A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-08-01 / 31. szám

— Aztán mire lefizetjük, megérkezhet • a gyerek is. Hát nálatok? Van család? — Emiitettem, nálunk még esküvő sem volt. — Igaz, igaz — kapott észbe Gyürki. — Bár én láttam már olyat is! — és falrengetöen hahotázott. — Sört mindenkinek — kiáltott az arra haladó pincér felé. — De rumot nem kérsz hozzá — sietett hozzátenni a felesége, akinek eddig a hangját sem hallottuk, de tónusából következtetni lehetett, hogy ha ritkán és csendesen szól, azt komolyan kell venni. — Hát te, Vilkóm? Sikerült aztán bejutnod az egyetemre? — Egy hete, hogy megkaptam a diplomámat. — Ez szép. Gratulálok. Erre még innunk kell egy rundot. Azt meg sem kérdezte, hogy milyen szakon végeztem. A rund dolgát mindenesetre igyekeztem tisztázni. — De ezt most én fizetem. Viola szenvedő arccal felállt. — Ne vegyék rossz néven, megárthatott valami. — S felém fordulva: — Legjobb lesz, ha megyek, s ledölök egy kicsit. Azt hittem, megértettem, mit akar, nincs egyéb baja, csak elege van a szórakozásból. A legnagyobb készséggel ugrottam. — Jobb lesz, ha elkísérlek. Meglepetésemre Viola gyengéd határozottsággal visszanyomott a székre. — Dehogyis. Ne zavartassátok magatokat. Tudom, mennyi közös téma akad ilyen találkozásokkor — mondta álnokul. — Hát... — nem tudtam, mit is feleljek erre. — Nem maradok el sokáig — mondtam. — A sört még megisszuk ... Gyürki Feritől azonban nem lehetett olyan könnyen szabadulni. Mindig újabb és újabb emlékekkel hozakodott elö, s végül már kedvemet leltem a régi csínyek, s nagy számok felidézésében. Ferire különben mindig úgy emlékeztem, mint igazán derék katonabajtársra. Jól benne jártunk már a délutánban, mikor végre búcsút vehettem a házaspártól, s megnyújtott lépésekkel igyekeztem a nyaraló felé. Violát nem találtam a házban. Gyorsan ledobtam a ruháimat, és én is kimentem a partra. Kutattam a sarga viragos trikó utan a meglehetősen szép számú strandolok között, tekintetem a tavat pásztázta, de nem fedeztem fel sem szárazon, sem vizben. Nem gondolkodtam sokat, belevetettem magam a vízbe, s elúsztam a sziget irányába. Viola nem volt a szigeten. Rossz előérzet támadt bennem, de nem akartam engedni balsejtelmemnek. Ugyan mi baj történhetett volna. Nem, nem, nincs semmi baj, elkerültük egymást, ez itt könnyen előfordul. Elképzeltem vigasztalásul, amint a házban Viola épp a teának való vizet teszi fel, vár, hogy megérkezzem. Alig pár órája váltunk el, s már hiányzott. Futólépésben rontottam a házba, de csönd, mozdulatlanság, üresség fogadott. ORDÓDY KATALIN Csak akkor tűnt fel, hogy sem a fürdőruháját, sem a levetett ruháját nem látom a heverő végében, ahol hagyni szokta. Benyitottam a kis konyhába, ott is a legnagyobb rend, a fonott kosár, amivel idejöttünk, sehol. Az asztalon azonban ott találtam a számomra hátrahagyott cédulát. „Vili, most sem idö nincs a magyarázkodásra, sem értelme nem lenne. Úgy találom jónak, hogy elmenjek. A ház és a kapu kulcsát itt hagyom az asztalon. Kérlek, zárj be jól mindent. A kulcsokat egy kis dobozban add fel a következő címre ..." És ott volt Viola egyik pozsonyi barátnőjének a cime. Szélütötten álltam a cédulával a kezemben. Ez álmomban sem jutott volna az eszembe. Erre mondják, hogy a női lélek kiismerhetetlen ? — gondoltam dühös gúnynyal az elcsépelt közhelyre. Ésszerű magyarázatot Viola viselkedésére nem lehetett találni. Bosszú, amiért nem mondtam le az útról ? Fájdalmat akart okozni? De hát magának nem okozott-e fájdalmat? Gyerekes, esztelen viselkedés. Ismeretségünk hónapjai alatt észrevétlenül belém lopta magát. Nevetése, mozdulatai, kedvessége, makacssága, váratlan kijelentései, egész lénye élni fog még bennem sokáig. A bőrének simasága, ölelésének emléke is. Szerettem Violát. Másképp is végződhetett volna a románc. De hát így? Egyet biztosan tudtam: nem futhatok utána, és nem kényszeríthet térdre. Ha ez volt a célja, rosszul számított. Találtam egy nylonzacskót, beleraktam a fürdőruhámat, a búvárszemüvegemet, amit nem is próbáltam még ki, és nehéz szívvel, de habozás nélkül eleget tettem Viola utasításának. Bár az nem állt a levélben, de eszembe jutott, hogy talán helyesebb lesz a két összetolt heveröt visszaállítani eredeti állapotába. Miután ez megtörtént, bezártam az ablakokat, az ajtóra is gondosan ráfordítottam a kulcsot, lelakatoltam, végül bezártam a kertajtót, és kiballagtam az állomásra. Szencröl gyakran indulnak vonatok Pozsonyba, akármikor érek ki, jókor érkezem. Jegyet váltottam, az indulásig még volt időm felhajtani egy sört, aztán várakoztam a virágos peronon. Ellenkező irányból befutott egy vonat, a forgalom megélénkült, üdvözlések, nevetések, búcsúcsókok; állomások megszokott képe. Befutott az én vonatom is, a fülkében, ahová telepedtem, fiatal párocska ült. Nem hittem vona, hogy a visszautat egyedül fogom megtenni. Ügyeltem magam ra, nehogy az önsajnálat pocsolyájába sülylyedjek. Hazaérve még mindig örömöt éreztem, hogy saját lakásom ajtaját nyithatom ki,'egy kedves, jól berendezett lakásét, ami védelmet nyújt még a lelki fájdalmak ellen is. Örültem, hogy Violáról nem őriz más emléket első látogatásán kívül, amikor a jogi könyvtáramat jött megszemlélni. Bekapcsoltam a televíziót. A jogi esetek egy adása ment. Ez megint Violára utalt, és egyszerre kedvem támadt, hogy felhívjam telefonon, amit még sosem tettem, mert nem akarta, hogy a nénjét zavarjam. Gondoltam hogy nem ő . jelentkezik majd, és nem is tévedtem. A negyedik kicsengés után idegen nöi hang ismételte a hívott számot. — Itt Ormán Vilmos, Szabó Violával szeretnék beszélni. — Violka nincs itthon — felelte, mint ahogy vártam is, de még hozzátette: — Moziba ment egy barátnőjével. Nem voltam biztos benne, hogy ez nem előre megbeszélt felelet volt-e, Viola nem kérte-e nénjét, hogy senkinek nincs otthon, ha esetleg keresnék. Másrészt feltűnő lett volna ez a kérése, mert nem szokták keresni, tudom, a barátnőit is megkérte, ne telefonáljanak, ha kell, inkább ő hív. Meglepetésemre a néni még megkérdezte: — Jól értettem a nevét? Ormán? Violka többször beszélt magáról. Biztosan sajnálni fogja, hogy nem volt itthon. Adjak át valami üzenetet? — Nem, köszönöm. Jó éjszakát kívánok. Letettem a kagylót, és bosszankodtam. Mire volt jó ez a hívás? Egyáltalán: foglalkozzunk mással. Elővettem Miklós bátyám nagy Világatlaszát, és fellapoztam Törökországnál. Ceruzával kirajzoltam az útvonalat, amerre majd megyek, és összehasonlításul elővettem régészeti térképeim közül azokat, ahol Kisázsiát különböző korokban ábrázolták. Éjfél már elmúlt, mire észbekaptam, hogy ideje lenne lefeküdni. Fölöttébb elégedett voltam, amikor utólag megállapítottam, hogy közben egyetlenegyszer sem gondoltam Violára. A következő napokban beletemetkeztem az előkészületekbe. Elfogott az utiláz, az elképzelések izgalma; mi felel meg várakozásaimnak. s miben érnek majd meglepetések. Este az ágyban szorgalmasan forgattam a török nyelvkönyvet, amit a prágai egyetemen szerzett be még a tavasszal Esek Imre. Mikor meglepett vele. kedvesnek találtam a figyelmét, de nem gondoltam rá, hogy igy megnő az értéke a szememben. Amint foglalkozni kezdtem vele inkább csak kíváncsiságból, mintha csak kínaiul irt könyvben