A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-06-27 / 26. szám

Koncso! László: POÉTIKAI ISKOLA Verslábak tekintem — végeredményben logikusnak látszik. Mert mit is akar voltaképpen? „Menekítem, magamba ezt a tenyérnyi tájat; csillagait, holdját, egét, napját, menekítem ide a papírra, sort sor alá rajzolva a tollat»mentem óvom, tisztogatom a kívül rekedtek, az elköltözöttek messziről visszanéző törvénye szerint. Mert más szülőföld nincs, csak ez az egyetlen. A bennem élő." Ebbe a szülőföld-képbe valóban sokminden belekívánkozik, olyasmi is, ami később talán általánosabb érvényűnek bizonyul, de amivel először találkozni mégiscsak a szülőfaluban adatott meg az ember számára. De vajon sikerült-e az írónak mindent a papírra menekítenie abból, amit emlékezete megőrzött? Ezt még akkor is meg kell kérdeznem, ha egyébként tudom, hogy a teljességre eleve nem törekedhetett. Meg kell kérdeznem, mert úgy érzem: vannak igen fontos fejezetek, amelyek kimaradtak ebből az — egyébként nagyon olvasmányos és tanulságos —' könyvből. Az író maga is említi, hogy némely esetben kénytelen volt a gyermekkori emlékei alapján rekonstruálni az eseményeket vagy a műveleteket és munkafolyamatokat, ugyanakkor egyáltalán nem — vagy csak alig — beszél arról, milyen volt számára gyereknek lenni Búcson. Hogy teltek a napjai télen és nyáron, mit játszottak a legszívesebben, milyen izgalmas kalandokat éltek át stb. Véleménye, szerint ez ugyanúgy része kell hogy legyen az íróban élő képnek, mint a felnőttek világát, küzdelmes hétköznapjait, ritkán adódó ünnepeit megörökítő emlékmozaikok. S ha már szó esett az esetleges második kiadásról, lenne a kiadó számára is egy javaslatom: lehetőve kellene tenni — s természetesen nemcsak Gál Sándor könyve esetében, hanem más, hasonló jellegű munkák esetében is —, hogy a szöveget minél több eredeti fényképfelvétel vagy rajz egészítse ki, már csak azért is, mert napjainkban egyre rohamosabban változik egy-egy táj arculata. LACZA TIHAMÉR TÓTH PÁL GYULA FELVÉTELE Nem könnyű dolog Gál Sándor legújabb könyvének a műfaját meghatározni. Szociográfia? — ahhoz túlságosan „statikus", leíró jellegű; számbaveszi ugyan a falusi élet legfontosabb eseményeit, a különböző szokásokat, de ezeket többnyire nem helyezi el egy évszámokkal is körülhatárolható korba, mintegy kiragadja őket az időből — habár tudjuk, hogy századunk huszas-negyvenes éveiről van szó leginkább, arról az időszakról, amelyben az író emlékezete (a hozzátartozók, rokonok és ismerősök segedelmével is) még magabiztosan mozog —, így falurajza freskószerűvé válik, ami nehezen egyeztethető a szociográfia dokumentumfilm-jellegével. Tekintsük esetleg falumonográfiának? — ahhoz meg foghíjas, s még csak a teljesség illúziójával sem kecsegtet, hiszen a szerző önként lemond arról a lehetőségről is. hogy az összes föllelhető vagy hozzáférhető írásos dokumentumot felkutassa, illetve, ha már a kezébe került, közreadja. Riportkönyv lenne talán? — annak már végképp nem nevezném, elvégre a szerző többnnyire a saját szavaival mondja el észrevételeit és megfigyeléseit vagy azt, amit a falubeliektől, elsősorban szüleitől hallott, s csak akkor idézi mások szavait, ha azok az emberek az írónál ízesebben vagy szakszerűbben tudják elmesélni mindazt, ami jobbára velük történt meg. Mi tehát a Mesét mondok, valóságot? Egy a néprajz iránt komolyan érdeklődő, szülőfalujához erősen kötődő iró dokumentumgyűjteménye, amelynek létrehozásához a szűkebb pátria iránti őszinte vonzódás csiholt ki kellő energiát a messzire sodródott, s egyre ritkábban hazalátogató Gál Sándorból. Tudom, ez a meghatározás is csak fenntartásokkal fogadható el, ha ugyan elfogadható egyáltalán. Nem is bíbelődnék annyit a műfaji besorolással, ha a könyv önmaga nem kínálna egyszerre több skatulyát is — más művekkel való összevetésre sarkallva ezzel az olvasót. Az elmúlt évek egyik legnagyobb csehszlovákiai magyar könyvsikere volt Duba (Gál Sándor: Mesét mondok, valóságot) Gyula szociográfiája, a Vajúdó parasztvilág. Szülőfaluról szóló könyv ez is, akár csak a Gál Sándoré, s természetesen önként kínálkozik a lehetőség a két munka összehasonlítására. Ettől azonban óvnom kell a gyanútlan olvasót, már csak azért is, mert a két könyv szintere — Honftüzesgyarmat és Búcs —• viszonylag távol fekszik egymástól (nem is annyira a kilométerek számát, mint inkább a talaj-és a terepviszonyokból adódó gazdálkodási formát tekintve); de távol áll egymástól a két író módszere is, amellyel a rendelkezésükre álló anyagot megmunkálták, így eleve kérdéses az összevetés eredménye. Duba Gyula mindenekelőtt a saját családja életét irta le a második világháborút megelőző esztendőktől kezdve egészen az ötvenes-hatvanas évekig, s ebbe, a történelmi keretbe helyezte el mindazt, amit a falusi hétköznapokról és ünnepekről fontosnak tartott elmondani. Gál Sándor viszont már-már egy néprajzkutató szenvedélyével és alaposságával számol be a legfontosabb falusi munkák menetéről, az aratásról vagy a szőlőművelésről például, s ahogy elmeséli (pontosabban elmagyaráztatja Tárnok Lajossal) a nádtető készítését, annak alapján tán még én is meg tudnám csinálni, ha nem lenne olyan ügyetlen a kezem. Mindez az alaposság vitathatatlan értéke Gál Sándor könyvének, mint ahogy értéke az őszinte igazságkeresés is, amely még az ún. kényes kérdések elől sem hátrál meg. (Pl. az ősök viselt dolgai; a felszabadulást követő esztendők viszontagságai és megaláztatásai, stb.) Ennek ellenére érzem az anyagot egyöntetűvé gyúró, egységessé szervező erő hiányát; az egyes fejezeteket nyugodtan felcserélhetem, esetleg ki is hagyhatom — mindez nemigen lesz hatással a könyv szerkezetére. Duba könyvének olvasása közben mindig tudatosítottam, hogy most Honftüzesgyarmatról van szó, s ha általánosítható is az, amit az iró elmond, maradéktalanul csak a szülőfalujára vonatkozik. Gál könyve esetében azonban már korántsem ilyen egyértelmű a helyzet, mivel a történelmi összefoglalást, a részletes helyszínrajzot és a személyes utalásokat olyan megállapításokkal és leírásokkal is kiegészíti, amelyek nem tekinthetők kizárólagosan helyi jellegzetességeknek. Ezt természetesen nem elmarasztalásképpen, inkább a teljesség kedvéért jegyzem meg. Az író eljárása — ha az eredeti szándékot 5. PYRRHICHIUS Ti-ti. ti-ta. ti-ti. ti-ta. menekül a csibe, cica, ha kifut a suta—buta galiba, a pici kutya. Hasa duda, hasa tele, növeli a mama te/e, feje busa, füle konya, megy a fara ide—oda. Idedöcög, odaforog, odaugat. idemorog. menekül a csigabiga, dübörög a faparipa kereke meg a taliga. Vele megy a celecula. vele görög a guriga, vele biceg a fakutya, vele zörög a fapipa, vele totyog a faliba, vele szakad a tunika — nekigurul a karika. Turibika—turibika! Hop...! Hopp.. .1 Hol a bibi, hol a hiba ? Szól a tílinkó, álmos a kiskutya, szunnyad a fűben, orgona árnyán, hrr—hrr. hrr—hrr. horkol a pici duda. vakkant, mosolyint. álma a párnám. Zenebona, huzavona, mocorog a kicsi koma. Idejön-e. odamegy-e. mosolyog a füle hegye. Ide szimat, oda szimat, szedi-veszi saruimat. vau—vau. fenyegeti, teregeti, eszegeti.Kicsi kutya, csacsi kutya, mire nevel a regula ? Mire növeled a fogad? Megeszed a saruimat! Aki kicsi, nyalogatod, aki cica. megugatod. Neked üzen a pikula: Szia, szia, pici kutya! 14