A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-06-27 / 26. szám

Csak egy percre... Június ötödikén és hatodikán a szavazóurnák elé lépett hazánk felnőtt korú lakossága, hogy odaítélje a helyi, járási, kerületi s az országos államigazgatási szervek képviselőtestületeinek mandátumait. A megválasztott jelöltek egytől egyig közülünk valók, és fiatalok is szép számmal vannak közöttük. Például: LAMOS GUSZTÁV is. — Milyen hangulata volt a jelölögyűlésnek, amelyen bemutattak választóidnak? — Szerintem a jelölőgyűlés valami olyasmi, mint egy vizsgával fűszerezett ismerkedési est. Az új lakótelep nyolc tizenegy emeletes és öt hétemeletes házának kilencszáznegyven lakásából hozták magukkal a választók az ismert gondokat: nem eléggé egyenes a padló, rosszul zárnak az ablakok, a fürdőszobában potyog a vakolat, a nagyszobában lemállott a tapéta, miért betonozták le a kis játszótereket, lassan épül az óvoda, mikorra lesz kész a bevásárlóközpont ... És ha már ilyen szépen összejönnek a kérdések is, az emberek is, hát nyíltan szót váltanak minderről. És tervezgetnek is. A házak között van egy futballpályának is beillő térség, ide jó lenne legalább egy röplabdapályát építeni; s taián az sem lenne nagy luxus, ha néhány pad is helyet kapna. Ha kell, társadalmi munkával is hozzájárulnának ehhez, hiszen egymás között már sokan és sokat beszélgettek erről... Mert a tervezők gondoltak ugyan az apró gyerekekre, de mintha elfeledkeztek volna arról, hogy az apróságok szülei se öregek, nekik is kell valami mozgáslehetőség ... — Huszonéves fiatalember vagy te is, úgyhogy bátran megkérdezhetem tőled: figyelnek-e a mai bratislavai fiatalok a lakhelyükre, szűkebb pátriájukra ? — Nehéz egyértelmű választ adni, bár úgy érzem, hogy a fiatalokban manapság is van még egészséges patriotizmus. Ez a táj, a szülő- és lakóhely szeretetében, ismeretében nyilvánul meg. Elvégre az ember csak azt szeretheti, amit ismer; és minél jobban ismer valamit, annál jobban szereti. Ezt arra értem, hogy ha elmegyek egy épület előtt, vagy csak kinézek az ablakon, akkor is észreveszem a mások számára talán jelentéktelennek tűnő részleteket is. A lakhely szeretete nem választható el az egészséges lokálpatriotizmustól. — Mennyire érdekli a mai fiatalokat a város, a környék, ahol születtek vagy ahol élnek ? — Érdekli, de nem eléggé. Képviselőként is arra törekszem majd, hogy fölkeltsem az érdeklődést a lakhely és a szűkebb környék iránt. — Lehet, hogy a gyorsuló élettempó, az uniformizá/ódás is ludas ebben ? — Ma minden uniformizálódik. Tulajdonképpen egyformák a házak, a lakások, az autók, talán még a szekrények is. De mégis más-más minden,' hiszen a lakását is mindenki másként rendezi be, apró ötletekkei egyéníti. Ugyanígy lesz, csupán nagyban, egy-egy falurész vagy városkép is egyéni. — Ezek szerint a szavazóid által kért sporttelep is meglesz... — Sőt, már folyamatban van a gépi talajmunkák szervezése! (mik-) 22 2A százados felállt, az ablakhoz sétált •és hosszan nézett kifelé. — Szép ez a lakótelep — jegyezte meg csendesen. — Szép... Csendes, jó a levegő, a közelben mindenféle üzlet megtalálható, nagyon elégedettek vagyunk vele. — Mióta élnek itt? — Idestova tizenöt éve. Jól érzem itt magam. Mintha gyerekkorom óta itt élnék — mondta az asszony és zsebkendőjével megtörölgette az arcát. A százados visszaült a helyére. — Szóval semmi különösebb változást nem vett észre a férjén? Székelyné hosszan gondolkozott. — Nem ... Hacsak azt nem, hogy az utóbbi időben sokkal gyakrabban ment szolgálati útra. És mindig a saját kocsijával. Nagyon szereti az autózást. Már a negyedik kocsiját .nyüvi. Hány éjszakát átidegeskedtem miatta a távolléte alatt, nem is hiszik. Most aztán bekövetkezett, amitől annyira rettegtem ... — Nem kell mindjárt a legrosszabbra gondolni. Meglátja, minden rendbe jön — szólt közbe a hadnagy is. — Hiába biztatja magát az ember, ha az érzései mást mondanak, nem bújhat ki az ember a saját bőréből, sajnos ... Ribli százados rágyújtott. — A munkahelyén nem voltak problémái? — kérdezte. — Úgy emlékszem hatvannyolcban vagy hatvankilencben a mostani főnökével néhányszor összekaptak. Valami politikai vitájuk volt. nem egyeztek a nézeteik, véleményeik. Akkoriban beosztottként dolgoztak mindketten. — Mióta a főnöke az illető? — Talán három-négy éve nevezték ki igazgatónak. — Ő még a maga férjénél is tehetségesebb? — A férjem szerint távolról sem, dehát az én férjem sosem vágyott funkcióra, így nem is harcolt érte, míg a kollégája mindent megtett, hogy igazgató lehessen ... — És azóta nincs köztük semmi viszály, hogy elfoglalta az igazgatói széket? — Eleinte volt, hajaj, volt bizony. A férjem már-már áthelyeztette magát, aztán nem lett belőle semmi. Megnyugodtak a kedélyek. Ebben az évben még egyszer sem jött haza panasszal. Megérzi azt az ember, ha a párja hazahozza a munkahelyi problémákat. Illetve haza-hazahozta, de csak a munkájából eredőket... — Kedves asszonyom, vissza tudna emlékezni arra, hogy a férje ebben az évben hol, mikor és mennyi időt töltött szolgálati úton? Székelyné lassú, tétova mozdulattal a cigarettás doboz után nyúlt. — Nem könynyű... — Rágyújtott. — Arra határozottan emlékszem, hogy az év elején a Tátrában volt... három-négy napos szimpóziumon vett részt... — A hajába túrt, apró mozdulatokkai a homlokát simogatta. — Márciusban Siófokon járt, áprilisban ... azt hiszem április végén pedig egy hetet töltött Münchenben, július közepén Bécsben járt... Nagyjából ezekre az utazásokra emlékszem. — Gyakran járt külföldre? Nyugatra, gondolom ...? — Egyszer-kétszer évente. — Ajándékokat szokott hozni? — Apróságokat a gyerekeknek, nekem is... — Komolyabb dolgot nem ? — Nem. Soha semmit. Nem ért ő az üzleteléshez, mint sokan mások, hogy a semmiből is várat építenek — mondta Székelyné őszintén, némi keserűséggel a LOVICSEK BÉLA HTJILÓ CSULAG hangjában. — Ha néha célzást tettem rá, hogy mások mennyire ki tudják használni a külföldi utazásokat, nevetve mondogatta: „Csináljuk. Én nem akarok álmatlan éjszakákat szerezni magamnak." ... Én meg végeredményben igazat adtam neki... — Külföldön élnek rokonaik? — Nem. — És idehaza? — A férjem öccse, a Pista. Dunai hajós. Valahol a Csallóközben lakik, azt sem tudom, melyik faluban. Ritkán jön el hozzánk látogatóba, pedig szívesen látnám vendégül gyakrabban is. A fia orvostanhallgató, ötödéves... A váratfan csengetésre Székelyné öszszerezzent és rohant ajtót nyitni. A fiú jött meg. — Csókollak, anya!... — Bepillantott a szobába a nyitott ajtón át. — Vendégeink vannak?... — Kölcsönösen bemutatkoztak. — Anya, miért nem kínálod meg az elvtársakat? — kérdezte a szorongó aszszonytól. Leült. Cigarettával kínálta a nyomozókat. — Ekkora hőséget, majd megfojtja az embert... — Mondj már valamit, fiam, mi van apuval? — Mi van, mi van ? — sóhajtott a fiatalember. — Jól összetörte magát, az van ... A főorvos szerint a közvetlen életveszélyen már túl van. — Még mindig eszméletlen? — kérdezte Ribli százados. — Sajnos ... A fejsérülése a legveszélyesebb. Könnyen megtörténhet, hogy ... .— Ribli jelzett a szemével a fiúnak, hogy ne folytassa a gondolatot az anyjára való tekintettel, — egyszóval, hogy egy-két hétig is fekhet eszméletlen állapotban... Nem értem, hogy történhetett, apu kivételesen jól vezet, a kocsinak sem lehetett műszaki hibája, tavasszal vette, tízezer kilométer sem volt benne egészen. — Tényleg túl van az életveszélyen, fiam ? Vagy csak engem nyugtatsz ? — Nyugodj meg, anya, túl van, biztosan túl van ... Kérnék egy kávét. Az elvtársak nem kémek ? — Köszönjük, már ittunk. Székelyné kiment a konyhába. — Egyszóval azt mondta a főorvos, hogy könnyen elveszítheti az emlékezőtehetségét — mondta a fiú csendesen. — Igen súlyos az állapota ... — Bízni kell, fiatalember. Úgy tudjuk erös, egészséges férfi az édesapja. Biztosan átvészeli... — mondta a százados nyugtató szándékkal, majd témát váltott. — Együtt éltek, gyakran találkoztak, beszélgettek. Semmi gyanúsat nem vett észre az édesapján, valamiféle változást mostanában? Mondjuk, hangulati változást, vagy valami mást, amiből arra lehetne következtetni, hogy gondjai vannak, bántja valami... A fiatalember tagadólag ingatta a fejét. — Nem ... semmi szokatlant nem vettem észre, hacsak azt nem, hogy ... kéthárom hónappal ezelőtt egyik este sokáig beszélgettünk irodalomról, újságírásról, és akkor azt találta mondani, hogy kialakulóban van egy óriási sztorija, igen, így mondta: „Óriási sztorim van, Tibor, majd elmondom, ha eljön az ideje. Ha jól megírod, nagy port verhetsz fel vele ..." — Vajon mi lehetett az a kialakuló, nagy sztori? — Fogalmam sincs. Az viszont biztos, hogy apu nem szokott nagyokat mondani, csak úgy a levegőbe beszélni... Székelyné közben behozta a kávét, a két nyomozó pedig felállt és búcsúzkodott. — Köszönjük, s ha szükségünk lesz még valamire, jelentkezünk. Viszontlátásra! Elmentek. A kocsiban a hadnagy irónikusan megjegyezte. — Jól kiszórakoztuk magunkat. — Kuncogva még hozzátette. — Kíváncsi vagyok, a te feleséged tudna-e olyan dicshimnuszokat zengedezni a férfiasságodról, mint Székelyné a férjéről. — Mivel azonban látta, hogy a főnöke arca továbbra is komor maradt, ő is komolyságot erőltetett magára s elhallgatott. — Remélem, minden lényegeset feljegyeztél? — fordult kis idő múlva Ribli a hadnagyhoz. — A sok üres locsogásból? — Igen, a sok üres locsogásból — mondta Ribli keményebben. — Te például mi lényegest jegyeztél volna fel? A százados elmosolyodott. — Én például?... Tátra, München, Siófok, Bécs, dunai hajós... igazgató ... nagy sztori... — Tessék! — mondta a hadnagy diadalittasan, vigyorogva és jegyzetfüzetét a százados orra alá tartotta. — Tessék, olvassa a százados elvtárs: Tátra, München, Siófok, stb! — Helyes — bólintott a százados. — Nos, ezek után milyen következtetéseket lehet levonni, illetve miben lehet keresni és megtalálni az összefüggéseket? — Nem tudom. — Törd a fejed. — Ha összezúzom, sem tudom. — Persze, persze, te azt nem tudhatod, hogy a szakértő véleményezése szerint hiba volt a kocsi kormánymüvében. Hiba, de nem gyári hiba!... Tehát: miben látod az összefüggéseket? — A karambol és a nagy sztori között — mondta a hadnagy összecsücsörített szájjal, finomkodva. — Helyes, nagyon helyes, hadnagy. — Ennyi az egész? — Mit kívánsz még? A kocsiban nem hajolhatok meg a zsenialitásod előtt. Erre aztán jóízűen felnevettek. — Mégis csak igaza van a nagyfőnöknek. Valóban bűzlik itt valami — mondta a hadnagy bólogatva —, és a hőség egyre elviselhetetlenebb. — Alszunk rá egyet és megálmodjuk, hogyan tovább — mondta a százados és kiszállt a kocsiból a lakása előtt. A fejéhez kapott. — A szőlő! Itt ne felejtsem, különben megöl a feleségem, aztán nyomozhatsz a gyilkos után. Szia, hadnagy úr! A mázsás férfi otthonosan, ingujjra vetkezve ült a kényelmes fotelben. Párnás ujjai közt cigaretta füstölgött. A sarokban karácsonyfa állt, teleaggatva díszekkel, édességgel. A színes villanyégők fénye különös hangulatot árasztott szét. kölcsönzött az egyébként is hangulatos lakásnak. (Folytatjuk)