A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-06-27 / 26. szám

Tárgyat és történelem A néprajz, mint tudomány, a múlt század derekán önállósult. Tárgya kezdettől fogva a népélet vizsgálata volt. Eredményei azonban elsősorban a jelenségek leírásában nyilvánultak meg. A néprajzi muzeológia kibontakozásának néhány évtizeddel később a szabadtéri múzeumok létrehozása adott nagy lendületet. A múlt század végétől fogva Európaszerte egyre több országban létesültek szabadtéri néprajzi múzeumok. Ezeket a svéd fővárosban Stockholmban 1891-ben megnyílt Skansen mintájára úgy hozták létre, hogy az eredeti épületet lebontották s egy központilag kialakított területen újra felépítették. A szabadtéri néprajzi múzeumokat napjainkban is ilyen módszerrel építik. A svédek, dánok és finnek példája nyomán ez a fajta múzeum Magyarországon is igen korán meghonosodott. Az 1896-os milleneumi kiállításon felépítették a Néprajzi Falut, s itt az akkori Magyarország különböző területein jellegzetesnek tartott huszonnégy épületegyüttest mutattak be. Ezek között nemcsak a magyar tájakról, de a nemzetiségek lakta területekről származó népi épületek is szerepeltek. Ez a kiállítás nagy hatással volt a népi építészet s ezzel együtt a lakberendezés kutatására is. A bemutatott épületek azonban nem eredeti példányok voltak, hanem az eredetiek alapján készült másolatok. A milleneumi kiállítás befejeztével ugyan a Néprajzi Falut lebontották, ezt mégis úgy tekinthetjük, mint a népi építészet olyan szabadtéri bemutatását, amely igen korán beilleszkedett az európai szabadtéri múzeumok fejlődési sorába. Az utóbbi évtizedekben egy olyan újfajta elgondolás valósul meg, amely szerint a népi építészeti emlékeket eredeti helyükön, sajátos környezetükben mutatják be. Egy parasztház mindig szervesen kötődik a környező táj képéhez, kultúrájához. Ez magában is elegendő lenne, hogy a népi műemlékeket helyben őrizzük meg, de még ennél is fontosabb a néprajzi szobák, falumúzeumok, tájházak közművelődési szerepe. A néprajzi szobák, falumúzeumok rendszerint egy-egy falu helytörténetét mutatják be, illetve azokat a tárgyakat szemléltetik, amelyek a még zárt faluközösség, a nagyrészt önellátó paraszti gazdálkodás utolsó szakaszában voltak használatosak. Szlovákia magyarlakta falvaiban ezek többnyire társadalmi szervezetek (CSEMADOK) gondozásában vannak. A tájházak valamely vidék jellegzetes épületét és a hozzátartozó tárgyi anyagot képviselik. Az épületeket, berendezésüket ugyancsak társadalmi összefogással gondozzák, de arra is akad példa, hogy valamelyik járási múzeumhoz tartoznak, mint például a Martosi Falumúzeum vagy a vágsellyei tájház. A kisalföldi, közelebbről a mátyusföldi népi építkezés XIX. századi jegyeit jól láthatóan magán viselő vágsellyei tájház mai formáját több szakaszban alakították ki. Tetőzete szelemenes-ollólábas szerkezetű, bár az utcai homlokzaton található hatalmas ágasfa, a „szobor", amely a tető fö vázát, a szelement tartja, a korábbi ágasfás-szelemenes tetőszerkezetre utal. Falai a mocsaras vidékekre jellemző ősi technikával épült sövényfalak: a függőleges gerendavázat vesszővel befonták, majd sárral tapasztották. Az épület első nagyobb arányú átépítésére 1918-ban került sor, valószínűleg ekkoralakították át A VÁGSELLYEI TÁJHÁZ a tetőszerkezetet, s ekkor bontották el az elsőszoba kemencéjét is; ezt 1979-ben, amikor az épületet múzeumi célokra rendezték be, rekonstruálták. Az épület belső térelosztása nem tér el a vidéken hagyományos, a századfordulótól már a középparasztoknál is általános térelosztástól: az első szoba-konyha-hátsó szoba-kamra mellé egy fedél alá épült még az istálló (esetünkben kettő, külön a szarvasmarha és külön a lovak részére). Az épület végéhez még félnyeregtetős pajta is csatlakozik, ez azonban szintén rekonstrukció. Az első szoba berendezése jellegzetesen átlós, vagyis sarkos elrendezésű. Az ajtótól jobbra eső sarokban áll a sárkemence az ülőpadkával, vele átellenben a kétrészes sarokpad az asztallal, felette függő lámpa. A kemencével szemben levő sarokban van a vetett ágy, végében a komáromi eredetű tulipántos láda. A sarokpad mellett az ajtótól balra találjuk az ágyládát; ez közönséges ülőhely, szükség esetén fekvőalkalmatosság volt. A szoba mennyezetét egykor mestergerenda tartotta, rajta 183l-es évszámmal, ezt a mestergerendát azonban 1961-ben egy újabb átépítés alkalmával eltávolították. Az udvari bejáratú pitvarból a tányérokkal díszített boltív alatt jutunk a kéményaljába. Innen főtötték a szobai kemencét, egykor itt volt a katlan (vízmelegítésre, lekvárfőzésre) és a tűzpad, amelyen vas háromlábon szabadtűznél főztek. A füst a húsfélék füstölésére is alkalmas szabadkéményen (kürtőn) át távozott, ezt azonban később beépítették. Ma a XX. század első felére jellemző, rekonstruált takaréktűzhelyet találjuk a tűzpad és a kürtő helyett. A hátsó szoba szintén lakóhelyül szolgált, berendezésében (két egyvégben álló ágy, asztal paddal, székekkel) hangsúlyos szerepet kaptak a gyermekeknek való bútordarabok : az asztalágy, magasított szék, járóka, bölcső. A kamra, amelybe a hátsó szobából és az udvarról egyaránt be lehet jutni, az élelmiszer, valamint a gyakrabban de nem mindennap használatos edények, eszközök tárolására szolgált. Az 1961-ben újjáépített istállóban kaptak helyet az apróbb mezőgazdasági szerszámok; ezeknek régen az eresz alatt, illetve a pajtában, vagy a padláson volt a helyük. Itt található a kezdetleges szerkezetű kézi szecskavágó, valamint az e vidéken jellegzetes fonott zsölleágy, amely egykor az eresz alatt állt. A pajtában helyezték el a nagyobb mezőgazdasági eszközöket, a kocsit, dobrostát stb. Jellegzetes darabok a XIX. század végéről való faragószék, a ládaszerű fonott kocsiülés, a libatömő pad, és a Vág árterületein gyakran használt hálóvarsa. A ház berendezési tárgyai a századfordulóról valók, de az együttes nagyrésze jóval korábbi időkre is jellemző. A berendezés minden egyes darabja hosszú néprajzi gyűjtőmunka eredményeképpen került a galántai Járási Honismereti Múzeum gyűjteményébe Vágsellyéről és a környező falvakból, főleg Deákiról, de Hoszszúfaluról. Királyfáról is. A Járási Honismereti Múzeum tulajdonában levő tájházat a múzeum dolgozói rendezték be 1979 nyarán. SZANYI MARIA