A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-08-13 / 33. szám

Csak egy percre. A közép-csehországi Chrudimban kereken harminc éve: 1951-ben rendezték meg elő­ször a bábszínjátszó csoportok hazai talál­kozóját. E rendezvény akkori szervezői alig­ha sejtették, hogy alkalmi fesztiváljuk egy­szer országos seregszemlévé, ötévente pe­dig nemzetközi fesztivállá növi ki magát. Sőt, a múló évek során Chrudim a hazai bábjátszás amolyan íratlan „mesevárosa" lett, hiszen a hetvenes évek elején — az állami szervek hathatós támogatásával — itt rendezték be a ma már világhírű Bábtör­téneti Múzeumot. E messze földön ismert intézmény igazgatója: Jármit CHLÁDEK. — Miképpen jött létre ez a neves bábmúze­um? — Jifi Trnka, Hermina Tyrlová, a Spejbl és Hurvínek Színház s még sok más neves mű­vész révén a csehszlovákiai bábszínját­szásnak világszerte valóban nagy hire van. Tulajdonképpen így nem is véletlen, hogy éppen hazánk adott otthont ennek a Bábszín­játszók Nemzetközi Szövetsége, az UNIMA által már régebben szorgalmazott és művé­szettörténeti szempontból is jelentős létesít­ménynek. A chrudimi Bábtörténeti Múzeum, hosszabb előkészületek után, kilenc évvel ezelőtt nyitotta meg kapuit. — Gondolom, szavakban aligha ecsetelhető mindaz, amit ebben a mesekastélynak tűnő múzeumban látni lehet... — Múzeumunk nagyszerű otthont talált a reneszánsz stílusban épült, egykori Mydlaf­házban. A kapunyitás időszakában mintegy ötszáz hazai és külföldi bábu volt a tulajdo­nunk; jelenleg viszont a világ minden tájáról érkezett, számszerűleg több mint hetvenezer bábtörténeti műtárggyal rendelkezünk. Pusz­tán csak beszélni minderről a páratlan gaz­dagságról tényleg kilátástalan feladat, aki érdeklődik a bábszínjátszás iránt, annak alkalomadtán egyszerűen útba kell ejtenie Chrudimot... — Ön pedagógusból lett múzeumigazgató, de foglalkozik a bábjátszás elméleti és gya­korlati kérdéseivel is. Vajon miben határoz­ná meg a bábszínjátszás lényegét, műfaji hovatartozását ? — Gyakran előfordul, hogy a bábjátékot so­kan az élö színházból eredeztetik, s ilyen értelemben a színház egyik változatának tart­ják, ahol az embereket egyszerűen bábuk helyettesitik. Ez ellenben tévedés, hiszen a bábszínházban éppen azt kell eljátszani, ami­re az élőszínház jellegénél fogva képtelen! A bábjátszás sajátos műfajának lényege az élettelen tárgyak megelevenítésében vagy a tárgyak és állatok megszemélyesítésében rejlik. A bábuk képzőművészeti és színészi megformálás útján nyerik el egyéniségüket. Egy-egy jó bábszínházi előadás követelmé­nyeinek legfőbbje a bábszínpadi kompozíció sürítettsége, a cselekmény fokozása és a könnyen olvasható, találó jelzések alkalma­zása. Tapasztalataim alapján ezek a megálla­pítások mind a hivatásos, mind az amatőr együttesekre egyaránt vonatkoznak. — Személyesen milyen bábszínjátszási stí­lust kedvel a legszívesebben ? — Különösen a bábjátszás és a zene találko­zása érdekel. — Véleménye szerint kiknek nehezebb ját­szani: a felnőtteknek vagy a gyerekeknek? — Természetesen a gyerekeknek. Ök a kriti­kusabb közönség, ök még hisznek a bábu varázsában! (mik-) — Hanem? • — Azt ugye biztosan tudjuk, hogy a mérnök január elején ott tartózkodott négy napig ... — Rágyújtott a hadnagy, lejjebb húzta az ablakot, hogy a léghuzat kivágja a füstöt. — Minket viszont most az érdekelne elsősorban, hogy ugyanabban az időben nem tartózkodott-e ott véletlenül a kis dok­tornő. ' — Nagyszerű az eszmefuttatásod, had­nagy kolléga, nagyszerű!... És ha netán ott tartózkodott a kis doktornő!? — Akkor semmi kétségünk nem lehet afe­lől, hogy kapcsolatuk, illetve viszonyuk volt. — Én nem állítanám ezt olyan biztosan — mondta a százados eltűnődve. — Azt, hogy kapcsolatuk, illetve viszonyuk volt egymás­sal, még nem bizonyítja az a tény, hogy ugyanabban az időben mindketten ott tar­tózkodtak. A véletlen müve is lehet... — Nagyon sok itt a véletlen — jegyezte meg a hadnagy. — Az igaz, de mi nem építhetünk a vélet­lenekre, nekünk kézzelfogható bizonyíték kell! — Aligha találunk olyan embert, aki a lámpát tartotta felettük szeretkezés közben — vigyorodott el a hadnagy. — Sosem lehet tudni. .. Majd meglátjuk — mondta a százados olyan hangsúllyal, amiből ki lehetett érezni, hogy ö befejezte az eszmefuttatást, s pihentetni szeretné az agyát. A sofőr a Grand szálló elé kanyarodva megállt. A két nyomozó kiszállt, nagyot nyúj­tózkodott. Körülöttük zajlott az élet, jöttek­mentek az emberek, csoportok, hazaiak és külföldiek, de inkább külföldiek, főleg néme­tek. Felkeresték a szálloda vezetőjét. Jó fél órába tellett, mig előkerült. Bemutatkoztak. Az igazgató — apró, vékony emberke — jó üzletemberhez illően, kedves előzékenység­gel fogadta őket. — Rögtön kért a számukra kávét, sört. — Ebédet nem parancsolnak? — Majd később — mondta a százados. — A januári vendégkönyvet szeretnénk meg­nézni — tért rá a tárgyra. Az igazgató intézkedett, s néhány perc múlva előkerült a vaskos napló. A százados nyomban belelapozott, a hadnagy is föléje állt: négy szem hamarább talál valamit, mint kettő. Nem kellett sokáig keresgetníök, csak­hamar ráakadtak a két ismerős névre. Később előkerült négy-öt alkalmazott, akik körülbelül abban az időszakban voltak szol­gálatban, de egyikük sem emlékezett a két személyre. Hogy is emlékeztek volna, hiszen azóta több ezer ember megfordult a szálló­ban. — Holtpontra jutottunk — jegyezte meg a százados némi keserűséggel a hangjában, s kérdőn nézett a hadnagyra, aki tanácstalanul vonta meg a vállát. Az igazgató szolgálatkészen álldogált, töprengett, miben lehetne segítségükre a nyomozóknak, de semmi épkézláb gondolat nem fordult meg a fejében. Hirtelen felkapta a fejét. — Százados elvtárs! — ütött a homlokára —, eszembe jutott valami. Volt nekünk egy alkalmazottunk, egy ... hogy is mondjam . . könnyüvérü pincérnönk, került-fordult kikez­dett a vendégekkel. Abban az időszakban még nálunk dolgozott, aztán elbocsájtottuk. Jelenleg Poprádon az állomási restiben dol­gozik. Hátha ö emlékszik valamire, sosem lehet tudni. A századosnak felvillant a szeme. Megkö­szönte az igazgató segítségét és eltávozott. Annyira sietett, alig bírta követni a hadnagy. — Mehetünk! — mondta a sofőrnek. Egy kilométernyi út után megszólalt a százados. — Mit gondolsz, megleljük? Szerencséjük volt: az állomási restiben meglelték a hosszúlábú nöt. Mikor a száza­dos megmutatta neki az igazolványát, a pincérlány ijedten védekezett. — Mit akarnak tőlem, én nem követtem el semmit. — Tudjuk. — Akkor meg hagyjanak békén! ... Sok a vendég... — Semmi az lelkem — szólalt meg a hadnagy. — A főnöke elnézi a néhány perces kihagyást, majd mi meggyőzzük, jó?... És ha nem esik nehezére, hozzon nekünk két kis sört, oda a sarokasztalhoz, jó? A pincérlány bólintott és elsietett. A had­nagy hosszan nézett utána. A fejét ingatta. — Jól fennhordja a meleg vizet. — Valamivel feljebb, mint Lola, az tény — jegyezte meg a százados csipkelődve. — Csinos kis macska! Nagyot nyelt a hadnagy, miközben leültek. — Nem csoda, ha megakadt rajta a ven­dégek szeme, s itt-ott megszólították — mondta a hadnagy elismerően. Gondolatban összehasonlította Lolával. — Azért a Lola más, egészen más ... Közben a lány hozta a két sört és leült. — Tessék, mire kíváncsiak? — Jó az emlékező képessége? — kérdez­te a százados hosszabb töprengés után. — Azt hiszem, igen. A százados elővette a levéltárcájából Szé­kely Zoltán fényképét és a pincérlány elé tartotta. — Jól nézze meg! — Hiszen nézem. — Ismerős? — Ismerős, persze, hogy az, de nem volt vele viszonyom, isten bizony nem volt! — Maga szerint volt valakivel viszonya ott a szállóban? — Már hogyne lett volna, volt hát! Azzal a ribanc doktornővel. Hiszen rájuk nyitottam. Hajnali háromkor. Akkor végeztem — mond­ta a pincérlány haragos sértődöttséggel. — És miért nyitott rájuk? ...Talán elté­vesztette az ajtószámot? — kérdezte a szá­zados. — Dehogy tévesztettem! ... Engem ren­delt magához a vén kujon, közben meg azzal a csúfsággal enyelgett. Meg is volt róla akkor a véleményem .. . — Gyakran előfordult, hogy valaki a szo­bájába „rendelte"? — Elég gyakran — mondta a lány piron­kodva. ami egyáltalán nem illett hozzá. — És maga mindig hajlandó volt? — Hová gondol?!... sértődött meg a lány a kérdésen. — Én csak akkor fogadtam el a meghívást, ha tetszett a pasas. — A mérnök úr tetszett? — Hát... finom úriembernek nézett ki.. — Még valamit — mondta a százados hosszabb hallgatás után. — Ha netán sor kerül rá, hajlandó a bíróság előtt is megis­mételni a vallomását? — Ha nagyon muszáj... A hadnagy feljegyezte a lány nevét, pontos címét, majd megköszönték a tájékoztatást, fizettek és elmentek. Amikor elhelyezkedtek a gépkocsiban, s indulni akartak, a pincérlány hozzájuk futott. — Ha nem muszáj, ne idézzenek be a bíróság elé — mondta könyörögve. — Nem volt nekem semmi dolgom a törvénnyel, nem szeretnék bajba keveredni. Becsületes va­gyok én a magam módján, nem csalok, nem lopok, senkit félre nem vezetek ... — Jó, jó — bólogatott a százados, azzal elrobogtak. — Minél tovább nézi az ember, annál csinosabbnak látja — morfondírozott magá­ban a hadnagy. — A fene vigye el a fajtáját1 — Ne szidd komám, hiszen segített ne­künk ... — Miben? ... Csak azt tudtuk meg, hogy a két ember ismerte egymást. — Ez is egy lényeges kulcs a kezünkben, egy lépéssel előbbre jutottunk, nem gondo­lod? — Tudom is én — vonta meg a vállát a hadnagy. — Egyre erösebb a gyanúm, hogy véletlen baleset történt, nem pedig bűntény. A mérnök úr megcsúszott a síkos úton és nekirohant a fának. Ennyi az egész. — És ha mégis bűntény történt? — vetette fel a kérdést a százados. — Akkor pedig . .. akkor a két ember intim kapcsolatán kívül sokkal komolyabb oka lehetett valakinek vagy valakiknek, hogy félreállítsák őket az útból — mondta a had­nagy erősen összpontosítva a gondolataira. — Nagyon helyesen következtetsz — mondta a százados bólogatva. — Az itt most a kérdés, kinek volt érdeke félreállítani a két embert? ... Kinek, s főleg, hogy miért? — Talán okosabbak leszünk, ha eszmélet­re tér a mérnök és kihallgatjuk — törölte meg izzadó homlokát a hadnagy. — Azt javaslom, addig is látogassuk meg az igaz­gatót, a bőkezű bácsikát. — Helyes, nagyon helyes .. . Okvetlenül meglátogatjuk . .. Székely Zoltán három hétig feküdt eszmé­letlen állapotban. Az orvosok és ápolónők három hétig váltották egymást az ágya mel­lett reménykedve, olykor reményvesztetten, már-már lemondva róla. Mindent megtettek, hogy megmentsék és visszaadják az életnek. Kitartó, szívós munkájuknak meglett az ered­ménye. Három hét múltán magához tért. Ez volt az életben maradás első, kézzelfogható jele, táplálója, nővesztője a reménykedésnek. A három hét alatt meglátogatta a két lánya, a fia, a felesége többször is. Minderről persze ö semmit sem tudott, s ki tudhatta azt előre — ha életben marad is —, vajon a súlyos fejsérülése miatt nem vesziti-e el örökre az emlékező tehetségét? A főorvos azt mondta, nem kizárt, előfor­dulhat. Ezt nyíltan és őszintén elmondta a hozzátartozóknak is. Megnyugtatásképpen azért azt is hozzáfűzte, hogy az esetek több­ségében nem fordul elö. Ha nem is nyom­ban, de idővel visszatér az emlékezés. Éppen Teréz, a fiatal ápolónő ült az ágya mellett, amikor először nyitotta fel a szemét. Az a nyitogatás azonban nem ment olyan egyszerűen és simán, mint ahogy menni szokott rendes körülmények között. Inkább csecsemőhöz hasonlított, aki mély álmából ébred, s akinek bántja a szemét a szobába beömlö fény. Hosszas nyitogatás után végül is kerekre tárt szemmel bámult fel a fehér mennyezetre. A szeme már látta a fehér mezőt, de az esze még nem fogta fel, hol van, mi történik körülötte. Mozdulni akart, de csak a cselekvés szándékáig jutott el. nem tudott megmozdulni. A kezét sem bírta mozdítani, pedig akarta. (folytatjuk) 22

Next

/
Oldalképek
Tartalom