A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-05-30 / 22. szám

Az elveket ösztönösen hittük és vallottuk. Talán velünk is születtek vagy hozzánk nőttek, mint őseinkhez a kapanyél. A könyvek szövegét elfogadtuk, bár néha egyik-másik tanár mondókáján elálmosodtunk, azok ilyenkor összedugták a fejüket s megállapodtak abban, hogy gyenge a koszt. Tenni kell értünk valamit. Gyűléseket hívtak össze, s mi nem értettük mi a fenét akarnak tőlünk. Minek ez a nagy felhajtás. Legjobban élveztük Valter tata zeneóráit. Üvöltve énekeltünk, és ha lehetett magyar nótát. Az öreg Schubertet zongorázott önfeledt élvezettel. Hegedülni is jól tudott. Elhittük neki, csak éppen nem értettük. Számunkra alig volt több a művészete, mint a búcsúi banda hegedüstimmelgetése. Mikor abbahagyta, csalódást éreztünk. Úgy véltük az igazi muzsika, a mi fülünknek kedves, elmaradt. Valter bácsi kínlódott velünk. Azt remélte, a hézagot majd képes lesz áthidalni népdalokkal. Eleinte úgy is látszott, ám az iskolabálon, mint kutya a vizet, mindent leráztunk magunkról, s "teli torokból ordítottuk a Piros pünkösd napjánt. Az öregúr két deci vörösbor után ránk villantotta arany fogsorát, ami csak akkor látszott, ha igen szélesre húzta a száját, és nagy hajlongás közepette, csokornyakkendősen elvonult. Nem bírta tovább a füle. A fiatal professzoroktól féltünk. Katonás rendet és fegyelmet tartottak. A Valter fajtákat viszont, ha tehettük, bosszantottuk. — Ki volt a nagyobb művész: Mozart, Schubert vagy Beethoven? — kérdezgettük minduntalan, s a válasz is mindig ugyanaz volt. — Na, de ilyet! A művészeket nem mérik centiméterrel. — közben az asztalt csapkodta tenyérrel, majd kissé higgadtabban hozzátette: — Maguknak már ezt régen tudniuk kellene. A tudásunkat mindenáron gyarapítani kívánta. Kirándulásokat szervezett a környékbeli falvakba, hegyekbe, várromokhoz, ideoda. A búcsújáró helyen gyorsan keresztülterelt bennünket. Azt szerette volna, ha nem háztetők alá. Akár egy kihalt város. Tájkép madártávlatból, neutronbomba-támadás után. Hallom, hogy nyílik az ajtó. Megfordulok. Az ajtóban ott áll a takarítónő. — Azt hittem, hogy már elment, elnézést. — Nem történt semmi — felelem. Az öregasszony zavartan visszahúzódik. Most meséljem el? — Menj el — üvöltötte a nö, és kitárta a lakás ajtaját. A szomszédok is meghallhatták. A lakótelepi lakások falai nagyon vékonyak. Éjszakánként én is hallom a szomszédban lakó férfi horkolását. A férfi első döbbenetében elindult az ajtó felé. A szobaajtóban megállt, egy másodpercig még tétovázott, majd kilépett a szűk kis előszobába. Leakasztotta a kabátját, majd visszatette és lehajolt, hogy felhúzza a cipőjét. Megborzongott, arcába csapott a nyitott ajtón keresztül betóduló január végi csípős hideg. Előtte a lépcsőház fekete gödre. A nö hátrahúzódott a szoba mélyére. Belekuporodott a sarokban lévő fotelba, és összeszorított foggal sziszegte utána: — Menj el, menj el, soha többé nem akarlak látni. A férfi ujjai görcsösen összerándultak, körmei belevésődtek a tenyerébe. Menj el — kúsztak felé a hangok a szoba mélyéről. Betöltötték a szobát, a szűk kis előszobát, kicsordultak a sötét lépcsőházba. A férfi felegyenesedett, lerúgta a cipőjét és belépett a szobába. Elindult a nö felé. Útját állta az asztal. Félrelökte. Az asztalról legurult a két pezsgőspohár. A polcon észrevette a teáspoharat. — Elmegyek, de hagyok itt nézünk se jobbra se balra. Lemaradt sereghajtónak. s a dombtetőre érve ö lett közülünk elsőnek Lótné. Bár igyekezett eleget tenni a követelményeknek, az ideológiát a saját elképzelése szerint próbálta belénk sulykolni. A muhargyüjtésre is úgy jött. mint aki ezzel demonstrál. Itt viszont mi kerekedtünk fölül. Kezdtük még bent a városban. Valter nem ült be a teherautó vezetőfülkéjébe, hanem közénk állt a rakfelületre, mert ő nem kiváltságos, és a kanyarokban együtt dülöngéltünk jobbra-balra. Azt szerette volna, ha az úton népdalokat kántálunk, bárgyú ki gyerekdalokat. Például azt, hogy „Mikor masírozunk kapitány elvtárs". Az átköltés saját szerzeménye volt s ragaszkodott hozzá foggal-körömmel. Kezdetben csak egy-kettö nyomta meg keményen: „kapitány uram", és sunyin meglapult a többi közt. Az öreg közbekiabált: „elvtárs!" Kuncogtunk. Egyre jobban élveztük a heccet. A drótok között sorbaállított bennünket, villával a váltunkon katonásan meneteltünk. Csendben, mint, aki lopni készül. A tanár mellettünk gyalogolt a rendekig, mint valami kikopott cserkészparancsnok, kihajtott gallérú ingbei^ térd alatt megkötött plumnadrágban és bakancsban. — Nézd, az öreg meg felcsapott miskárolónak — súgta Csete Sanyi. Röhögtünk. Ez a nap is úgy telt el mint a többi. Ám visszafelé, amikor Valter tata megint nótát vezényelt, mindenki azt kezdte gajdolni „Mikor masírozunk kapitány uram". Az öreg tanár hiába tiltakozott „elvtárs, kapitány elvtárs!", annál inkább is megnyomtuk az uramat. Pulykavörösen a kabin tetejét paskolta. A sofőr fékezett. — Mi van? — kérdezte az ablakon kihajolva. — Semmi, semmi, csak hajtson tovább! — válaszolt a tanár. Hazáig hallgattunk. Keményen, dacosan szorítottuk össze a fogunkat, pedig éreztük, szeretjük öt. magam után egy kis emléket — és célzott. Az igazságok útvesztőjében bolyongva jó volna megtalálni azt az egyetlenegy, az időben és a térben egyaránt érvényes igazságot. Azonban az események kiváltotta érzések pontos rögzítése, az egyetlenegy igazság kimondása számos, állandóan változásban lévő tényezőnek a függvénye. Kamilla és Lala, a két bohóc egy másodpercig döbbenten állt szemtől szemben. Véget ért az előadás. Felzúghatna a taps. Lala elindul a nyitott ajtó felé. Az előszobában felhúzza a cipőjét, a fogasról leakasztja a kabátját. Kamilla leveszi piros pingponglabda-orrát. Arcán, a szemek zugából kiindulva egy-egy fekete csík rajzolódik ki a fehér és piros körök fölött. A körök éles vonalai lassan fellazulnak. Egybeolvad a fehér, a piros és a fekete. A bő bohócnadrág zsebéből előkotor egy zsebkendőt, megtörli az arcát, kifújja az orrát, feláll, és odamegy az ajtóhoz. — Majd elmész reggel, ilyenkor már nem járnak a villamosok — mondja, és becsukja az ajtót. — Engem nem lehet megalázni! — Gyere, feküdj le — válaszolja Kamilla, és bemegy, hogy megvesse a másik ágyat. Lala kis ideig még az előszobában álldogál. Hallja, amint Kamilla tesz-vesz a szobában. Felnyitja az ágyneműtartó tetejét, rádobja a paplant az ágyra. Felsöpri az üvegszilánkokat. Kinyitja, majd becsukja a fehérneműszekrény ajtaját. Lala lehajol, kibogozza a cipője csatját, felegyenesedik, kilép a cipőjéből, felakasztja a kabátját a fogasra és bemegy a szobába. HAJÓS LÁSZLÓ: Életképek egy udvar közepéről Ne zavarjátok a jászol csöndjét messze kerüljétek e szent fészket hisz látjátok a mennyei mosolyt álmodik a gyermek a bárányok közt kinyújtott karja összeszorult ökle langy állati gőzbe van még kötve Mire hazaértek otthon találjátok jó emberek csak most ne zavarjátok 2. Nézzétek csak jobban e vágott fa rakást izzó parázs-hegy ezernyi zúgó darázs csapdába esett fény-vijjogás fejsze-villanás hatalmas marok szorítása lecsapó villámok görcsbe-rándulása 3. A szárítóra felakasztva lóg a görbe hátú kasza hallgatja a határ dalát rozsdás repedt mégsem tudja pihenni őt miért hagyták 4. Táncol a tetőn az antenna az új idők kavargó szelében a két jó öreg nem látja ráncos tenyerük mozdul a képen 5. Az arany hold szépen csüng az égen ránéz és felsóhajt öreganyó hogy szállhatott le ott az űrhajó ? Sándor Károly két verse: Fekete Tavaszi madár kedvvel Álmaink Vérünkbe bujj kigyótojásain kedvünket ostorozzad fekete tollú szívünk baját madár ül vessed a kárhozatnak az éj lehelj Reggelre elszáll a fűre fára ki tudja kiálts milyen törvény szerint a kismadárra hagyja ránk kacagj szemünkbe a csalogány dalát s a meglepetések jöjj ördögfiókáit mert a vérünk a vérünk kihűlne ha tavaszi kedvvel sosem hevülne 11