A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-06-27 / 26. szám

• • • Az oroszlán egyszer elhatározta, hogy ezentúl — amint az királyi méltóságához illő — végtelenül tisztességesen és emberségesen (oroszlánságosan ?) fog viselkedni. A sárgarépafözeléket is akkoriban szerette meg; egy szép napon — hogy oroszlánkörmeit mutogassa — kitört összkomfortos ketrecéből és belekóstolt a cirkuszi szakácsné föztjébe. És — ez lett a veszte. Balszerencséjére épp sárgarépa-főzelék gőzölgött a piros lábasban ... „Ezentúl csak sárgarépa-főzeléket fogok enni" — tette föl magában, s valóban igy is lett. Ettől fogva még a legfinomabb húsfalatokat is illedelmesen visszautasította : — Köszönöm, köszönöm, igazán klassz lehet, de tetszik tudni, mélyen tisztelt ápoló úr, a gyomrom, olyan lehetetlen gyomrom van, a gyomrom nem bírja, a múltkor is, amikor az egyik közös mutatványunk során az idomítom füstkarikáját kellett átugranom, mert gyönyörű füstkarikákat tud ám eregetni a főnököm, szóval a múltkor... Az ápolónak az volt az első gondolata, hogy az oroszlán megbolondult. — De Bébi, a mindenségit hát milyen oroszlán vagy te?! Mondd, milyen ... —, ám itt hirtelen elharapta a mondatot, s akkorát csapott a homlokára, hogy beleszédült: — A sárgarépa-főzeléket, azt szereted-e. Bébi? Az oroszlánnak megcsillant a szeme. A sárgarépa-főzeléket? Hát hogyne szeretné! És nyomban kicsordult a nyála, és csak csorgott és csorgott, hogy a kacsalábon forgó irodájában trónoló cirkuszigazgató nyomban elszalajtotta a bolhaidomárt a vízvezeték-szerelőért, abban a meggyőződésben, hogy a vízcsap csöpög valahol. Ám az ápolónak sem kellett több; már rohant is haza életének hites társához, aki — hogyan, hogyan nem — éppen a cirkuszi szakácsné volt. — Feleség, feleség — kiabálta már meszsziröl —, főzz egy nagy kondér sárgarépa-főzeléket, de íziben! Most meg az asszonynak támadt az a gondolata, hogy a szegény férje meghibbant, ám azért szó nélkül nekilátott a sárgarépahámozásnak. Amikor pedig a férje-ura kirakta eléje az asztalra az oroszlán részére vételezett tíz kiló friss sertéskarajt — amit már talán egy hónapja is, hogy nem lehetett kapni az egész városban —-, még inkább megerősödött abban a hitében, hogy szegény párja valóban elvesztette a fél céduláját. De alig két fertály óra múlva az ápoló már rohanhatott is a nagy fazék főzelékkel az oroszlán erős rácsokkal védett lakosztályához. Bébi láthatóan már a főzeléknek a színétől is izgalomba jött, mert kedélyes farkcsóválással üdvözölte a gondozóját. Aztán neki a kondérnak, és — illem ide, jó modor oda — már szürcsölte is az édeskés masszát belefeledkezve, ám azért mégsem nagy zajjal, mert egy tisztességes állat, s legfőképpen ha éppen ö a cirkuszi pulik, pónilovak, fehéregerek és hangyászsünök királya, nem szürcsöl és nem lefetyel nagyobb hangerővel. De aki figyelmesen nézte őt. amiként az ápoló is, észrevehette, hogy minden porcikáján valami különös elégedettség hullámzik vé-9'9 Másnap az ápoló ismét fölvételezte az oroszlán'napi húsadagját, és megint sárgarépa-főzeléket vitt a kegyencének. Persze, s ezt csak a gyengébbek kedvéért hozom szóba, a főzelékre csak egy elenyészően kis részét kellett ráfordítania annak a pénznek. amit a városban eladott húsért kapott. S a gyanútlan állat, rendkívül illemtudó lévén, evés után rendszerint még meg is köszönte gondozója figyelmességét. Így ment ez napokon, heteken keresztül, mígnem az oroszlán egyre nehezebbnek találta az idomító-órákat s azokat a feladatokat. amelyeket bizony meg kellett volna oldania. Irult is, szegény, pirult is, szegény eleget az idomár előtt, s már csak a főzelék íze jelentett számára vigasztalást. Később aztán már az sem. Az egykor oly felségesnek érzett aromák mind inkább megkeseredtek a szájában, s már csak állati önérzetének volt köszönhető, hogy nem kezdett el panaszkodni az egyre jobb karban lévő ápolójának, aki már a ketrec ajtaján is csak nagy kínnalkeserwel tudta átpréselni magát az újabb és újabb sárgarépa-főzelékes fazekakkal. Éjszakánkénti lidérces álmaiban az oroszlán újra a nyelve hegyén érezte a hús izét, és kecses báránycombokat látott lebegni az orra előtt. De el sohasem érhette azokat, mert az utolsó pillanatban a báránycombok mindig elszökkentek előle. Vajon milyen is lehet az izük? „Mennyei manna ..., ó, egek ura, királyok királyának királya ..." — fohászkodott egyre sűrűbben az oroszlán. Egyszer aztán annyira közel volt hozzá az egyik báránycomb, hogy már-már sikerült megkaparintania, de — amikor éppen elkapta volna — fölébredt... Az ápoló állt előtte vigyorgó arccal, keze ügyében pedig egy egész hordó sárgarépafőzelékkel. Az oroszlánt, fájdalom, hirtelen elöntötte az epe, s még sárgábbá vált — talán a tengernyi sárgarépa-főzeléknek is köszönhetően —, mint valaha is, amikor az alattvalói megszegték olykor az ő felséges parancsait. — Sárgarépa-főzelék! — horkant föl, s hosszú hónapok óta először, elbőditette magát. — Mindig csak az! Nem kell többé ilyen undorító kotyvalék! És ezzel nekiesett az ápolónak, akinek még csak kiáltani sem volt ideje, vagy ha lett is volna, talán akkor sem szólt volna semmit. Az oroszlán pedig csak tépte, marcangolta őt, s éktelen csámcsogással falta mázsás testének zsíros csemegéit. Miután végre jól teleette magát, mint aki jól végezte dolgát, lustán elnyúlt ketrecének egyik meghitt sarkában, a fal felé fordult, és — elaludt. És nem, nem álmodott már báránycombokról, mert tudta, hogy sem holnap, sem máskor nem fog kapni több sárgarépa-főzeléket. TÓTH LÁSZLÓ Hogyan lehet valakiből vezető? A vezetőképzés komoly szakértelmet igénylő munkaterület, ehhez nem fér kétség. Az alábbiakban csak azt szeretném ecsetelni, hogyan is lehet valakiből vezető, a természetes kiválasztódás módszerével, ha szabad igy mondani. A dolog a gerenda körül kezdődött. A hatalmas, többmázsás faóriás már hetek óta ott hevert elárvultan a kiterjedt építkezés egyik zugában. Látszólag senki nem törődött vele, sehol nem volt leltárban, nem keresték. De ez csak a látszat volt. Mert a minap reggel egy jókora csapat építőmunkás állta körül az ijesztően nagy rönköt. Még a beavatatlan szemlélő is egykettőre észrevette a dolgok lényegét: ezek az emberek el akarják vinni innen azt a hatalmas gerendát No. ezt megnézem magamnak, gondolta a beavatatlan szemlélő és ahelyett, hogy segített volna, bámészkodni kezdett. Ahhoz nem kell nagy szakértelem, hogy az ember konstatálja: az ilyen helyváltoztatásnak lényegében kétféle módja van. Az egyik az, hogy érkezik valahonnan egy hórihorgas nyurga emelődaru, amely egy elegáns, könnyed mozdulattal valami járműfélére billenti a gerendát. Az adott esetben azonban nem volt semmiféle emelődaru, sem más jármű. így hát a helyváltoztatásnak a második, mondhatnók az ősi módja maradt: emberi erővel felemelni a gerendát a földről, egészen vállmagassáig s aztán az emberek vállán, a lépések szerint himbálózva, új helyére költöztetni. Az emberek szemmel láthatóan nem voltak túlságosan nagy hívei ennek a költöztetési módnak. Kedvetlenül mustrálgatták a jókora gerendát, körüljárták, egyikük a bakancsa sarkával bele is rúgott, mint egykor apám a leölt hízóba, meggyőződve róla, hogy tényleg kimúlt-e a gömbölyű jószág, lehet-e már pörkölni. Mint egykor a hízó, a gerenda is személytelenül tűrte az inzultust mindössze tompa koppanással reagált a rúgásra. Az emberek szótlanul nézték hol a gerendát, hol egymást ilyenkor nem mindegy, mit mond az ember. Végül is a csoport egyik tagja, egy hatalmas termetű, csupa izom fiatal szaki foglalta szavakba a közhangulatot: — Hát ezt akárhogy is bűvölgetjük, emberek, ez a saját lábán innen el nem megy ... Ezt el kell vinnünk! — Nem lesz éppen könnyű dolog, az szent — helyeselt egy lelógó bajszos, öregebb munkás. — Hát nem... de vagyunk rá vagy tízen, — szólt az óriás, —- fel a vállra és nyomás! Az emberek szó nélkül vették tudomásul a helyzetet. Leálltak hát kétoldalt a gerenda mellé. Jókorát szívtak a szájuk sarkában parázsló cigarettából. Széles, erős tenyerüket lassú, kimért mozdulatokkal a gerenda élei alá csúsztatták és guggoló helyzetben vártak. A hatalmas termetű, fiatal szaki az egyik sor végén guggolt a gerenda mellett. Egy pillanat alatt felismerte azonban, hogy a gerenda másik oldalán csak öt ember guggol, az ő oldalán meg hat! Ő tehát a hatodik, a felesleges, a többlet. Hirtelen mozdulattal ellépett a gerenda mellől és — kinevezte magát munkavezetőnek. Ez abból állott, hogy egyik kezét a csípőjére tette, a másikat felemelte és vezényelni kezdett: — No, megfogtuk-e emberek? — Meg. — zúgták kórusban a guggolók. — Csak ana vigyázzunk, hogy jól fogjuk. nehogy kicsússzon a kezünkből, — nyergelte tovább a helyzetet az óriás. — Figyeljünk a vezényszóra ... Hó — rukk! Ez az, fiúk, csak tartsuk keményen .'.. Ballal indulj, egy-kettő, egy-kettő... Ez az. csak nyugodtan, lassan vigyétek, — vezényelt a fiatal óriás és elégedetten nézte, hogy a hatalmas gerenda az izmos váltakon milyen szépen ring jobbra-balra. A hatalmas termetű szaki még a helyszínen maradva, lassú ráérős mozdulatokkal cigarettát kotort elő zubbonya zsebéből, rágyújtott s a füstöt élvezettel fújva, ruganyos léptekkel a többiek után indult. AGÓCS VILMOS Mese az oroszlánról 23