A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-09-26 / 39. szám

Ír- Egy pillantást vetettem még az 9 • óriási akvárium felé, amelyben zajlott az élet. Felnéztem a hotelablakokra. — Mibe kerülhet itt egy szoba? — Úgy nyolcvan dollár körül. Van olcsóbb is és drágább is. Természetesen reggelivel. Elnevettem magam. Három éjszakát tölthetnék itt. Beültünk a kocsiba, a professzorné elővette a térképet. Föléje hajoltunk és én éreztem hajának, bőrének illatát. Az anyám lehetne, és szemem lesiklott a ruha kivágásába. Nem volt még hervadt; érett, ápolt asszony, aki különösebben nem is szép, de semmiképpen sem érdektelen. Volt benne valami meghatározhatatlan. Valami ingerlő a gyöngédségre vagy a durvaságra. — Megvan! — mutatott ujjával diadalmasan az izmiri öböl egy távoli pontjára. — És hogy akar eljutni oda? — Majd csak találok valami autóbuszt. — Nem könnyű vállalkozás... — összeráncolta az orrát, és a száját csücsöritette. — A zörgő kis buszokon csak a falusiak ismerik ki magukat. — Nem riaszt vissza az ilyesfajta kalandos utazás, amelyen talán célhoz sem érek — feleltem. Ő, mintha nem hallotta volna, a semmibe merengett, és hangosan gondolkozott. — Kár, hogy nem esik útba, ha holnap Ce?mébe megyek ... De tudja mit? — villant rám a tekintete. — Van abban valami, amit mond. Nem jártam még arra, elviszem magát. Tiltakozni akartam, elvégre, hogy jövök én hozzá ... Aztán elhallgattam. Nem olyan asszony ez, aki nem tudja, mit akar. Meg alkalmam lesz odaadni neki a szőttes képet is. — Izmir és Ce^me között minden házat, minden fát ismerek. Egyedül, pusztán kíváncsiságból nem vállalkoztam volna felfedező útra, de ha cél van előttem, az más. Úgy látom, az út meglehetős, fél óránál aligha tart tovább. — Meg akar fosztani a kalandtól? — kérdeztem szemrehányón. — Ugyan — legyintett —, egy csomó bosszúságtól és kényelmetlenségtől fosztom meg legfeljebb. Különben örülök, hogy nem hálás természetű. — Azt még nem tudhatja — feleltem titokzatosan. Rám nézett, a szeme nevetett, és a hangjában is mosolygás bujkált. — De nagyon remélem. Most tetszett nekem. És minden tiszteletlen gondolatomat elsöpörte. — Hű! — kiáltott, mikor az órájára vetődött a pillantása. — Az üzletek! Csukja be gyorsan az ajtót, indulunk a Fevzi Pasára. Előreszegezett, figyelmes tekintettel vezetett, a két szemöldöke között merőleges kis ránc képződött. — Mit mondott, merre is van a szállodája? — Itt tegyen le, kérem, valamelyik közeli mellékutcában van, már odatalálok. A járda mellé kanyarodott. — Hánykor gondolja holnap az indulást? Én szeretném minél korábban. Nyolc órakor jó lesz? — Nyolc előtt tíz perccel önnél leszek. Mielőtt elindult, könnyedén, mosolyogva intett, én néztem a gyorsan távolodó kocsi után. Annyit megállapítottam, hogy a Fevzi Pasán vagyok, de fogalmam sem volt, merre induljak, melyik irányban keressem a szállásomat. Azért elég könnyen megtaláltam, és jól megnéztem a saroküzletet, amelynél be kellett fordulni a szűk utcácskába. Fent aztán fantasztikus meglepetésben volt részem. Kinyitottam a zuhany csapját, reméltem, csurran annyi víz, hogy legalább kezet mossak. Olyan sűrű zápor hullott rám, hogy csuromvizes lettem, mielőtt félreugorhattam volna. Mindent gyorsan ledobáltam magamról, a zuhany alá álltam, habzott a szappan, merő élvezet volt. Hiába forgattam a meleg, a hideg csapot, mindig egyformán állott-langyos viz jött a csöböl, de üditő volt, tíz perc alatt újjászülettem. Összeázott holmimat kiteregettem a teraszon, ón meg végigdőltem az ágyon anyaszült meztelenül. Oldalt kinyújtott kezem belemarkolt a vaságy szélébe, mert Viola tolakodott elém. Ott feküdt a szigetén, a kavicsos homokból ágaskodó gizgazok között. Egész testemen nyilallás futott végig. Felpattantam, mint a labda, egy pillanatnyi céltalan topogás után kirántottam táskámból egy kis gatyát, magamra kaptam, és a napsugaras teraszra menekültem a rám törő vágy elől. Szemem járt a háztetők fölött és végiggondoltam a napot. Nem találtam meg a professzort, de így is nagyon jó nap volt. Odakinn alkonyodott, a várdombon, ahová kilátásom nyílt, egyre több fény gyulladt ki. Egyszerre világítani kezdett a dombtetőn, közvetlenül az erőd alatt a dzsámi iker-minaretjeinek üvegkúpja is. Most kezdődik a varázslatos este. Nem tölthetem a szobában. Könnyű tarka kockás inget öltöttem és fehér farmert. Ma vacsorázni fogok, határoztam el. Felelevenítettem néhány, még otthon bemagolt mondatot, melyek a „Vendéglőben" cimszó alatt szerepeltek. Miért ne próbáljam magam megértetni törökül? Szórakoztató kísérlet lesz. A kadifekalét, a várhegyet fogom közelebbről megnézni. A recepción megérdeklődtem, hogy jutok fel oda. — Mi sem egyszerűbb — mondta a fiatal hoteltulajdonos. — Kimegy a Fevzi Pasára, jobbra néhány méternyire van a dolmüs megálló. Az oda viszi. — Mi az, hogy dolmüs. Autóbusz? Taxi? A boy hangosat, jóízűt kacagott. Milyen mulatságos ez az idegen, nem tudja, hogy mi az a dolmüs. A főnök megrovó pillantást vetett rá, és elmagyarázta, hogy ez egy nagyobbfajta taxi, amely egy meghatározott útvonalon halad, és bár vannak megállói, intésre is bárhol megáll, ha van még üres hely. Ha a megállóra befut a kocsi, kérdezzem meg: Kadifekale? Ha a sofőr vagy az utasok bólintanak, üljek be. Igy kiokosítva indultam utamra. A megálló tábláján „indrime — bindirme" — olvastam a mulatságosan hangzó szöveget. Nem várakoztam sokáig, fékezett egy hosszú, özönvíz előtti amerikai bárka. Valaki kiszállt, én pedig behajoltam a kocsiba, és megkérdeztem: — Kadifekale? — Karsiyaka — felelték többen is. A sofőr pedig torokhangon, élesen elkiáltotta magát néhányszor: — Karsiyaka! Karsiyaka! Nem akadt érdeklődő, továbbgördültek. A következő kocsival szerencsém volt. Mintha taxival utaztam volna, bagóért. Fennax a várhegyen egymás hegyén-hátán a sok kis teázó, ahol persze kávét is felszolgáltak, meg margilét is. Kerthelyiségek, hangulatos színes lámpákkal megvilágítva. Fent pedig, ahol kiszálltam, egyszerre megláttam a völgyett a várost, ezernyi fényével. A dzsámi két minaretjének üvegkúpjai a közvetlen közelemben fénylettek. Hátam mögött sejlettek az egykori erőd falainak romjai. A tömeg pedig áramlott, zsivajgott, törökök, európaiak, hinduk, arabok, japánok, négerek, mindenféle náció, európai s népi viseletbe öltözötten tolongott, kereste a helyét. Mintha az ezeregyéjszaka kellős közepébe kerültem volna. Talán nem is csodálkozom nagyon, ha egy dzsinn terem előttem és megkérdi, mi a kívánságom. Gondolkodás nélkül feleltem volna, hogy sétáltasson meg repülő szőnyegen a város felett. Álltam a forgatagban, s elragadtatásomba lassan keserű íz vegyült. Magányosságom érzete rátelepedett a szívemre, s egyszerre nagyon nehéz lett a súlya. Valakinek a keze után nyúltam, hogy megoszthassam vele a percet, amit oly nehéz volt elviselnem így egyedül. Ha csordultig telik meg a szív szépséggel, úgy tud gyötörni, mint a fájdalom. Valakinek a keze után nyúltam, nem tudom, kié volt a kéz. Arc nélküli kéz. Inkább tartozott talán Thielnéhez, mint Violához. A professzorné itt talán jobb partner lett volna Violánál. Megindultam egy kerek, fehér épület felé. Benn tompított fény fogadott, elegáns, intim vacsorázóhelyre nyitottam. Körülötte fényben úszó erkély futott. Ott is asztalok, vacsorázó vendégek. Fogadjuk hát hálásan, amit az est ölünkbe hajit. A fülledt légkör, a halk zene mögöttem maradt. Egy öreg pincér észrevette érkezésemet. Udvariasan elém sietett, és asztalt mutatott. A kilátás újra elragadott. Megszűnt magányosságom érzete, kettesben voltam a várossal. Megkaptam az étlapot, az öreg figyelmesen várakozott, míg végigböngésztem. Nem sokat értettem belőle, végül kinyögtem: — Egy jó húsételt szeretnék. Hogy ez törökül is ilyen kifogástalanul hangzott-e, nem tudom megítélni, de az öreg megértette, helyeslően bólogatott. — És ásványvizet — tettem hozzá, mert azt is megtanultam. Tudomásul vette, és kérdezett valamit, bizonyára a vacsorára vonatkozólag, olyasmit, hogy birkát óhajtok-e inkább vagy borjút, de lehet, hogy valami egész másról volt szó. Intettem neki, sejtelmem sincs, miről beszél. Kifejező mozdulatot tett a kezével, semmi baj, ő érti a dolgát, minden rendben lesz. Nagy grandezzával hozta a tálcát, amelyen legalább öt tányér, tányérka, tálikó, kancsó volt. Mikor sorra lerakta elém, minden egyes darabnál rám nézett, meg vagyok-e elégedve. Elismerő fej- és kézmozdulattal honoráltam igyekezetét, arra gondolva, hogy az ilyen szokatlan kényeztetést képtelen leszek anyagilag is nem megfelelően honorálni. A csodásan szép nyári este, a környezet, mind arra biztatott, hogy legyek egy kissé könnyelmű. Nem tartogathat olyan meglepetést a számla, ami megronthatná hangulatomat. Figyeltem a szomszéd asztalokat. Az egyiknél franciául beszéltek, a másiknál török filmesek vacsorázhattak, onnét gondolom, mert rendezők, színészek, filmstúdiók nevei röpködtek, és gyakran ismétlődött a szó: „szinema". Aztán a vacsorának szenteltem magam. Igen jó csípős ízű mártás, pikáns saláta és többféle hús volt, mindenből egy kevés. Sosem voltam válogatós vagy ínyenc, de úgy éreztem, a vacsora tökéletessé tette az estémet. Észrevettem, hogy az öreg pincér távolról figyel, lesi, meg vagyok-e elégedve. Az asztalom alól egyszerre csak furcsa, kurrogó hang ért a fülemhez. Kissé felemeltem a hosszan lógó fehér abroszt: két vadul ORDÓDY KATALIN 10