A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-08-13 / 33. szám

9igy beszélgettünk egy keveset, mikor • újra megjelentek az egyenruhások, útlevél- és vámvizsgálat céljából. Hihetetlen­nek találtam, hogy már a másik határon vagyok, s a nap még mindig teljes erővel tüz. Magyarország kis ország. De hogy ilyen rövid idö alatt tettem meg az utat északi határától a déli határáig, attól valahogy összeszorult a szivem. Szabadkán a szép és közben rokonszen­vessé lett tanárnő leszállt, a fülkébe új uta­sok ültek, ketten vagy hárman, igen, egy gyerek is volt. Hallottam, hogy magyarul beszélnek egymás között. Belgrádig szunyó­káltam, de előzőleg megkértem őket, hogy ha netán ők is odáig utaznak, keltsenek fel, ha elaludnék. MÁSODIK NAP, júl. 21. Még tegnap este megérkeztem Belgrád­ba. Csak hajnalban volt csatlakozásom. Az időt a restiben töltöttem. — A vonaton megismerkedtem az első törökkel. A bul­gár határnál vettem egy priccset, mert nem akartam még egy éjszakát üldögélve tölteni. Belgrád! Ez már idegen világ volt számom­ra. Itt még nem jártam soha. Lábhoz tett táskával álltam az áramló tömegben, a vára­kozáson kívül semmi dolgom nem volt haj­nalig. Ismeretlen sorsú emberek siettek el mellettem ismeretlen céljaik felé. Férfiak, akik adott esetben barátaim, vagy éppen ellenfeleim lehetnének, nök, akikkel talán boldog lehetnék. De sorsuk még egy szó erejéig, egy szemvillanásnyit sem fonódik egymásba. A forgalom egyre gyérült, új vonat nem érkezett. Alig néhányan maradtak várakozók rajta kívül. Egyszerre olyannak látszott min­den, mintha egy nagy vidéki város állomásán csellengénénk. A jelenésnek vége, a függöny legördült. Körülnéztem, hol ülhetnék le. Megtaláltam az éttermet, de előbb a jegyki­adáshoz mentem, szlovákul, németül ma­gyarázva, hogy egy ágyra, egy fekhelyre len­ne szükségem az isztambuli vonaton. A nö idegesen, emelt hangon mondott valamit, amit nem értettem. Türelmesen újból ma­gyarázgatni kezdtem, mert talán ö sem értett engem. De nem is hagyott beszélni, ismét rám förmedt, és hogy félreértés ne essék, becsukta orrom előtt az ablakot. Fanyarul gondoltam arra, hogy a nyelv más, de a tónus ugyanaz. Tisztelet a kivételnek. Próbál­koztam egy szemben levő ablaknál, és szára­zon, de kifogástalan németséggel, az én megítélésem szerint — közölte, hogy fekhe­lyet a vonaton kalauz ad el, amennyiben nem foglalt valamennyi. Hálásan egy merci-t re­begtem. Hogy miért pont merci-t, magam sem tudnám megmondani. Az étteremben leültem egy asztalhoz, s míg a pincérre várakoztam, azon töpreng­tem, mit igyak, ami olcsó, mert jó lenne, ha Kara dinárjaiból még ágyra is jutna. A tájéko­zatlan ember kiszolgáltatott. Mi drágább itt, a sör, vagy a bor? Kérjek egy feketét szódá­val? Ez lesz a legjobb! A sör álmosít, a bor könnyelművé tesz, s esetleg további rende­lésre vetemedem. A fekete mellett vígan kivárom a hajnalt, a víz a szomjamat oltja. Suttyomban majd elrágcsálok két-három pogácsát. Anyám sütötte az útra. Éjfél után nem bírtam tovább. Ki kellett mennem a levegőre. Ácsorogtam a csillagos ég alatt, s azt a háromszöget próbáltam megrajzolni, aminek alapját a Pozsony és a Belgrád közötti távolság teszi, két szára pe­dig a Sarkcsillagban fut össze. A távolban tolatások, füttyök, sistergő gőz, vasutasok jövése-menése, beszéde olvadt egységes jeladássá a fülemben: úton vagy. A kaland elkezdődött. A bágyadtságot, álmos­ságot leráztam magamról, és a távoli sötét­ségbe fúrtam a tekintetemet, hogy farkas­szemet nézzek a valahol már dübörögve közeledő gyorssal. Az ég kékje már fakulni kezdett, mikor a fáradtság legcsekélyebb jele nélkül, tüzes táltosként beszáguldott a vonat, s a pálya végén erejét megfeszítve fékezett. Szinte félő volt, hogy berohan az állomásépületbe, de csodálatos módon, ahol a sínek vége betonba ágyazódott, pontosan megállt. Néztem a kivilágított ablakokat, amelyek mögött emberek mozgolódtak. Közben töb­ben összegyültünk, akik erre a gyorsra vár­tunk, s most sietve kerestünk egy fülkét, ahol még helyet kaphatunk. Ide már érvénytelen volt a helyjegyem. Hát az Orient-expressz nem az a kimondott luxusvonat. Első osz­tályt, ahogy megtudtam, egy héten csak egyszer csatolnak hozzá. Ez azonban aligha változtat a jellegén. Micsoda zsúfoltság! Vi­gyázva lépegettem a folyosón, nehogy az ott kuporgok valamelyikének kezére-lábára ti­porjak. Nem láttam értelmét tovább prése­lődni. Egy ablaknál, ahol még volt némi levegő. Iában közé vágtam a táskámat, s megálltam. Elkeserítő volt, hogy nem is sej­tettem, meddig kell így utaznom. Robogtunk a kora reggelben, a tájék le­dobta az éjszaka takaróját, és felragyogtak a színek. Ez a változás még életet öntött be­lém. Lekötött a vidék változatossága. Egy-ORDÓDY KATALIN szerre csak felkapaszkodott a nap a dombok túloldalán, és diadallal állt meg a tetőn. Szétnézett a völgyön, s kezdetét vette egy szép, igazi nyári nap. Mennyire élveztem volna más körülmények között. Akkor azon­ban azon törtem a fejemet, hogy talán ha tompa szögben nekidűlök a folyosó falának, s egyik lábamat átvetem egy útban heverő batyun, szépen lecsúszhatok arra az üres helyre, ahol a fenekem még éppen elfér. Erre mégsem került sor, mert nyílt a folyo­só ajtaja, és a kalauz kérte a jegyeket. Kotorászni kezdtem a belső zsebemben, ami nem volt egészen egyszerű művelet, mert könyökömmel nem szerettem volna kárt okozni a mögöttem lelógó fejjel állva alvó férfiban. Szenvedő képem, Isztambulba szóló je­gyem, vagy egy kis borravaló reménye, — esetleg mindhárom tényező együttvéve — nagyszerű ötletet sugallt a kalauznak. Fölemelte a tenyerét, nyugalomra intve, aztán jelbeszéddel meg szerbül vagy horvá­tul, egyre megy, tudtomra adta, végigmegy a kocsin, aztán visszajön. Nem voltam tisztá­ban szándéka felöl, de az, hogy akar velem valamit, vad burjánzásnak indította remé­nyeimet, csitítgatni kellett magam, nehogy nagyon keserű legyen a csalódás. Követtem a szememmel. Valóban nem ment át a másik kocsiba. Az talán már nem hozzá tartozott. Nagy rutinra valló ügyesség­gel visszapréselte magát a közelembe, és intett, hogy kövessem. — Turiszt vagon — magyarázta. Három, az enyémhez hasonló kocsin ver­gődtünk át, a negyedik álomnak tetszett ezekhez képest. A folyosón néhány utas állt az ablaknál, és élvezte a kilátást, vagy ciga­rettázott, és a fülkékben is, habár tele voltak, kényelmesen helyezkedtek el az emberek. Helyet is talált számomra, sőt még egy hely üresen is maradt a kupémban, mikor végre lerogytam az ülésre. Hálásan a kezébe nyomtam három tizdi­náros papírpénzt, ami mindjárt csodálatos módon el is tűnt benne, anélkül, hogy észre­vettem volna, hová rakja. Már csak egy ötvenesem maradt. Erös éhségérzetre ébredtem. A nap már magasan járt. Állomás közeledett, lassult az iram, már házak tűntek fel, lakótelepek, nagy vidéki város bontakozott ki a tájból. Nis. Tehát Nisben vagyunk. Vonatunk ontotta magából az embereket, mintha mindenki Nisbe igyekezett volna. Úti­társaim közül is leszálltak ketten. Lenn meg­jelentek az árusok hideg és meleg itallal, kenyérszeleteken párolgó kolbásszal, főtt ku­koricával, édességekkel. — Kolko: — kérdeztem a nagy bajszos fiatalembert, a tálcáján illatozó kolbászos kenyerekre mutatva. — He? — nézett rám, de nem volt nehéz kitalálni, mit akarok, és én is megértettem, mikor bemondta az árat: harmincöt. Nem sokat gondolkodtam, s mohó falato­zás közben már azon törtem a fejem, mit ehetnék még a maradék tizenöt dinárért. Utolsó pénzemet főtt kukoricára adtam, de azt is a legkisebbért, mert a fiú, mikor nyújtottam a pénzemet, kevésnek találta, aztán némi fejcsóválás után mégis elvette, kikeresve érte a legnyamvadtabb csövecs­két. De azért jó volt. Sem túl kemény, sem túl tejes, izeit a gazdag, zsiros földből szítta magába. így mulat egy magyar úr, gondol­tam, mikor a csutkát begyömöszöltem a szeméttartóba. Tökéletes elégedettségem­hez már csak egy pohár habzó sör hiányzik. De az nagyon. Dollárért sörözni Nisban még­sem akaródzott. De azért megtaláltam a megoldást. Egy kutacskát láttam az állomá­son túl. Hej, de kívánatosnak tetszett a víz! Órámra mutogatva megkérdeztem a szom­szédomat, hány percig állunk Nisben. Fejét rázta, vállát vonogatta. Gondoltam egyet, le a vonatról, s nekiiramodva a kút irányába igyekeztem. Fél szemmel a vonatot lesve ittam, arcot, kezet mostam, s rohanvást vissza, mert a vonat mozogni kezdett! Nem is a kocsimba ugrottam, csak amit éppen elértem. Na, gondoltam, minden komplett, még a napi kocogást is elvégeztem. Csodálatos táj következett Nis után. Len­csevégre kaptam néhányszor, még nem tu­dom, milyen eredménnyel. A vonat mellett a mélyben a Nisava fut versenyt a vonattal, másik oldalán pedig a meredek sziklák olda­lába vájt autóút. Nem számoltam, hétszer, nyolcszor vagy még többször rövid alaguta­kon tűnnek el a kocsik, melyeknek oldalában nemegyszer természetes sziklanyílás tátong ablakként. Utazni jó, utazni jó! Szemügyre vettem útitársamat. Csöndes, elpilledt idős házaspár ült velem szemben, mellettem pedig két férfi. Az egyik cirillbetüs újságot olvasott, a másik sarokba hajtva fejét szundított. Kimentem a folyosóra, nem volt ínyemre a fülke kedvetlen légköre. Barátsá­gos arcú fiatalember cigarettázott az egyik nyitott ablaknál. Szlovákul próbálkoztam. — Mikor érünk a bulgár határra? Mosolyogva a vállát vonogatta, hogy nem érti. A beszélgetés hát elakadt. Jóindulatát nyilvánítva azonban elém kínálta cigarettás dobozát. Jeleztem, hogy nem dohányzom. — Bulgár? — kérdeztem rámutatva. — Á, ne, ne — rázta a fejét tagadólag. — Szrb? Nevetett, megint a fejét rázta, aztán kielé­gítette kíváncsiságomat: 10

Next

/
Oldalképek
Tartalom