A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-06-06 / 23. szám

nem volt határa többé. A harmadik felvonás után Laetitia hercegnő átment a mester páholyába, s megcsókolta az ősz ember kezét; a közönség ujjongott és tombolt. — Ki volt ez a szép fiatal hölgy? — kérdezte a mester a polgármestertől, mikor a hercegnő kiment a páholyból. Egész este ez volt az egyetlen megnyilatkozása. Különben szótlanul állta az ünneplést, s néha szinte ijedten nézte a mámoros tömeget, mint egy megrémült szent madár, melyet a bálványimádók körültáncolnak. Már az első felvonás után kimerítette a ráparancsolt temérdek hajlongás. A pellengéren állók kifejezéstelen arcával nézte a rászegezett messzelátókat, majd bambán, üres szemmel nézett a színpadra, mint akinek fogalma sincs róla, mi történik előtte. Csak egyszer látszott rajta némi élet: a harmadik felvonásban, Ninus és Semiramis nagy kettőse alatt. Ekkor mintha érdekelte volna egy kissé a zene; a szeme pislogott s a keze reszketett. Aztán ismét visszasüllyedt érzéketlenségébe. Lippinek feltűnt ez a csodálatos viselet, s nem állhatta meg, hogy meg ne kérdezze a marchesétöl, aki ötpercnyi pihenésre a foyer-ba menekült: — Mi baja a mesternek? Mintha beteg volna. A marchese vállat vont. — Mi baja? Álmos! Mindig álmos. 3. A marchese tévedett. Mikor hazaértek, az aggastyán, méltó bámulatára, arra kérte, hogy maradjon vele. — Ne menj ma a klubba. Igyál velem egy csésze teát. Még nem akarok lefeküdni. Lám, lám! A kadávert életre galvanizálta a diadalmas est. Tehát mégis van valami, ami nem sorvadt el benne tökéletesen; s ki hitte volna: a hiúság! Elég szomorú tea volt, annyi bizonyos. Az öreg a pohara fenekét nézegette. A marchese, titokban, minden öt percben rápislantott az órájára. Egyszerre, váratlanul, s mintha előbb gondolkozott volna valamin, megszólalt a kadáver: — És te elhiszed, hogy tetszett nekik a darab?!... — De mester, hisz az egész ház el volt ragadtatva! S elmondta a bizonyságait. Az öreg végighallgatta a fejtegetést, s aztán a fejét rázta: — Bolonddá tesztek. Mindnyájan bolonddá tesztek. Még te is. Majd kikívánkozott az erkélyre. Teli volt az este különös szeszélyekkel. Girolamo nem bízott a langyos tavaszi levegőben, s körülbástyázta az urát pokrócokkal. A marchese engedelmet kért, hogy elolvashassa az esti lapját. Visszahúzódtak; s az aggastyán magára maradt a nagy erkélyen. A Piazza már teljesen el volt hagyatva, s az utcalámpásoknak csak a fele égett. Még ezek a pisla lángok is bántották, s behunyta a szemét. De alighogy behunyta, megjelentek előtte az elektrom tűzkigyói. Újra maga előtt látta a villamos lángokból kirakott ragyogó félkört, a meztelen vállakkal s a nekiszegezett meszszelátókkal. Fülében a nagy kettős néhány akkordja zsongott; s egy pillanatra úgy tetszett neki, mintha a fúvók harsogását hallaná. Az arcokra és a szavakra nem emlékezett többé. Csak egy szép fiatal hölgyet látott, aki a kezét csókolta, s akinek a nyakáról gyémántok szórták szerte a tüzsugarakat. — Bolonddá tesznek — motyogta magában. — Mindnyájan bolonddá tesznek. Az egész nem ér egy hajítófát. Aztán nem látott, nem hallott és nem gondolt semmit. Valami édes zsibbadtság szállotta meg, mely oly csillapító, oly megnyugtató volt, amilyen lehet majd az a legutolsó. A Piazza házai himbálódzni kezdtek körülötte, és szempillái lezárultak. Egyszerre vidám füttyszó verte fel szendergéséből. Egy elkésett mulató bandukolt végig a Piazzán, s léptei nagyokat koppantak a kövezeten. Jókedve lehetett, mert cikkcakkosán sétált, s nem feszélyezte magát. Az aggastyán felkapta a fejét, s fülelni kezdett. A kapatos úr a Szerelmes Gladiátor-t fütyülte, a Szerelmes Gladiátor elcsépelt bordalát: Quintilla esküjét a szél Elvitte messze, messze ... Valami mesterlegény lehetett, aki nemigen állott a zenei műveltség magaslatán, s aki egy kissé elmaradt a kortól. A Szerelmes Gladiátor! Az első operája. A negyven év előtti Gladiátor, mely azóta kintomák és hangolatlan zongorák prédája! A Gladiátor, mely azóta otthon van minden csapszékben, s bejárta az egész világot. A Gladiátor! Bizony több mint negyven éve annak!... És látta magát szaladgálni igazgatótól igazgatóhoz, csikorgó hidegben nyári kabátban, melyre ildomos foltot varrt a Nanetta kis kövér keze. És látta a kis Nanettát is. Egyszerre csak elébe mosolyodott az a hegyes kis arcocska. Látta kacagó szemét, pittyes száját, gyönyörű fogait és az örök veres pántlikát a kalapkája mellett. Különös! Az imént arra sem igen tudott visszaemlékezni, ami két órával ezelőtt történt vele, és most mintha csak előtte állna a nagy pohárszék, a kakukkos óra, a fehér csipketartós ágy, Cherubini egy újságból kivágva s a piaci virág a festett cserepekben. Mintha egyéb se hiányzott volna, csak hogy: „Tessék! Isten hozta, fiatal úr!" — belépjen a régi szobájába. És látta, amint szemközt könyökölnek a kis görbe lábú asztalkájukon, vacsora után, a vasárnapi féllirás bor mellett. Nanetta nevet, és ö handabandázik. „Tudod, Nanetta, ha majd a Gladiátor-t előadják, veszünk egy nagy állótükröt, egy virágasztalkát és porcelánt tizenkét személyre. Tudod-e, hogy akkor nagyon sok pénzünk lesz?! És soha ki nem fogyunk a pénzből, mert meglátod, ha a Gladiátor t előadják, én híres ember leszek." Nanetta kacag, és azt feleli: „Hagyj nekem békét a szamár gladiátoroddal!" Ő elkezd vitatkozni: „Ne bántsd a gladiátoromat." És Nanetta: „Ó, ismerem már ezt a híres gladiátort!" Aztán nevetnek, mert mindig nevetnek ... A szegény kis Nanetta! Vajon hová lett?! De hát hová lett a tavalyi hó?!... A messzeségből még mindig hallatszik a füttyszó. A virágos kedvű úr most már a gladiátor dalára gyújtott rá, melyet a vándor tenoristák annyira elkoptattak: Ha visszatérek a porondról. Csókod lesz a pályabér. .. A dal egyre távolabbról és távolabbról hangzik, végre elhal. És a Piazza ismét csöndes. A marchese elolvasván a tőzsdetudósítást, fölkelt, s megindult az erkély felé. Úgy találta: ideje, hogy az öreget kiszedjék a pokrócokból, s a dunyhái közé tegyék. De alig tett pár lépést, álmélkodva állt meg az erkély nyitott ajtajánál. Aztán odaintette magához Girolamót, s így suttogott hozzá: — Nézd csak, nézd! Az öreg halkan fütyörészett, s a bárányfelhőket nézte, mialatt két nagy könnycsepp gördült végig az arcán. MŰFORDÍTÓINK MŰHELYÉBŐL JAROSLAV VRCHLICKY Shakespeare Vissza csak, vissza hozzá, ő az orma ezer hegyünknek — lába kies plató, profilja messzire csillagok közt lakó jégarc, s a mélyén mintha láva forrna. Nincs az a hírnév, amely rátiporna, mely Lear bolondján is ne lenne fakó; a legutolsó cenk, király vagy bakó. kit agyagként gyúrt, roppant ércszobor ma. Iszonyú, mégis édes, mint a gyermek, vad vágyak űzik és gyöngéd szerelmek, ha kérded, karddal s mesével felel meg. Bár kacaja homéri s búja tenger s nagyságát föl nem érni puszta szemmel, legfőbb varázsa az, hogy mindig: ember. (Simkó Tibor fordítása) EMIL BOLESLAV LUKÁC Hideg szív A harmatra emlékszem, mely a füvek szárán káprázva, ringva fénylett, hétgyürűs szivárvány, emlékszem az azúr égre, velúr kalapod színére. Mindenható szerelem tüzében lángolt a világ, termő virágok özönében roskadoztak a fák, az ajkad eprek bíborát kínálta, vidám lakomát. Fentről a nap parázslott, szárnyalt a föld kacagva, rebbent a vágy, hívott a szél, de néma volt az ajka, kalász hajlott a kalászra, madár madarat hívott nászra. Csak a szív, csak a szív volt számító és hideg, hiába csiklandozta gyöngyharmat a füvet. Csüngtél a magad életén s magamra gondoltam csak én. (Dénes György fordítása) KAARLO SARKIA Esti táj Homályos már az este. Vízesés moraja zúg füstölnek a szaunák. az erdőn túl valahol, Fgy bús haris éneke itt egy kaszáló lapul harsog a homályon át. s rája fehér köd hajol. A ház fala mellett egy Az árva haris madár vörös mák búsul sután, újra hallatja szavát, széna illata terjed Homályos már a határ, a túlsó domb oldalán füstölnek a szaunák. (Finnből fordította: Szabó Zoltán) 11