A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-09-19 / 38. szám

Agócs Vilmos felvétele azaz az új vonásokat kialakító kisebbségi élet ábrázolásának követelményét. (...) A »szlovenszkóiság« (mai szóhasználattal: szlovákiaiság) igényének teljesítését főképp a regényektől várták, a regényekben vizsgálták, értékelték és többnyire hiányolták, kevesellték. Arról, hogy a novellairodalom hogyan viszonyul ehhez a követelményhez, akkor is, azóta is kevés szó esett. Pedig most, amikor a novellaírásunk első szakaszát bátrabban feltárni, felfedezni igyekszünk, úgy látjuk, hogy a két világháború közötti csehszlovákiai magyar novella legnagyobb értéke éppen a szlovákiaiság megmutatásában, ábrázolásában nyilvánult meg. A korszak legjobb novelláinak megfelelő csoportosításával ki lehet alakítani a kisebbségi társadalom 1918—38 közti kialakulásának, fejlődésének, osztálydifferenciáltságának a képét. És olyan kép ez, mely a történelmi valóságot elevenebben, szuggesztívebben tükrözi, mint a gyér számú történelmi feldolgozás és visszaemlékezés." Elolvasva a kötet írásait, alapjában véve igazat kell adnunk Turczel Lajosnak, s természetesen az egyes tematikai csoportok megválasztását is csak helyeselni tudjuk, noha elképzelhető lehetett volna egy még körültekintőbb differenciálás is, mondjuk azoknak a fejezeteknek az esetében, amelyekbe témájuknál fogva viszonylag távoli rokonságban álló elbeszélések kerültek, mint például az Egy nemzedék sodródni kezd. Lósorozás Gádo roson vagy a Rögeszme címet viselő ciklus. » Számomra azok a novellák voltak a legmegrenditöbbek, amelyek a háborút megjárt emberek szenvedéseit és a régi világ összeomlása nyomán támadt káoszt és felbomlást ábrázolják egyszerű, tiszta eszközökkel, minden kiszámitottság nélkül. Különösen Darkó István két írására — az Áll a bál és a Görögtűz c. elbeszélésre — emlékezem élénken. Az Áll a bál-ban egy végérvényesen pusztulásra ítélt világ járja haláltáncát: a dzsentri-osztály. Az elkerülhetetlen véget csak sietteti az államfordulat, s ebben a kettős szorításban vergődnek azok a kreatúrák és panoptikumi figurák, akik azzal lesznek tragikusan szánalmassá, hogy minderről nem akarnak még csak hallani sem, s amikor meg rádöbbennek, mi vár rájuk, egyszeriben kétségbe esnek és a revolver után nyúlnak. Maga az írás nem tipikus novella, inkább egy idö nap előtt abbahagyott regénynek mondaná az ember, s ez az ambivalencia más elbeszélések és más szerzők esetében is megfigyelhető. A másik Darkó-novella, a Görögtűz — címével ellentétben — kevésbé látványos elemekből épül fel, hőseit néhány ecsetvonással rajzolta meg az író, mégis hús-vér lényekként jelennek meg előttünk. Az időpont: 1918 decembere vagy 1919 januárja. A helyszín: egy tehervagonokból álló szerelvény, amely felvidéki menekülteket szállít a határon túlra. Ebben a mindennapinak egyáltalán nem mondható helyzetben találkozik a hajdani alispán és egy kistisztviselő, s már-már úgy látszik, hogy a közös sors elmossa a közöttük lévő ellentétet, az alispán lánya és a hivatalnok fia között szerelem szövődik, de amint véget ér ez a bizonytalan, átmeneti állapot és ismét biztos talajt éreznek a lábuk alatt, a korlátok újból létrejönnek, s az egészre úgy emlékeznek vissza, mint egy fantasztikus látomásra. Darkó István kétségtelenül a kor legjelentősebb novellistája (ebben a kötetben hét írással szerepel); erőssége a hangulatteremtés és a drámai helyzetek ábrázolása, lélekrajzát kissé halványabbnak érzem, talán azért is, mert nem kenyere a mikrorealizmus, szívesebben dolgozik lírai elemekkel. A kötet másik kiemelkedő egyénisége Tamás Mihály, akinek Szüreti bál cimü. kisregény terjedelmű elbeszélése tetszett a leginkább. Alig negyven oldalon annyi kjtűnő figurát sikerült teremtenie, ahányra másnak egy egész életmű is kevésnek bizonyulna. A nök, elsősorban is Palotai Boris, Szenes Piroska és N. Jaczkó Olga. az emberi lélek rezdüléseinek megkapó ábrázolásával tűnnek ki, mintha csak Maupassantnál vagy Csehovnál tanultak volna; az ilyen szeizmográfi érzékenységre manapság csak Kovács Magda képes nálunk. Reménytelen vállalkozás lenne a kötetben található valamennyi irót külön jellemezni, már csak azért is, mert többségük csupán egyetlen írással szerepel itt. Rájuk tulajdonképpen a minél pontosabb és hitelesebb összkép kialakítása miatt volt szükség, noha egy percig sem kétséges, hogy tisztességes tollforgatók ök is, csak talán kevésbé szerencsés csillagzat alatt születtek társaiknál, esetleg egy másik műfajban alkottak a novelláknál értékesebb müveket. Ezt különösen Egri Viktor esetében érzem, aki az itt található írásaival nem tudott az átlag fölé emelkedni. Összegezésként elmondható, hogy a két háború közötti csehszlovákiai magyar novella alapján véve realisztikus indíttatású volt, nehezen tűrte a kísérletezést, megtartotta a hagyományos formai- kereteket (legfeljebb itt-ott módosított rajtuk), s mindenekelőtt a tematikai sokrétűség és nem a formai változékonyság volt rá jellemző. Ott a leghitelesebb, ahol a csehszlovákiai magyar valóságanyagból táplálkozik; amint a fikció és a fantasztikum talajára lép, elveszíti egyensúlyát, illetve elviselhetetlenül affektálóvá vagy moralizálóvá válik. (Ez leginkább a Mese a szomorú repülőgépről c. ciklus darabjain figyelhető meg.) A könyvnek talán a leginkább lehangoló része az életrajzi adatok gyűjteménye. Ebből kiderül, hogy a tizennyolc iró közül csak Egri Viktor és L. Kiss Ibolya maradt meg aktív csehszlovákiai magyar írónak a felszabadulás után. A többség Magyarországra települt át vagy elpusztult a második világháború vérzivatarában. De azok közül is. akik elkerültek innen, sokan végleg felhagytak az irodalommal — pl. Darkó István, Lányi Menyhért stb. —, talán azért is, mert elveszítették azt az ihlető közeget, amelyben alkotni tudtak, illetve amelyben szükségét érezték az alkotásnak. Ezek után aligha csodálkozhatunk azon, ha a fiatalabb nemzedék (de sokszor az idősebb is) teljesen tájékozatlan a két háború közötti csehszlovákiai magyar novellairodalmat illetően. A csehszlovákiai magyar irodalom mint kontinuitás 1938 után megszűnt, s amikor 1 945-ben (pontosabban : 1 948-ban) mindent újra kellett kezdenünk, a hajdanvolt dolgoknak nem hogy folytatója, de még csak hírmondója sem nagyon akadt. Igaz, a krónikások ma sem kényeztetnek el bennünket túlságosan. A korszak irodalomtörténeti összefoglalásával a csehszlovákiai magyar irodalomtudomány mindmáig adósunk, noha éppen a Szlovenszkói vásár anyagát összeállító Turczel Lajosnak köszönhetünk igen sokat, aki több tanulmányban és egy szép monográfiában — a második kiadásra már nagyon megérett Két kor mezsgyéjé-ben — foglalkozott a korral. E hiányosságok láttán örülnünk kell minden olyan igyekezetnek, amely legalább némiképpen ellensúlyozni vagy részben megszüntetni szeretné őket. A Szlovenszkói vásár megjelentetését is ilyen igyekezetnek, követésre méltó törekvésnek tartom, s a könyvet ajánlom mindazok figyelmébe, akik még bíznak abban, hogy a szlovákiai magyar novellára egyszer majd sokkal szebb napok is virradnak. LACZA TIHAMÉR vé teszi az egész müvet, eltüntetve a zeneileg megfogalmazott reális alakok és a fabáb közötti különbséget, s ezenkívül a mozgásanyagban nyoma sincs a magyar karakternek. Négy évvel később. 1939. november 10-én Bartók Bélával együttműködve Harangozó Gyula újította fel. Harangozó a muzsika, saját beállítottsága s részben az előző változatot ért bírálatok alapján túlságosan is a nemzeti jelleg hangsúlyozására törekedett, s így színpadra átköltött magyar népmesének érzékelteti a müvet. Vashegyi Ernő 1952-ben készített új koreográfiát. Felfogásában egyértelműen érezhető az akkori idők hivatalos szemlélete: „... tartsuk meg. ami népi, vessük el. ami kozmopolita." A balettművészet csak 1958-ban ér el olyan nivót, hogy a zenemüvei azonos értékű koreográfia jelenhet meg a magyar balettszínpadon. Harangozó Gyula újabb koreográfiája számos elemet megőrzött az elözö változatból, de a kompozíció már hívebben követte a mese összetett szimbolikáját. A színpadkép, a díszlet és jelmez is egyszerűbbé, kevésbé konkréttá vált, s ennek révén megerősödött a mü egyetemes szándéka. A koreográfia máí azt is érzékeltette", hogy nagyobb a kitekintése a magyar balettmüvészetnek a világ táncmüvészetére —, ami természetesen nem másolást jelent, hanem egy új, magasabb minőség jelentkezését. A fából faragott királyfi újraalkotása tehát egyben új korszakot is jelölt. 1970. szeptember 26-án került sor Seregi László koreográfiájának bemutatására Forray Gábor díszlettervező és Márk Tivadar jelmeztervező segítségével. Seregi koreográfiájában találkoznak a XX. század táncművészeiének eredményei. Ügyesen ötvözi a folklórt a klasszikus tánccal, a neoklasszikust a dzsesszbe hajló modem táncelemekkel, és igy ez a felújítás ismét határkő, jelentős állomás Bartók művének magyarországi történetében, s a magyar táncművészet újabb korszakának kezdete. Külfüldön a balett először Brémában került színre H. Koch rendezésében, majd 1933-ban Prágában M. Mayerová koreográfiájával. A CSODÁLATOS MANDARIN Az 1940-es színházi évad második felében Budapesten bemutattak egy új balettet „Nílusi legenda" címen. Szövegét — Theofil Gautier egyik novellája nyomán — Zsindelyné Tüdős Klára írta. Zsindely Ferenc kultuszállamtitkár felesége. Ez a mű magában tömény erotika volt. Harangozó mégsem utasíthatta vissza a megkoreografálását, igy a pornográfia határán mozgó téma a realisztikus táncnyelv élethű mozdulataival kifejezve az obszcenitásig frivollá vált. E bemutató után időszerűnek látszott felvetni Bartók 1919-ben — Lengyel Menyhért szövegkönyvére — komponált „A csodálatos mandarin" c. táncjátéka magyarországi bemutatójának problematikáját. Eddig ugyanis azért nem játszthatta az Opera, mert illetékes hatóságok erkölcstelennek találták a balett mondanivalóját. A „Nílusi legenda" előadásával ez a kifogás nevetségessé vált. Harangozó harca „A csodálatos mandarin" bemutatásáért majdnem győzelemmel végződött: a premiert 1941. február 6-ra tűzték ki. Márkus László igazgató pedig kezességet vállalt, hogy a bemutatónak most már nem lesz akadálya. A szereplők Harangozó vezetésével nagy lelkesedéssel láttak munkához. A főpróbáról azonban Márkus igazgató magához hívatta Harangozót és közölte vele, hogy az illetékes hatóságok betiltották az előadást. A bemutató elmaradását Szalay Karola — primabalerina — betegségével indokolták meg. Itt szeretném megjegyezni, hogy „A csodálatos mandarin"-t először 1926. november 28-án Kölnben mutatták be. 1927-ben Prágában a Német színház vitte színre. 1942-ben mutatják be — Miloss Aurél koreográfiájával —, a Milánói Scálában, ahol a darab elsöprő sikert arat. Magyarországon a balett premierjére csak — részleges eszmei kompromisszummal — 1945. december 9-én került sor. Régi, súlyos tartozását rótta le ezzel az Operaház halhatatlan zeneköltőnk iránt. A mü cselekménye: „Egy nyugati világváros apacstanyáján három rabló a hatalmukban tartott utcalány segítségével szobájukba csábít különböző járókelőket. Első áldozatuk egy öreg gavallér, második pedig egy kis, félszeg, szégyenlős diák, akiket kidobnak a lépcsőházba. A rablók ismét ablakhoz kényszeritik a lányt, aki harmadiknak egy különös embert csal fel: egy mandarint. A mandarinban a lány csábtánca vágyakat ébreszt, s bár a rablók előbb megfojtják, leszúrják, agyonlövik, majd felakasztják, a mandarin újra feltámad s addig nem nyugszik, amíg a lányt meg nem ölelheti." Bartók Béla zenéje persze túlszárnyalja Lengyel Menyhért expresszionista meséjét. Megragadóan fejezi ki az emberi akarat minden akadályt legyőző erejét és megrendítő erővel tesz hitet az ember mellett. Ez az, amit a horthysta reakció képviselői nem akartak. Sajnos Bartók már nem élte meg e színpadi művének magyarországi sikerét. A táncjáték premierje így egyben kegyeletes megemlékezés is volt korunk egyik legnagyobb zeneóriásáról. Az 1945-ös bemutató koreográfiáját Harangozó Gyula készítette, a diszletet és a jelmezeket Oláh Gusztáv tervezte, Ferencsik János vezényelt. Bartók zenéje elementáris erővel fejezi ki az elpusztíthatatlan emberi akaratot, s egy ben leleplezi a kapitalista társadalom züllesztő hatását. A történet minden mozzanatát drámai erővel telíti. A cselekményt szolgálják a zenei szerkesztés eszközei: a lüktető, jellegzetes ritmusok, a sajátos zenekari színek. Egy pillanatra sem lankad a zene feszültsége, az utolsó akkordig fokozódik a drámai intenzitás. E két balett már bejárta a világ színpadjait, s ma is szívesen tűzik műsorukra őket a legjelentősebb együttesek is. Ezt bizonyítja az is. hogy a Bartók centenárium tiszteletére a moszkvai Nagy Színház balett- és operatársulata A fából faragott királyfit és a Kékszakállú herceg várát vitte színre, és ugyanígy a London Festival Balett és az Angol Nemzeti Opera is emlekestet tartott április 7-én. Glen Tetley új koreográfiájával A fából faragott királyfit. A csodálatos mandarint, valamint a Kékszakállú herceg várát mutatták be. — G. Byane Shaw produkciójában. VARGA ERVIN 15