A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-09-19 / 38. szám

Csehszlovákiai magyar elbeszélők 1918—1938 Három antológia fekszik az íróasztalomon. Három novella-válogatás, amely alapján megpróbálok magamnak képet alkotni arról, milyen volt, milyen is lehetett a két világháború közötti kor — közelebbről: az 1918-tól 1938-ig terjedő kétévtizednyi időszak — csehszlovákiai magyar elbeszélöirodalma. Az első gyűjteményt még 1935-ben Budapesten adták ki, Szvatkó Pál szerkesztésében és előszavával; a cime: Szlovenszkói magyar elbeszélők. Huszonhárom szerző szerepel benne egy-egy írással, többnyire ismert nevű írók, s ez mindenképpen a szerkesztő ízlését és tájékozottságát dicséri, még akkor is. ha történetesen a legjelentősebb novellistáról, Darkó Istvánról — kideríthetetlen okból — megfeledkezett. A második válogatás Örökség címmel Turczel Lajos szerkesztésében és bevezetőjével 1968-ban jelent meg, Bratislavában, a Madách Könyvkiadó gondozásában. A huszonöt szerző nagyobb része az 1935-ös antológiában is megtalálható, mégis úgy érzem, hogy Turczel — talán a nagyobb időtávlat is segítségére volt ebben — biztosabb kézzel válogatott a tetemes mennyiségű (mintegy 70 novelláskötetet felölelő) anyagból, mínt Szvatkó, akit — érthető módon — politikai okok (a kormánypárti Prágai Magyar Hírlap polgári származású, enyhén jobboldali beütésű szerkesztője volt) és szubjektív érzések (elvégre az írók kortársa és személyes ismerőse volt) is befolyásoltak. A harmadik könyv tavaly jelent meg Szlovenszkói vásár címmel, az összeállító ismét Turczel Lajos volt, s ö írta a bevezető tanulmányt is, amely ezúttal alaposabb és körültekintőbb, mint az Örökség esetében. De tartalmasabb lett a könyv is — jóllehet a szerzők száma tizennyolcra fogyatkozott —, mert Turczel úgy állította össze az anyagot, hogy az a szlovenszkói magyar novellairás témagazdagsága mellett az értékrendet is jól szemléltesse, s ezáltal az olvasó is könnyebben eligazodhasson a két háború közötti csehszlovákiai magyar próza dzsungeljében, ha már egy valamirevaló irodalomtörténet nem áll a rendelkezésére. Kétségtelen, a három antológia közül ez a legutóbbi nyújtja a legtöbbet mindabból, amire az olvasó áhítozik. Túl azon, hogy a felvonultatott szerzők a legjobbnak vélt elbeszéléseikkel szerepelnek itt (ki-ki annyival, amilyen fontosnak ítéltetett), maga a könyv egészében véve szórakoztató, helyenként már-már izgalmas olvasmány, s talán nem nagyon túlzok, amikor kijelentem: a Szlovenszkói vásár a legjelentősebb csehszlovákiai magyar novelláskötet. Természetesen nem szabad szem elől téveszteni azt, hogy egy antológia — még az ilyen irodalomtörténetet „helyettesítő" antológia is — mindig a legjobbnak tartott alkotások bemutatására törekszik, s nem az általános színvonalat tükrözi. A Szlovenszkói vásár az 1918 és 1938 közé eső két évtized csehszlovákiai magyar novellairodalmának mintegy a párlata, amelyet nagymennyiségű, sokkal kevésbé vonzó nyersanyagból kellett kivonni. Turczel Lajos említi a kötet bevezető tanulmányában, hogy az említett időszakban általában 2—3 napilap és 6—7 színvonalasnak mondható hetilap, továbbá néhány irodalmi folyóirat állt a novellaírók rendelkezésére, akik persze éltek is a lehetőséggel, s csak úgy ontották a történeteket. Volt közöttük jó is, rossz is vegyesen — minden bizonnyal sokkal több rossz, mint jó —, amin végeredményben nem is lehet csodálkozni, hiszen akkora volt a novella iránti kereslet, hogy még az írói babérokra nem pályázó lapszerkesztők is elbeszéléseket Írtak, a dilettáns tollforgatókról nem is beszélve, akiknek az irományait meglehetősen gyakran közölték olyan lapok, amelyek anyagilag nem éppen szilárd talajon álltak, ezért rá voltak szorulva ezeknek a dilettánsoknak, illetve mecénásaiknak a támogatására. A novelladömping olykor a jótollú írókat is felszínességre és igénytelenségre csábította, akik igy a remek elbeszélések mellett csapnivalóan gyenge Írásokkal is jelentkeztek a lapok hasábjain, de sokszor még a novelláskötetekben is. Ennek ellenére ki tagadná, hogy ez az időszak a csehszlovákiai magyar novella fénykora — kivált a mai „ínséges", novellaszegény időkből visszatekintve tűnik föl annak —, amikor a mennyiség mellett a minőség és a tematikai gazdagság is figyelemre méltó volt. Turczel Lajos is ezt a tematikai sokrétűséget igyekezett kamatoztatni, amikor az antológiát — a bevett szokásoktól eltérően — önálló fejezetekre osztotta, s az írásokat a témájuk és nem a szerzők szerint csoportosította. Ez az eljárás, ha nem is kézenfekvő, eléggé logikusnak látszik, kivált ha figyelmesen elolvassuk az okfejtést is: „A húszas és harmincas évek kritikájában és irodalmi publicisztikájában a prózával szemben gyakran felvetették a »szk>venszkóiság«-nak. A FÁBÓL FARAGOTT KIRÁLYFI A Fából faragott királyfi zenéjének megírásához — talán furcsán hangzik, de Bartók saját maga bevallotta — a „Kékszakállú herceg vára" — egyfelvonásos operájának mellőzése adott impulzust. E szimbolikus mozzanatokkal átszőtt, népi reminiszcenciájú mese a csoda, a költészet és az álom szférájában ábrázolja a Bartókot foglalkoztató férfi—nő problematikát. A történet váza: „A Tündér felébreszti a várkastély lakóit. A királykisasszony fésülgeti a haját, miközben egy királyfi pihen meg a kastély előtti réten, s leveti királyi palástját és koronáját. Szerelmes lesz a lányba, közeledni próbál, de a Tündér akadályokat gördít eléje. Ezeket mind legyőzi, de a lány nem veszi öt nszre. Farag egy fabábut, ráakasztja a palástját és koronáját, majd elmegy bánatában. A lány észreveszi a csillogó fakirályfit, közelebb megy, udvarol neki és táncba viszi. Mikor rájön, hogy csak egy közönséges bábu, ráeszmél tettére és keresni kezdi a fiút. A Tündér visszahozza, de a láfty elé is akadályokat gördit, melyeket legyőz és boldog szerelemben élhet a fiúval." A balett ősbemutatójára — amely egyúttal az első operaházi Bartók bemutató is volt — 1917. május 13-án a budapesti Operaházban került sor. Szövegkönyvét Balázs Béla irta, a koreográfiát pedig Löbisch Ottó, Balázs Béla és Brada Ede készítették. Tango Egisto vezényelt. A premier rendkívüli nehézségek árán jöhetett létre. Löbish Ottó balettmester ugyanis „egy taktust sem értett meg a zenéből" mondja visszaemlékezésében Balázs Béla. így történhetett meg, hogy Brada Ede táncos segítségével a rendezést és a táncok betanítását a szövegíró Balázs Béla vállalta magára. Szaktudásának hiányát az együttérzö főszereplő táncosok segítségével tudta némiképp pótolni. A kor egyik jelentós zenekritikusa, a Párizsban elhunyt Haraszti Emil így írt a zenéről: „Bartók zenéjének egyik legnagyobb ereje, mondhatnánk, ősereje, földszagú magyarsága .. . Kitágította a magyar muzsika szemhatárát, a nemzeti elemet új régiókba vitte bele ... A mese egy dráma izgalmasságával pereg le a muzsikában." Egyébként a kritikusok éles harca dúl a mü és Bartók zenéje körül. A közönség — a harmadik emelet lelkes, ifjú és valóban zenét kedvelő publikuma — viszont valami mély lelki lélegzetvétellel fogadja a bartóki muzsikát, ösztönszerűen is megérezve a nagy pillanatot, az új zenei anyanyelv születésének pillanatát. A proletárdiktatúra bukása után a balett nem maradhatott sokáig az Operaház színpadán futó müvek között, hiszen nem tarthattak műsoron olyan táncjátékot, melynek szövegét a proletárdiktatúra egyik népbiztosa, Balázs Béla írta, még akkor sem, ha zenéjét a világszerte egyik legnagyobb zenei zseninek elismert Bartók Béla szerezte. Napjainkig Magyarországon még több felújítást ill. új változatot ért meg a táncjáték. 1935-ben J. Cieplinski expresszionista koreográfiájával került újra színre, melyhez Oláh Gusztáv és Fülöp Zoltán készítettek hasontó stílusú szcenikai tervet. A korabeli kritika a koreográfus szemére vetette, hogy túlságosan elvonta kezeli a témát és bábjátékszerű-