, a messzeségtől kékre festett dombocska emelkedett ki a vízből. Ez lenne hát Kumadasi? Egyszerre felvillant bennem a kellemetlen lehetőség gondolata. — S mi lesz, ha az öreget nem találom otthon? — kérdeztem csaknem gyerekes ijedséggel. Komikus lehettem, mert Thielné elnevette magát. — Partra úszik majd . .. vagy a legközelebbi csónakig. Mindig akad valami halászbárka a partok mentén. Ha szerencséje van, valamelyik elegáns külföldi turistahajó kimenti majd, mint hajótöröttet. Nem tudtam szívből mulatni azon, amit mondott, de nevetségesen tanácstalannak sem akartam tűnni a szemében. — Egy férfi minden helyzetben talál megoldást — igyekeztem visszaszerezni önbizalmam látszatát. A kikötőcske még a falu előtt volt. Néhány ember foglalatoskodott vagy ténfergett a parton a csónakok körül. Az ütött-kopott jármüvek közül kivált egy fehér-kék kifogástalan kúlsejú motorcsónak. Kerestem az oldalán a nevét. Meg is találtam, az volt ráírva: Polis. Csak így, egyszerűen: Polis? Miért nem Metropolis vagy Hieropolis? Mielőtt még bakot lőttem volna, megértettem a szót. — Ilyen kicsi faluban is van rendőrség? Thielné arca kicsit elfelhősödött. — Mindenesetre nagyobb biztonságban érezheti magát, ha a közelben vannak. Azt hiszem, nem mondok újat, ha a robbanásig feszült belpolitikai légkörről beszélek. — Igen, hogyne, hallottam róla ... de semmit nem észleltem belőle. Aztán meg a turisták, gondolom, nincsenek veszélyben ... Vállat vont. — Nincsenek... De azért a veszélyt sosem lehet kizárni. Aztán kis iróniával rám olvasta, amit az előbb mondtam: — De egy férfi minden helyzetben talál megoldást. Összemosolyogtunk. — Ha már elhozott ide — tértem rá a gyakorlatias dolgokra —, ugye, segít tárgyalni velük? Mégis tud egy kicsit a nyelvükön. Én a némettel aligha boldogulnék. Odament egy idősebb férfihoz, s rám mutatva mondott neki valamit. Az is rám pillantott, megindultam feléjük. — Hogy is hívják az öreget a szigeten ? — fordult felém Thielné. — Serif Togay — mondtam készségesen, s a férfi arcáról, amely a névre felderül és bólogatott, megkönnyebbülve láttam, jó mederben halad az ügyem. — A szigetre nincs hajójárat, de ez az ember a motorcsónakján szívesen elviszi. A viteldíjon magának kell alkudozni, ehhez én máig sem értek jól — mondta az asszony, s szemében kis kajánsággal várta, hogy most már boldoguljak egyedül. Nem maradhattam szégyenben. — Kumadasi, bay Togay, kac para? — kérdeztem olyan könnyedén, mintha török volna az anyanyelvem. Az öreg szaporán mondott valamit, amiből egy szót sem értettem. De mivel világos volt, hogy alkudnom kell, felemeltem kifordított tenyeremet, és határozott hangon mondtam: — Cok. Azazhogy sok. A férfi rám nézett, először nagyon értetlenül, aztán hahotázni kezdett, s a nevetéstől szaggatottan mondott valamit Thielnének. — Azt mondja, — fordította le, és közszemlére tette egészséges fogsorát —, hogy Serif bey vendégét ingyen viszi, úgyis meg akarta már látogatni az öreget. Ingyen, érti. Umsonst! Ücretsiz — tette hozzá a nyomaték kedvéért törökül is. No, ezt a szót jól megjegyzem magamnak. A kocsiból elhoztam a táskámat, a vállamra lógó börszatyorból előhalásztam egy skatulya Kentet, s az öreg kezébe nyomtam. Megnézegette, tetszése jeléül oldalt biccentette a fejét, nevető szemmel rám hunyorított, és zsebre vágta a cigarettát. A táskámat máris berakta az egyik csónakba, s kinyújtott karjával tessékelt engem is befelé. — Hát itt a pillanat, hogy kendőt lobogtassak — mondta a professzorné félig tréfásan, félig ünnepélyesen, s a nyakáról csakugyan leoldotta tarka kis selyemkendöjét integetésre készen. — Ittlétének egy új fejezete kezdődik az ismeretlen szigeten. Ha van magában romantika, ezt most nagyon élvezheti. A kétszáz éves Magyar Hírmondó A kétszáz éves Magyar Hírmondóra emlékezve, az első magyar nyelvű újság anyagából válogatást jelentetett meg a Gondolat Kiadó. Mint tudjuk, a Magyar Hírmondót 1780 januárjában indította meg a képzett és széles látókörű Rát Mátyás, aki a göttingeni egyetemen tanult. A kiadó-nyomdász Patzkó Ferenc Ágoston volt, neki volt engedélye az újság megjelentetésére. A lap megindítása előtt, az akkori szokások szerint, meghirdették az előfizetést, „hogy számba vegyék: jelentkezik-e elegendő számú olvasó az újság anyagi fedezésének biztosításához. „Ezt nevezték akkoriban „Előre való tudakozás"nak. Ez a tudakozás (ma felhívásnak is mondhatnánk) a lap első számának bevezető cikkeként is megjelent, s egyebek között ez áll benne. „Nincsen már Európában egy országos nemzet is. aki a maga hazájában történő változások, a világnak viszontagságai, az elmés embereknek hasznos vagy furcsa találmányjaik, a tudósoknak munkáik s több afféle emlékezetes dolgok híreket naponként, hetenként vagy hónaponként, az ö saját nyelvén nyomtatott írásokban, tanúság és mulatság kedvéért ne olvasná . . . Csak az egy magyar nemzet volt még eddig, sok egyéb fogyatkozásai mellett, ezen igen hasznos szerzemények híjával." Igaza volt Rát Mátyásnak, hiszen az akkori Magyarországon az újságkiadás a nyugathoz viszonyítva, kerek egy évszázaddal maradt le. Rát tudakozása sikerrel járt, s megindult az első hazai magyar nyelvű újság, hogy kilenc éven át, 1788 októberéig tájékoztassa Pozsonyból olvasóit a haza és a világ dolgairól. A lap ezután Pestre telepedett át, ott „Magyar Mercurius" címmel jelent meg s még két esztendeig működött. A lap legkiválóbb és legodaadóbb szerkesztője kétségtelenül az újságot indító Rát Mátyás volt, akit Batsányi János és Kazinczy Ferenc is nagyra tartott; Tatár közmondások A kimondott szó, valamint a levágott kenyér, nem térnek vissza előbbi helyükre. A halál elöl még a pénz sem menthet meg! Ha felfelé köpsz, saját orcádra hull vissza. Az öt ujjból mindig egyenlően fáj, akármelyikbe harapsz! Hogy mi történik faludban, az után a szomszéd faluban tudakozódjál; hogy mi történik házadnál, azt a szomszédodtól kérdezd. Üzbég közmondások Aki két hajóba kapaszkodik, bizonyosan a vízbe fúl. A szégyen rosszabb a halálnál. A fiatal lehet, hogy meghal, de az öregnek kell meghalni. » Csak a tuskóból száll fel sűrű füst. Mit az anyatejjel beszívtunk, attól csak lélekszakadtával szabadulunk. (Vámbéry Ármin: Keleti életképek c. könyvéből.) 4 r\