A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-06-06 / 23. szám

A szerelmes gladiátor — Végre is, mester, nem engedhetem, hogy önt megrabolják ... Mi az? Kivülröl félénk motoszkálás hallatszott, s az ajtó egyik szárnya arasznyira elvált a másiktól. Girolamo kinézett, néhány halk szót váltott valakivel, s aztán jelentőséggel hunyorgott a marchese felé. — Mester — tolmácsolta emez az alázatos jelentést —, a nagyteremben Milánó küldöttsége várja önt. A polgármester meg a többiek... AMBRUS ZOLTÁN (1861—1932) fényűzéssel bútorozott, díszes és ragyogóan tiszta szobából ezt a kis szennyességet egyszer már ki kellene söpörni. A marchese összenézett Girolamóval, s odaszólt neki: — Ocsmány dolog megöregedni, mi ? 2. Este nyolckor begyömöszölték az öreget az ünnepi hintóba, végighajtattak vele a fellobogózott korzón, hogy az egész város kiéljenezhesse magát, s tíz perc múlva ott voltak a kivilágított San Felice előtt. Maurocordato ünnepi beszéddel fogadta a nagy zeneköltöt. A mester megadással hallgatta végig a lángelméjét dicsőítő szép szólamokat, motyogott egypár szót, s átengedte magát két vastag hölgynek, akiket nem ismert, s akik bedugták a páholyába. Mikor az ismeretes kis ösz fej megjelent a páholy fenekén, az egész közönség felállt, s falrengető ewivában tört ki. Mindenki tapsolt, tombolt, éljenzett; a mester helyet foglalt a polgármester és a marchese között, a karmester botja megrándult, s az előadás megkezdődött. Az első hangok elvesztek. A közönség élvezni akarta a ritka látványosságot, s minden színházi üveg a szomorú kis fejet kereste, mely egyedül sápadozott a vakító fehér vállak és gyémántok pompájában. Az öreg erre az alkalomra meg volt mosdatva, s a hölgyek úgy találták, hogy Itália büszkesége nagyon szép aggastyán. Itália büszkesége vagy negyven év óta megért már egy egész sereg színházi diadalt, de ö sem ért meg nagyobbat és lármásabbat, mint ezé a Semiramis-é volt. A tüntetésnek, a tetszészajnak nem volt se vége, se hossza; Corticellit és a francia tenort egész orkán hívta minden jelenet után. A második felvonás végén nem lehetett többé kétség, hogy a siker óriási; és Lippi, a félelmetes Lippi, a foyerban úgy beszélt, mintha kéjgáztól csípett volna be. Szerinte a mester felülmúlta önmagát; felülmúlta Aidát, Othellót, és mindent, amit csak felül lehet múlni. Csak egy nézet volt az egész színházban: az, hogy ami nagyszerűt a mai zenei tudás és a melódiában való gazdagság karöltve alkothatnak, az mind benne van ebben a Semiramis-ban. S a lelkesedésnek 1. Mester — szólt a marchese, s egymás után bontogatta fel a leveleket —. őszentsége áldását küldi önnek, mint szentegyházunk hü fiának, kinek áhítattal teljes Requiemjében mindig öröme volt. Őfelsége a király saját kezű sorokkal tiszteli meg önt, s a Salvatorrend nagykeresztjéhez jókívánatait csatolja. Koronás asszonyunk barátságosan kéri, fogadja szívesen fehér rózsáit. Rovere gróf a lángelmét megillető hódolattal üdvözli önt a mai nagy napon, s a szent kollégium .. . Elhallgatott, mert mély lélegzet hangja csapta meg a fülét. Az aggastyán aludt. Összetöpörödött, nyomorult kis teste egészen elsüppedt a virágos bársony karosszékben, mely széles volt, mint egy cifra sírbolt. Álla mellén pihent, s alsó ajka bután pittyedt előre. Szempillái le voltak csukódva, s pergamenszerű arcáról eltűnt az utolsó bágyadt életszín is. Mintha meghalt volna. A marchese vállat vont, s egy pillantást vetvén Girolamóra, hátradőlt a széke párnájára. Aztán tisztelettel várakozott. Girolamo nem moccant. Úgy állt az ajtónál, mint egy szobor, készen most is, mint mindig, hogyha kell, azonnal ravatalra tegye az urát. Az óra tizenkettőt berregett; a vénember felriadt. — Miért hallgattál el? Folytasd. A marchese engedelmeskedett. — Comaro herceg Róma hódolatát tolmácsolja. Mastai gróf Firenzéét. Bonafade grófné boldog, hogy a mai napot megérhette. Az utolsó név szeget ütött az aggastyán fejébe. — Bonafade? Bonafade?! Nem emlékszem. A marchese kackiás szőke bajusza alól egy légies mosoly lebbent el. A grófné és a mester viszonyáról megemlékezett minden jóravaló zenetörténelem. Bonafade grófné volt a mester Steinné asszonya. Úgy tett, mintha nem is hallotta volna a megjegyzést, s türelmesen nézegette tovább a leveleket. — Brunelleschi, a kiadó, és Maurocordato, a San Felice igazgatója mentegetödznek. Azt vallják, teljesen ártatlanok benne, hogy az a bizonyos újság a vakmerő csint elkövethette. Az igazgató a legnagyobb óvatossággal járt el. A partitúrát csak ketten kapták kézhez; a Corticelli és Lagrange. A többiek az utolsó próbákig nem ismertek a darabból többet, mint a tulajdon szerepüket. — Lagrange? Ki az a Lagrange? — Az ön tenorja, mester. Lagrange énekli Ninust. A Corticelli pedig ... — Tudom. Ő a királyné. Hogy is hívják? A nevét elfelejtettem. — Semiramis, mester. — Igenis, hisz mondtam. Miért nem folytatod ? — Ez a levél azé a bizonyos újságé. A szerkesztő úr arra kéri önt, álljon el a keresettől, s kifejezéséül, hogy a közlés ellenére is tiszteletben tartja az ön jogait, ötezer lírát ajánl fel Milánó szegényeinek. — Ez szép töle, nem igaz? Mit szólsz hozzá ? — Semmit — felelt a marchese dühösen. — Be fogom pörölni a gazembert. — Nem értelek, keresztfiam. — Neked kell elfogadnod őket, rosszul érzem magam. Tudod, hogy nem szabad sokat beszélnem. — Meg fogják hívni önt egy lakomára, mely mindjárt a premier után lesz. Ezzel a lakomával maga a város tiszteli meg önt. Mit feleljek nekik? — Mondd meg nekik, hogy én törődött öregember vagyok, s hogy az előadás után rögtön le fogok feküdni. Micsoda bolond gondolat is volt, hogy én majd velők éjszakázom. Azt akarják, hogy megrontsam a gyomromat, s belehaljak a lakomájukba?! De hát várjanak egy kicsit! Vagy De Puente már egy-két hónapot sem tud Várni?!... Arca szederjesre vált a haragtól, s a lélegzete elakadt minden második szavánál. Egy köhögésroham megmentette a marchesét a továbbiaktól. Lement a nagyterembe, elmondta az alkalmi szónoklatát, szétosztotta hálakészletét a küldöttség tagjai közt, s szépen visszasétált a börtönébe. Micsoda rabság! De négymillió örökség mindig megérdemli, hogy az ember egy kicsit fáradozzék is érte. Mire visszatért, az aggastyán már ismét mélyen aludt. Nyöszörgött. Talán azt álmodta, hogy a lakomán van, s etetik erőszakkal. A marchese zsebre dugta a kezét, az ablakhoz állott, s egy kalitkában gubbasztó madár sóvárgásával nézett a napfényes utcára. Odakünn, a palota egyik oldalkapuja előtt, éppen akkor állott meg egy roppant virágszállító kocsi. — Ahá! A Laetitia hercegnő rózsái. Nem állhatta meg, hogy a rózsákról a múmiára ne pillantson. A múmia ebben a pillanatban nem nyújtott valami szép látványt. Árvalányhajszínü, ritkás szakállán egy orvosságcsepp disztelenkedett, s az inge fekete volt a burnótportól. Az ember önkéntelenül arra gondolt, hogy ebből a nagy 10