A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-06-27 / 26. szám

Érettségiznek a rimaszombati (Rim. Sobota) közös igazgatású szlovák—magyar gimnázium negyedik osztályos tanulói. Megilletődötten megyek fel a lépcsőn. Valamikor, a negyvenes évek első felében, itt tanultam én is. Ismerősek a falak, a folyosók, hátul a tágas udvar, az osztálytermek, amelyeknek egyikében-másikában számtan es magyar órán annyit lapítottam. Itt ismertem fel, hogy magyar gyereknek magyarból is lehet rossz jegyet kapni, meg is lehet inteni, meg is lehet buktatni. A magyart is nehéz volt tanulnom, nem még a többi tantárgyat: a földrajzot, a biológiát, a matematikát, a fizikát stb. Az anyanyelven való tanulás lehetősége üdvösség, a boldogulás egyik legbiztosabb formája a gyermekek számára, szocialista országunk é$ vezető ereje azért biztosítja az anyanyelven tanulás jogát és lehetőségét. Nagy a csend a folyosókon és a század-fordulón épült jellegzetes, négytornyú, a város fölé emelkedő épületben. Az érettségizők, a magyar és a szlovák tanulók vagy bent ülnek már az érettségi bizottság előtt, vagy a beszólításukra várnak. Látható az izgalom az arcokon. A lámpaláz is érezhető az első kérdésre adott feleleten. Aztán jön a várt, megnyugtató feloldódás, a gátlásoktól, feszültségektől való szabadulás, a higgadt, nyugodt gondolkozás és felelés. Amikor a tanuló már nem gondol arra, hogy négy évig dédelgetett, ezerszer megálmodott terve omolhat most össze egy esetleges rövidzárlat következtében. A magyar fiatalok az épület egyik szárnyának második emeleti termében veszik a legnehezebb akadályt, összesen harmincketten. Naponta nyolc tanuló tesz érettségi vizsgát. Délelőtt négy, délután négy. A sorrend: magyar, matematika, szlovák és a választott tantárgy (biológia, fizika, elektrotechnika, történelem és orosz). Vörös Zoltánné biológia-kémia szakos tanárnő izgul értük a legjobban, ő az érettségiző diákok osztályfőnöke. Hallgatja a felelést, kijön a folyosóra, de akkor is. mintha a fülét bent felejtené. Tudom, hosszú lenne a sora arról faggatni öt, mit érez ezekben a napokban, mennyire nehéz megválnia a tanárnak azoktól, akiknek évekig osztályfőnöke volt jóban-rosszban. Mondaná, amit ilyenkor mondani szokás a tanítványokról: értelmesek, elevenek, lezserség is volt bennük elég! — Most azonban, az érettségin, megmutatják, hogy mit tudnak! Helyből és a környék községeiből verbuválódnak ebbe a gimnáziumba a gyerekek. Az érettségiző osztály összetételét tekintve heterogén. Zömmel munkásszülök gyermekei. Egy tanuló jelentkezett a Selmecbányái külföldi tanulásra előkészítő iskolába. Tavasszal sikerrel letette a felvételi vizsgát, a Szovjetunióban tanul tovább. — A többiek merre, hová indulnak? — kérdem az osztályfőnöktől. — Az osztály 32 tanulójának több mint fele (18!) jelentkezett hazai egyetemekre és főiskolákra. A minisztérium rendelkezése értelmében igyekeztünk tanulóink figyelmét a Műszaki Főiskolára irányítani. Ezzel magyarázható, hogy 18 diákunkból 10 Műszaki Főiskolára jelentkezett — mondja Vörös Zoltánné. Nyúlánk, vékony fiatalember tart felénk. Csillog a szeme az örömtől, a bőrén észrevehetően átsüt a boldogság. — Mi újság. Tamás? — fordul érdeklődéssel a fiúhoz Vörös Zoltánné. — Sikeresen felvételiztem Kassán, a Műszaki Főiskola építészeti karán! — De hiszen még le sem érettségizett. Hogyan? — szólok közbe. — Előre elküldtük Kassára az irományait. Eddigi teljesítménye alapján vették fel — magyarázza az osztályfőnök. — Négy évig nem lehetett rosszabb jegye a kettesnél matematikából és fizikából. — Akkor az eredmények beszéltek, felvételiztek helyetted? — nézek a fiúra. — Igen. Dósa Tamásnak hívják a boldog fiatalembert. Bátyja, Róbert, két éve érettségizett ugyanitt. Orvosira jelentkezett, nem vették fel, most a Műszaki Főiskola villamosmérnöki karának hallgatója. Közben-közben szünetet tartanak az érettségizőknek. A tanulók ilyenkor gyorsan összedugják a fejüket, kicserélik tapasztalataikat. Akik már leérettségiztek, lelket öntenek azokba, akik majd a helyükre ülnek. A tanáriban terített asztal várja a tanárokat és a vendégeket. Benkó József mellett foglalok helyet. Ő az érettségi bizottság elnöke. A füleki magyar tanítási nyelvű gimnázium igazgatója. — Milyenek a benyomások? — Nem először vagyok itt. A véleményem jó. Jó eredményeket érnek el ebben az iskolában. Azt tapasztalom, hogy a tantestület tagjai a lehető legtöbbet nyújtják tanulóiknak. Jó a gyerekek idegennyelvi tudása! Ami pedig a szaktantárgyakat illeti, a tanulók alapos tudással rendelkeznek. Igen felkészültek például matematikából Kovács László tanár jóvoltából. Szépen felelnek magyarból. Danis Tamásné arra tanítja őket, hogy az írók műveivel ismerkedjenek meg alaposan. Biológiából a szlovák szakterminológiára is rákérdez Vörös Zoltánné, s a gyerekek úgy is tudják az anyagot. A szlovák nyelv tanítására sem lehet panasz. A folyosón már az érett Pelle Edittel ismerkedem. Akár a Medvesaljával is ismerkedhetném, mert a lány odavalósi. Szülei az újbásti (Nová Basta) közigazgatású Bakóházán élnek. Édesapja a losonci építőipari vállalatnál dolgozik, édesanyja varrónő. — Úgy tudom, orvosegyetemre jelentkeztél. Miért? — Hat-hétéves koromban már érdekelt minden, ami az orvostudománnyal volt kapcsolatos. Mikor ide kerültem gimnáziumba, szlovák osztályba jelentkeztem. Egy ideig oda jártam, aztán átléptem a magyar első osztályba. Mert az anyagot csak felületesen értettem, meg összehasonlíthatatlanul több időt kellett fordítanom a tanulásra. Féltettem az előmenetelemet, azért léptem át. 12