A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)
1981-09-05 / 36. szám
CSEREPEK EGY ASSZONYA SIVATAGBAN A közelmúltban került a képernyőre az a dokumentumfilm, amelyet magyar és perui televíziósok közösen forgattak a Nazca-fennsíkon és a Titicaca tó környékén a titokzatos, több száz négyzetkilométernyi területen fekvő sivatagi vonalhálózatról és óriási méretű ábrákról, illetve egy magyar térképész, Zelkó Zoltán helyszíni terepszemléjéről, amely azt volt hivatva eldönteni, hogy egy budapesti dolgozószobában megszületett elmélet milyen mértékben felel meg a valóságnak. Amint arról már korábban beszámoltam (Hét, 1981, 25. szám), Zelkó Zoltán a Nazca-vonalakról készült légifelvételeket tanulmányozva arra a következtetésre jutott, hogy ezek a különböző irányban hosszan elnyúló, egymást sűrűn metsző vonalak a Titicaca tó környékét ábrázolják 1:16 méretarányban, tehát lényegében a világ legnagyobb térképéről van szó. Sajnos az egyórás film a Nazca-vonalakról addig mit sem sejtő nézőknek vajmi keveset árult el a lényegről. Zelkó professzor viszont — érthetően — a vonalak egyeztetésével és azonosításával volt elfoglalva (elvégre nem minden nap adódik alkalom egy perui terepszemlére), igy tőle sem várhattunk részletesebb felvilágosítást. Igaz, a film készítői el akarták kerülni még a látszatát is annak, hogy egyáltalán van valamilyen véleményük a Zelkó-elméletről, teljes mértékben a nézőre bízták a döntés jogát — ellentétben a hires, vagy helyesebben: hírhedt Dániken-film készítőivel, akik eleve úgy fényképezték ezeket a vonalakat, mintha egy földön kivüli civilizáció rakétáinak és repülőgépeinek le- és felszálló helyét jelölnék —, a túlzott óvatosság azonban ezúttal megbosszulta magát: a tárgyilagosságra való törekves közben elhanyagolták a néző megfelelő tájékoztatását. Többször is felbukkant a filmben például egy Idős hölgy, Maria Reiche alakja, láthattuk öt, amint Zelkóval vitatkozik, de hogy kicsoda is voltaképpen, az nemigen derült ki. Csak annyit árultak el róla, hogy több mint harminc esztendeje tanulmányozza a Nazca-vonalakat. Pedig ez a derék asszony sokkal nagyobb tiszteletet érdemelne, már csak azért is, mert élete nagyobbik felét a Nazcavonalak rejtélyének megfejtésére áldozta. Eredetileg matematikusnak készült, a drezdai műegyetemen szerzett oklevelet 1932-ben. Már ebben az időben is élénken érdeklődött a dél-amerikai indián kultúrák iránt, s a meggyőződésévé vált, hogy egy matematikus igen jó szolgálatokat tehet a régészeknek, kivált ha csillagászati vagy más, matematikával is kapcsolatba hozható problémákról van szó. S ilyen jellegű megoldásra váró feladat több is akadt Dél-Amerikában, közelebbről: Peruban. Itt volt például a régi időkben intihuataná-nak („a hely, ahová kikötötték a Napot") nevezett építményrendszer, amely afféle inka csillagvizsgáló lehetett. Maria Reiche erre volt kíváncsi, ezért kelt át az Atlanti-óceánon. A Nazca-vonalak az idő tájt még nem kelthették fel érdeklődését, azon egyszerű oknál fogva, hogy még senki sem tudott a létezésükről. A Nazca-fennsík, bár gyéren lakott, de egyáltalán nem ismeretlen területe Perunak. Fontos utak vezetnek rajta keresztül, az egyik — a Pánamerikai Autópálya — ráadásul a híres vonalak egyikét-másikát át is metszi, ennek ellenére a földről senkinek sem tűnt fel semmi szokatlan. A levegőbe kellett emelkedni ahhoz, hogy észrevegyék ezt az impozáns és rejtélyes rendeltetésű objektumot. A szerencsés felfedezőt dr. Paul Kosoknak hívták és a Long lsland-i egyetem történelemtanszékének volt a vezetője. (Emellett jó zenésznek számított, s több kiváló matematikai cikknek volt a szerzője.) Kosok professzor, jóllehet a Nazca-vonalakat véletlenül fedezte fel, természetesen nem véletlenül ült be a repülőgépbe. Azon kevesek közé tartozott, akik már a harmincas években felismerték a légi fényképezésben rejlő tudományos lehetőségeket; ugyanakkor a szinte járhatatlan dél-amerikai őserdőkben és hegyekben a repülőgép volt gyakorlatilag az egyetlen eszköz, amely segítségével legalább bepillanthattak az ismeretlen helyekre, igy a tudományos kíváncsiság és a szükségszerűség szerencsésen találkozott. A Nazca-vonalakról szóló híradások érthetően nagy lázba hozták a szakembereket, meglepő módon azonban nem akadt vállalkozó, aki a helyszinen is tanulmányozni kívánta volna ezeket az „építményeket". Évekig Kosok professzor volt az egyetlen, aki behatóbban foglalkozott velük, s megpróbálta feltárni a titkukat — őszintén megvallva: nem sok eredménnyel. Végül is egészen egyéni módon tett pontot nem sok reménynyel kecsegtető kutatásai végére: a Nazcavonalak alkotóinak tiszteletére egy zenemüvet komponált. Az And szimfóniát a hatvanas évek elején mutatták be Limában, s azóta is gyakran előadják. Sajnos a szerző már nem érhette meg a bemutatót, mivel az ötvenes évek közepén elhunyt, de emlékét megbecsülik Peruban, s hálásak neki, amiért felfedezte a Nazca-vonalakat. Maria Reiche Kosok professzortól hallott először ezekről az objektumokról, s annyira kíváncsi lett, hogy elhatározta: a helyszinen fogja tanulmányozni őket. Ez lényegében azt jelentette, hogy a lakhelyét Limából áttette a Nazca-fennsíkra, s itt él egy kis kunyhóban immár harminc valahány esztendeje. Ez a kis házikó — amelyet egy hacienda tulajdonosa építtetett Reiche asszony számára — sokáig az egyetlen olyan „tudományos intézet" volt, ahol a Nazca-vonalak tanulmányozásával foglalkoztak. Maria Reiche fáradhatatlan a munkában. Napközben, amikor kegyetlenül perzsel a nap és embertelen a hőség, a kunyhóban rajzolgat és számol. Estefelé vállára veszi a teodolitot, kezében iránytűvel elindul a lakatlan sivatagba és mér, rajzol, mér, rajzol és jegyzetel. Az éjszakát rendszerint a szabad ég alatt tölti egy hálózsákban, de kora reggel, amikor a nap első sugarai megcsillannak, már talpon van, hogy az éjszaka készült rajzokat ellenőrizhesse a hajnali nap fényében; ekkor látni ugyanis a legjobban a Nazca-vonalakat a földről. Később elmosódnak a vonalak, ráadásul a hőség egyre elviselhetetlenebb lesz. Reiche asszony ekkor visszatér a kunyhóba és kiértékeli éjszakai megfigyeléseit. Kutatásai kezdetén nem nagy összeget A földrajzolatok egy része a Nazca-fennsíkon FÁBRY ZOLTÁN (JEGYZETSOROK CSANDA SÁNDOR TANULMANYKOTETEROL) Tanulmánykötet vagy tanulmányfüzér helyett sokkal szivesebben írnék most monográfiát, a Fábry-monográfiára azonban — úgy látszik — várnunk kell még egy ideig: mert bár Csanda Sándor új könyvét általában nagyvonalúan monográfiaként emlegetjük, a könyv nem felel meg a Magyar Irodalmi Lexikon által „valamely szűkebb tárgyra vonatkozó, egy meghatározott problémakört(...) részletesen, a teljesség igényével tárgyaló, nagyobb terjedelmű tudományos munka"ként jellemzett műfaj követelményeinek. Csanda korántsem a teljesség igényével látott munkához, mint bevezető tanulmányában megfogalmazza, sokkal szerényebb célt tűzött ki maga elé: „úgy vizsgálni a Fábryétetművet, hogy tanulságot merítsünk az író erényeiből és hibáiból is"; itt tehát már a Fábry személye köré épített mítoszok és legendák lerombolására irányuló szándék is világosan megfogalmazódik. S Csandának tagadhatatlanul sikerült megvalósítania célkitűzését. Most megjelent tanulmánykötete — amelyben Fábry személyiségét, fejlődésének útját marxista módon, osztályszempontból és összefüggéseiben vizsgálja — nemcsak Fábry Zoltán nagy vonalakban felvázolt fejlödésképét mutatja meg az olvasónak, hanem a két világháború között fennálló irodalmi viszonyokba is betekintést enged. Az tehát, hogy Csanda Fábry-könyve nem monográfia, korántsem negatív értékítélet, csupán 'egyszerű ténymegállapítás, hiszen a könyv ettől eltekintve még lehet kiváló tanulmányfüzér, s itt mindjárt szükségesnek is tartom megjegyezni, hogy a Fábry Zoltán (egyébként jól szerkesztett, jól felépített mű — megvan a maga gradációja) Csanda eddigi legalaposabb munkái közé tartozik. A kötetben megjelent tizenegy tanulmány (Fábry Zoltán pályakezdése. Az „emberirodalom", Fábry és Földes Sándor, Fábry és Györy Dezső, Fábry és Szalatnai Rezső, Fábry és Balogh Edgár, Az Üt, Fábry Zoltán népfrontos korszaka és a Magyar Nap, Fábry és a Korunk, A harmadvirágzás kritikusa, Összefoglaló értékelés), mint azt a címük is mutatja, nem elszigetelten, hanem korának legjelentősebb irodalmi és politikai lapjaival, illetve jelentős íróegyéniségeivel tartott kapcsolataiban mutatják be Fábry Zottánt és fejlődését, vagyis azt, hogyan vált Fábry a keresztény humanizmus, a krisztusi szeretet elkötelezettjéből fokozatosan a szocialista realizmus szószólójává. Különösen figyelemre méltó Az „emberirodalom" cimü tanulmány, ahol Csanda a Fábry alkotta fogalom tulajdonképpeni tartalmára, jelentésére derít fényt, s meggyőzően bizonyítja, hogy az „emberirodalom" lényegében nem más, mint a korabeli német expresszionizmus változata („Fábry ugyan nem mondja ki, hogy az emberirodalom fogalmát a német expresszionizmus mintájára alkotta, de gyakran utal arra. hogy ekkoriban főként a német expresszionistákat tanulmányozta ... Vallomásos írásaiban az expresszionizmust egyenesen emberirodalomnak nevezi, mint pl. a Magyar köszönet címűben, melyben azt is hangsúlyozza, hogy írói fejlődésében a hazafias elkeseredés után új állomást jelentett a német expresszionizmussal való megismerkedése : Megismertem azt az irodalmat, mely a háború föbekólintása után először lett az egyetemes szervezés, az egyetemes megújhodás hangja és vádja, és mely máig is megmaradt kortársi kötelességnek és felelősségnek. Itt és igy ismertem meg a háború utáni embertörténetnek, az orosz szociális építés mellett egyetlen pozitívumát: a német emberirodalmat. "), s hogy Fábry eszmei fejlődését is párhuzamba állíthatjuk a baloldali német expresszionisták fejlődésével. A kortárs írókkal fenntartott kapcsolatokat tárgyaló, összefoglaló jellegű tanulmányok elsősorban a közelmúltban kiadott Fábry-levelezésre támaszkodnak és meglehetősen deszkriptiv jellegűek. Az Út című tanulmány (lényegében a kötet gerince) azonban — amelyet véleményem szerint joggal nevezhetünk kismonográfiának — már sokkal szélesebb összefüggésekben világítja meg Fábrynak a korabeli irodalmi életben betöltött szerepét; Csanda itt felvázolja — Az Út szerkesztőségével eléggé szoros kapcsolatot tartó — Sarló-csoport történetét, foglalkozik Balogh Edgárnak, Bányai Pálnak, Dömötör Teréznek, Morvay Gyulának, Sellyei Józsefnek és másoknak Az Útban közzétett Írásaival, s így ebből az értekezésbői lényegében Fábry irodalomszervező munkáját is megismeri az olvasó. Amit hiányolhatunk Csanda új könyvéből, az mindenekelőtt a jegyzetapparátus, hiszen a Fábry Zoltán cimü tanulmánykötet nem az irodalomtudósoknak (nem elsősorban nekik), hanem a szélesebb olvasóközönségnek íródott. Igaz, a jegyzetek közt olyan tényeket is 14