A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-07-11 / 28. szám

sziklán ülve vagy hasalva, a világ ébredése előtti óra fenséges csendjében olvasom a sorokat, hogy tiszta aggyal és tiszta sziwel teljesen ki tudjam élvezni szépségüket és mélységüket. , Sor került rá, Jónás könyve velem volt, de egészen más körülmények között forgattam lapjait. De úgy még többet mondtak nekem, mint elképzelni tudtam volna. Aztán csak azon vettem észre magam, hogy kezemben tartom a diplomát. Anyám ölelget. Kara rázza a kezemet, haverok vesznek körül. Lárma és mosolygás, a karomon, kezemben virágok, egy tüske alaposan belefúródik a hüvelykujjamba. A ceremónia nem tartogatott semmi újat a számomra, a forgatókönyvet már régen ismertem, s hiába volt minden ünnepélyes külsőség, magam egy csöppnyi ünnepélyességet sem éreztem. Az afölötti természetes öröm. hogy sikerült jó eredménnyel bevégezni tanulmányaimat, elvegyült azzal a bizonytalansággal,- hogy vajon a munka évei is olyan kellemesen telnek-e majd, mint a felkészülés évei. Anyámékkal eltöltöttem egy kellemes és vidám estét. Táncolni is elvittem őket, s láthatólag élvezték. Egy idö óta más szemmel néztem anyámat. Nemcsak a gyermek, a fiú szemével, hanem férfiszemmel is, s amit a gyermek önzése természetesnek tart, azt én most tanultam meg értékelni anyámban. Most nyílt rá a szemem, hogy az életben, mióta emlékszem, én voltam a fontosabb, nem ö. De sose font a feje fölé glóriát, csak éppen mindig ott volt, ha szükség volt rá. Egy kedves, gyakorlatias észjárású, jóindulatú, nem túlságosan intellektuális, kötelességeit komolyan vevő asszony. Életvidám és csinos. Ahogy tánc közben néztem őt, örömteli megkönnyebbülés fogott el, hogy felnőtt lettem, ezzel levettem válláról a terhet, s most élheti a maga életét. Biztosan mindig szerettem anyámat, de nem tudatosítottam ezt a szeretetet. Most azonban végigjárt ez az érzés, s arra ösztönzött, hogy ezt minél gyakrabban nem szavak formájában tudomására is adjam. A zene jó volt, körülnézegettem partner után, de aztán lemondtam a táncról, minden számba jöhető nö foglalt volt, és ahhoz a két kis tyúkhoz, akik magukban koktéloztak egy asztalnál, és mosolyukkal jelezték, hogy nem találok visszautasításra, ha táncra kérem őket — valahogy nem volt kedvem. Attól tartottam, hogy az ismeretséget majd folytatni akarják. Másnap reggeltől hát nem voltam többé egyetemi polgár, sem dolgozó, a szabadság teljes illúziójában éltem. Elmentem a rendörségre a kiutazási engedélyemért, vettem egy angol—magyar úti szótárt, hogy felfrissítsem angol tudásomat a gyakorlati társalgást illetően. Valamelyik napon a valutámat is kivehetem majd a bankból. Az utazást úgy terveztem, hogy körülbelül két hét múlva indulok, amikor Viola is hazautazik a nyári szünetre. Örültem is, hogy elválunk, vár az utazás, rengeteg élmény bizonyosan. Sohasem tettem még ilyen hosszú utat teljesen idegen környezetben egy más földrészen. Az ilyen horizonttágitó utak minden fiatalembernek kijárnak, mert az önmagunkban való belső utazással arányban kellene megismernünk a rajtunk kívül esö világot is. Kiben ne élne az igény, habár tudatában vagyunk, hogy ez aligha haladhatja meg a felszínes tudást, hiszen egy élet is kevés lenne rá. Izgalmas volt a készülődés az ismeretlennel való találkozásra. Könyvtárat kitevő útirajzok bármilyen alaposak és érdekesek legyenek is, nem érnek fel egy röpke, saját bőrünkön szerzett tapasztalattal, személyes élménnyel. (Folytatjuk) OZSVALD ÁRPÁD VERSEI: Hettita ballada Amikor a hettiták elfelejtették atyáik nyelvét, a szárnyas, bikatestű, szakállas bölcsek derűs arcukat elrejtették a homokdombok hűvösében — kinek lenne kedve mosolyogni fiak és asszonyok hűtlenségén ? Amikor a hettiták elfelejtették őseik nevét, az istenek szeméből kiesett a lazúrkő, s a fekete üregek megteltek könnyes iszappal, nem akarták többé látni a fiak és unokák hűtlenségét. Amikor a hettiták már nem emlékeztek az útra, amelyen idáig jöttek — az útjelző bálványok kifordultak helyükből, bebújtak a föld alá, mert szégyellték az utat felejtő vándorok hűtlenségét. Amikor a hettiták nem emlékeztek arra a dalra, melynél nagy tüzek mellet őseik vigadoztak, az aranybika két szarva között elpattantak a húrok — nem kísérte hárfa az apák, fiúk és unokák hűtlenségét. Mikor a kakas harmadszor szólt Mikor a kakas harmadszor szólt, már letagadta a napot és a holdat, a sötétben gyáván dideregve, daloló nagy tüzekre gondolt; az ajtón nem mert belépni mégse — házát is megtagadta. TÓTH PÁL GYULA FELVÉTELE Kazinczy Nézlek, te szikár álmodó — a Mondo/at szamár-paripáján ballagsz a parnasszusi csúcs felé, fejeden lepkés gúnykoszorú, oldaladon lant, mögötted gitár, tülködbe fújsz süket füleknek ébresztő harci dalt, sereg nélküli, árva vezér, előtted csak kótyagos szatír táncol, társat keresve síppal üdvözöl -s a szárnyát borzoló Pegazus meg se vár. Ó, mennyi gáncs, szitok és gyötrelem! Kufstein, Spielberg penészes falai, ' a lenézett, szégyellt, édes anyanyelv! Árkádia kies mezején Csokonai bandukol, köpenyén csillagfoltok sziporkáznak, Berzsenyi széles mellkasán vulkánok sötét haragja dörömböl, Baróti szelíd, mélázó vadként űzetve, kitiltva halálig, Kölcsey félszemén a tündöklő értelem messzire világít. Széphalom, kicsiny sziget — te hitted, hogy kontinens, hogy szavadnak súlya van, s amit üzensz, az példa lesz társaknak, késő unokáknak. Nem volt szívedben sohase alázat, hisz te mondtad éppen konokul egyre: „Nem merni, amit merni kell, gyalázat!" Ó, mennyi gáncs, szitok és gyötrelem! Széphalom, sziget magánya, csendöböl. Mikor a levelek fehér galambjai elkerültek, még akkor is éltetett a szavak mágiája. Ifjak mosolya, ha fájt is, nem mutattad, tudtad — nyeNünk szennyeit lerázza. Égtél égi csodamadárként, jövendő igéket hordozva szárnyadon. 11