A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-01-10 / 2. szám

rendelést is, ha mindenképpen szükség volna rá. Tehát akkor a bor... és hol szállt meg? — A Hotel de le Paix-ban. — Gondolhattam volna. Ez a legelő­kelőbb, legfeltűnőbb szálloda a város­ban! És persze a vendégkönyvbe kato­natisztnek írta be magát. — Szó sincs róla, ezredes úr. Magán­tudósként jelentkeztem be. — Akkor hát a magántudós rendkívül hasznos foglalkozás? — A mi céljainkat tekintve minden bizonnyal az! Persze a tudomány egy kissé más véleménnyel van róla — mo­solygott a fiatal tiszt. — Rendben van — válaszolta az ez­redes, aki csodálatos módon felélénkült —, lehet hogy alkalomadtán még hasz­nát vesszük az ön kitűnő találmányá­nak. Egyelőre azonban más megoldást kell választanunk. A hotelban lehetőleg ne nagyon mutatkozzék, és jelentse be, hogy halaszthatatlan okokból holnapu­tán el kell utaznia. És ugyanaznap déle­lőtt tíz órakor kérdezősködés nélkül keresse fel Henri Berton úr irodáját... írja föl magának ... Henri Berton, calle Mayor 14, második emelet 2a. Második emelet 2a. Helyi számítás szerint ez tulajdonképpen a negyedik emeletnek felel meg, a 2a pedig az ajtó száma, itt ugyanis nincs az ajtókon névtábla. Franciául mutatkozik be, érti? Az egy francia üzleti kirendeltség ... ott majd megkapja a további utasításokat. Ide többé nem jön, és engem mint ezredest soha életében nem látott. Ne feledje, hogy veszedelmes küldetésbe kezd, és talán már most is egy figyelő szempár leselkedik az ajtónk előtt. A kihallgatás véget ért, és a fiatal tiszt az elkövetkező másfél napot ma­gántudósként töltötte el. Velasquez és Goya képei előtt álldogált a Pradóban és az Akadémián, megtekintette a kirá­lyi Armariában őrzött régi fegyvereket, könyvvel a kezében elüldögélt egy-két órát a zajos Puerta del Sol egyik kávé­házában, és éjszaka kisétált a Plaza del Orientéra, hogy megcsodálja a hold­fényben úszó királyi palotát A harmadik napon felkereste a calle Mayorban levő irodát. A hervatag, so­vány, fekete hajú titkárnő meglehetősen barátságtalanul fogadta, néhány kér­dést tett fel neki, aztán egy másik ajtóra mutatott: — Berton úr már várja önt... — Bon jour, mon eher, ga-va? — hallatszott bentről, és a magántudós­nak ugyancsak össze kellett szednie magát, hogy a meglepetéstől ne ma­radjon tátva a szája. Mert Berton úr a calle Mayorban nem volt más, mint a nagykövetségen megismert ezredes, csak kissé élénkebbnek és mozgéko­nyabbnak tetszett, mint a követség ál­mosítóan előkelő környezetében. (folytatjuk) JÚLIUS LENKO: Ez az én téti merengésem gyermekkoromról anyámról tanítóimról itt a szülői házban az élet szélcsendes helyén a szív másként nem tud énekelni lám már szitál az est az ablak elfödi fényes arcát s én tenyérbe hajtott fejje! bámulom az utat s a gyöngyöző időt szunnyad a téli falu s én szenvedés nélkül nézem a telet mint amikor kitárul a templom ajtaja s a főhajóban kivirágzik a csillárok szivárvány-fénye nagy-nagy malom a téli falu a felhők lombja közt susogó szél folyója hajtja s a molnár benne maga az idő midőn havazni kezd hombárjába gyűjti gabonáját s az őszi rózsa magvait melyékből kivirul majd a reménység vesszeje ám ebben a malomban a sírás és a szegénység malomköve morzsol és senki sem ünnepelheti újjászületését a téli falut szüzek űzik az anyaság felé s a boldog molnáráét elmámorítja zsivajgó gyermeksereg kik ott játszanak a paplak előtti patakban s nem tudják még mit jelent a halál ajándéka csak kergetőznek az élet kopár mezőin mint föld felett villámok csíkjai mint hamvas arcú ifjú almafák s a véletlen játékát énekük egyre szenvedélyesebben itt ezen a tájon a hegyek alatti gyönyörű fehér malomban Aztán felragyognak a csillagok az ablakok mint a fény fehér oszlopai őrzik a vén tetők büszkeségét ott az atyai körben mint századokkal előtte szomszéd ül szomszédjával Agócs Vilmos felvétele HÓVAL BEFÚTT s az ifjúság most is pajzán és évelődő vidáman viháncol ó mennyi arc és mennyi szív és mennyi jóízű szó s amikor lekoppannak a szemhéjak elszunnyadnak a lámpák indul az éjjeli őr hogy őrködje álmaikat kilencszer tülköl s kilencszer suhint botjával feléd világ: aludj a kunyhók lehunyják éjmosta szemüket s álomba szenderülnek A beteljesült látomások bilincsében így csak a menyasszony aludhat csöndben mint a csillagok néma orgonája így csak a fáradt felhő alszik testvéri szelek ága közt így csak az őszsörényű sziklabordás hegyek alusznak mint ez a magányos virág a hómezőben a mulandóságból az öröklétbe nyílik az ablak, mely az éjszaka törött üvegével elmetszi szavaimat Falum te az én oroszlánom vagy a sivatag rabságában házikóid partizánok seregével teli bunkerek s én boldog vagyok hogy sötétségbe vesző hidjaidon lépdelhetek boldog hogy harangod szíve lehetek amivé a jelen forradalmat árasztó félhomálya változtatott így csak a hős szunnyad vállán csillagos lobogóval nemsokára más csillagrend kering majd egeden s az álmodozásról le kell mondanod futnod kell mint a folyamnak kijelölt célja felé De most álmodj még az idillikus esőben s az utadon lépde/őket locsold meg örömmel fehér vásznaddal takard be a szívem mely teli van vérző sebekkel s úgy megtöppedt mint régi alma faláda fenekén mégis tudok még szivemmel hegedülni s tudlak még szeretni világomat őrző házam, hazám v. Ha te nem volnál falum elzüllenék bizonnyal s mint a terméketlen fa állnék a mezőn ha te nem volnál belőlem tüske nyílna mely fetvérzi a madarak pihés mellét s elrejti a gyilkolni vágyók csapatát De te itt vagy velem mint a homlok mely gondolatot fakaszt mint a szellő amit belehelek Úgy fogy el lassan a telem mint könyv lapjai, melyet olvasok mint világűri állomásokra csattogó vonatok rohannak napjaim a viharok agyőt intenek utánuk agyőt mindörökre a hó is visszarántja fagyos kezét agyő (Dénes György fordítása) 11

Next

/
Oldalképek
Tartalom