A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-06-27 / 26. szám

véletlenül akadtam rá. A korzó egyik divatüzletében tolongtak a nők, gondoltam, valami ritka árut kaptak; hát ezekért folytattak közelharcot. Ha nekik, biztosan nekem is megéri, s maradtam. Valami öt szinben árulták, sikerült az utolsó narancssárgát megkapnom. Örültem, mert anyámnak illik ez a szín, és szereti is. „Tóni bácsinak" meg egy bőr levéitárcát vettem, s az egyik ékszerkirakatban különféle ezüstből készült betűket fedeztem fel. Eszembe jutott, hogy egy ilyen ezüst A betű egészen jól nézne ki a levéltárca sarkán. így sokkal személyesebb jellegű lesz az ajándék, s ennek az első ajándékomnak amúgy is külön jelentősége van. A közöttünk létrejövő új rokoni kapcsolatra utal. Nagy gond szakadt le a nyakamról ezzel a vásárlással. Utálok üzletekben nyüzsögni, mindig is volt valakim, aki apró ajándékaimat a gyér alkalmakkor anyámnak megvette, de akkor éppen senkim sem volt. No, hacsak nem Icuka, de vele valahogy nem akartam anyámnak ajándékot vetetni. Icuka két éve stabil nö volt az életemben, s hálás is voltam neki a magam módján, de olyan mellékutcát jelentett, amelyből ha kiléptem, jó ideig nem gondoltam vele. Tudtam, hogy nemcsak én „udvarolok" neki. Esek Imre elbeszéléseiből már jól ismertem, mielőtt még személyesen találkoztunk volna. A Grandba mentünk fel egy sörre Imrével, a lány ott ült magában, előtte kólás üveg. Imre odaköszönt, a lány felvillanó mosollyal helyet mutatott maga mellett. Az volt az érzésem, Imre nem túlságosan kivánta ezt a találkozást, de odamentünk. A bemutatkozásnál tudtam már, hogy Icukával sikerült megismerkednem. Csinosabb volt elképzelésemnél. Volt egyfajta mosolya, ami egyenesen széppé tette, mikor pedig szemügyre vettem keresztbe vetett karcsú lábait, elhatároztam, hogy én is megpróbálkozom nála. Icukát könnyű volt megtalálni, két lépcsőt kellett lefelé menni az utcáról a könyvraktárba, ahol dolgozott. Meghívtam egy fagylaltra. Tetszett neki, hogy érdeklődöm utána, de a meghívásnak csak munkaidő után tudott eleget tenni. Még két ízben vártam meg munka után, s úgy gondoltam, ezzel leróttam a kötelező vagy kötelezőnek vélt széptevést. Elvittem egy kiskocsmába. Nem oda, ahová Imrével szokott jámi. Sok szép bolondságot mondtam neki akkor este, mert nagyon kívántam. Úgy tíz felé, mikor a bortól és egymástól mámorosan üldögéltünk, meg is Ígérte, hogy ha elkísérem, s a barátnője, akivel együtt lakik albérletben, véletlenül nincs otthon, hát bemehetek hozzá. Hülye Imre, egy hónapig orrolt rám Icuka miatt, holott tudta, hogy legalábbis azt beszélte róla, hogy van neki egy csúf főnöke, őt akarja elfelejteni hozzá illő fiatalokkal. Ha annyi mindent nem hallok előzőleg Icukáról, talán belé is tudtam volna szeretni. De igy még szeretni is elég ritkán szerettem, annyira zavart, amit Imre mondott róla. Mindig vittem neki valami csekélységet, mert nyomasztott adósságom érzete. Elfogadta, de nem látszott rajta, hogy csöppet is örül neki. Egyszer megkérdeztem, hogy mit szeretne, minek örülne. — Annak — mondta szárazon —, ha szeretne valaki. — És kinézett az ablakon. Megnémított a váratlan válasz. Kerestem a megfelelő szavakat, s valami olyat hebegtem, hogy hát én szeretem öt. — Igen — és az ablaktól elfordulva a szemembe nézett. — Úgy háromhetenként, egyhónaponként. Nekem ilyen szerelmek jutnak. A baj az, hogy még ezekről sem tudok lemondani. Hátha egyszer majd ilyenek sem lesznek. És nézett rám. Elég kínosan éreztem magamat. (.Folytatjuk) Hullanak a szálfák a magyar költészet erdejében. Néhány éven belül három egyívású költő adta meg magát a kérlelhetetlen halálnak: Simon István, Nagy László s most, Pilinszky János. Mindhárman ott munkálkodtak a felszabadulás utáni költészet emberi ábrázatánk kialakításánál, ha nem is azonos csoportosulásban, ha nem is azonos instrumentummal. Ami közös bennük, az a költészet újjáteremtésének ügye volt, a magukkal szemben támasztott igény és felelősség, az ember iránt érzett szeretet s lelket nemesítő humánum. Pilinszkynek a második világháború fertője, a német fogolytáborok irrfernója adja a föltétlen lelki megtisztulást, a megalázottakkal és megnyomorítottakkal való együttélés és együttérzés, sőt testvériesülés halálig tartó terhét és boldogságát. A németek által nyugatra hajtott magyar fiatalok között volt ő is, s a szomorú élmények hatására írta örökérvényű antifasiszta verseit, amelyeknek egyike a közismert: „Francia fogoly." Egyik vallomásában mondotta: „A háború számomra valóban meghatározó élmény volt. Túl a tragikumán, megvolt a maga kegyelmi gesztusa is. Azt a didergő molekulát. aki voltam, belekényszerítette a nagy, rettenetes és testvéri masszába." Pilinszky János Budapesten született, itt'járt középiskolába, itt végezte az egyetemet. Korán eljegyezte magát az irodalommal, még húsz éves sem volt, amikor versei már megjelentek a különböző folyóiratokban. Dolgozott szerkesztőségekben, kiadóhivatalokban. Gondolatgazdag, fegyelmezett és szűkszavú verseit nagy műgonddal irta s csak ritkán publikált. Első verseskötete a „Trapéz és korlát" egy híján húsz verset tartalmazott, mégis felfigyeltek rá a beavatottak. Méltán jegyezte meg róla Sőtér István: „Első versei... PILINSZKY JÁNOS (1921 - 1981) olyan nehéz és bonyolult feladatokat oldottak meg, aminőkre érett költők is csak verejtékező gyakorlatok ... tapasztalatok után mertek vállalkozni." Erre a kötetére (első kötetnél ritkaság) 1947-ben megkapta a Baumgarten-díjat. Azóta Pilinszky János nevét együtt emlegetik Nemes Nagy Ágnessel, Weöres Sándorral és más rangos költőkkel. Kevés, alig több, mint féltucatnyi könyve jelent meg, mégis ismeri minden valamirevaló versolvasó. verseit idegen nyelvekre is lefordították. Mi a titka népszerűségének, versei varázsának 7 A stílus hangulatteremtő ereje és felfokozott szenvedélyessége, az asszociációk telitalálatai, a mondanivaló föltétlen érvénye. Mestereinek Rónay Györgyöt, Toldalagi Pált, József Attilát tartották. Ö így fogalmazta meg irodalmi rokonságát: „Sokkal érzek rokonságot és senkivel. Persze nem tudom, hogy akikkel rokonságot érzek, elfogadnak-e rokonuknak? Régiekre gondolok és élőkre, hazai és külföldi szerzőkre s nem is föltétlenül írókra és költőkre." Néhány fontosabb kötete: „Trapéz és korlát" (1946), a háborút elítélő, a „Francia fogoly" c. verset is publikáló Harmadnapon (1959), a Rekviem (1963), összegyűjtött versei (1940 — 1970) a Nagyvárosi ikonok (1970), a Szálkák (1972), és ismételten összegyűjtött versei, a Kráter (1976). Pilinszky világképe kettős kötésű: ott kísért benne a transzcendens, a katolicizmus világa, ugyanakkor a nagyon földi és nagyon emberi színek és élmények: „Légy hát akár az állatok, / oly nyersen szép és tiszta, / bátran figyelj, mint ők figyelnek / kegyetlen titkaikra. (Magamhoz) A költő halálával most már lezárult az életmű, legendájának holdudvara azonban most kezd növekedni. Akik emberként és költőként tisztelték és szerették, meghajtják fejüket emléke előtt. Ő a kevéssel is sokat adott, verseket, amelyek megírására egy viharos kor predesztinálta s állította az emberség posztjára. Búcsúzzunk tőle kemény és feledhetetlen verssoraival: „Te férfiaknál férfiabb, / te bátraknál is bátrabb, / legalább szégyelted magad / megadni a halálnak? / Az esztelenül gyönyörű / és kőszívűre égett, / hogy roppant meg a súly alatt / gyönyörű szüzességed?..." Dénes György Francia fogoly Csak azt feledném, azt a franciát, kit hajnalfele a szállásunk előtt a hátsó udvar sűrűjében láttam lopódzani, hogy szinte földbe nőtt. Körülkutatva éppen visszanézett, s hogy végre biztos rejteket talált: övé lehet a zsákmánya egészen! Akármi lesz is. nem mozdul odább. S már ette is. már falta is a répát, mit úgy lophatott rongyai alatt. Nyers marharépát evett, de a torkán még alig ért te. jött is a falat: és undorral és gyönyörrel a nyelvén az édes étel úgy találkozott, mint telhetetlen testi mámorukban a boldogok és boldogtalanok! Csak azt a testet, reszkető lapockát, a csupa bőr és csupa csont kezet, a tenyerét mely úgy tapadt a szájára, ós úgy adott, hogy maga is evett! Az egymás ellen keserülő szervek reménytelen és dühödt szégyenét, amint a végső összetartozást is önönmaguktól kell. hogy eNegyék! Az állatian makogó örömről a suta lábát ahogy lemaradt, és semmisülten kuporgott a testnek vad gyönyöre és gyötrelme alatt! A pillantását. — azt feledném egyszer! Ha fuldokoNa is. de fatt tovább, és egyre még. és mindegy már akármit, csak enni bármit, ezt-azt. önmagát! Minek folytassam ? — Őrök jöttek érte: a szomszéd fogolytáborból szökött. S én bolyongok, mint akkor is a kertben, az itthoni kert árnyai között. A jegyzetembe nézek és idézem: ..Csak azt feledném, azt a franciát..." S a fülemből, a szememből, a számból a heves emlék forrón rámkiált: ..Éhes vagyok!" — És egyszeriben érzem a halhatatlan éhséget, amit a nyomorult már réges-rég nem érez. se földi táplálék nem csillapít. Belőlem él! És egyre éhesebben! És egyre kevesebb vagyok neki! Ki el lett volna bármi eleségen: most már a szivemet követeli. IMPROMPTU Össze-vissza csatangolok hónapok óta szakadatlan, öldöklő, édes napszúrás kínoz, kápráztat éjjel-nappal. Honnét e sok-sok látomás? A víz felől kifordul éppen, tündökletesen fiatal, lebeg a hirtelen sötétben. a part fele csap mosolya. Tüzet fog messze pár vitorla. Merőleges déli meleg zuhog a szétszórt kabinokra. S a részletek, a kicsiségek! Egyszál virág a puha szélben, akár egy néma csecsemő forgatná ámuló kezében. A dallamok! Szobák során ugyanaz a locsogó dallam, mintha a mezítlábas tenger bolyongana a falaikban! De legszebbek a szeretők, sörényük kisüt a homályba, szemérmük szép, utolsó sátra. A szeretők, s az alkonyat, a házsorok ahogy kihunynak, s a házak közt. a homokon, a roppant tömegű torony. Ki eszelhet ki nála szomorúbbat? 11