A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-05-30 / 22. szám

Már egy hete jártunk a drótkerítések közé takarmányt gyűjteni. Csupa munkában edzett falusi fiatal. Kisparaszt-ivadék. Amolyan silány módú kétnadrágosok. A szerszámnyél-fogást nem keltett velünk külön tanítani, az vérünkben volt, sőt talán a kromoszómáinkban. Az úgynevezett tanuláshoz viszont kevésbé fűlt a fogunk. Ezért nem morogtunk a munka miatt, még jól is esett egy kicsit. A drótok közti csatangolást afféle jó kalandnak vettük. Ütemesen dolgoztunk, ahogy otthon rászoktattak bennünket. Szép lassan kezdtünk, majd egyre jobban belelendültünk, s közben akár a vén parasztok, pihenőket tartottunk a fák árnyékában. Ilyenkor szótszedtük a kiskatona géppisztolyát. Úgy érintettük a hideg alkatrészeket, mintha hüllőt boncoltunk volna a laboratóriumban. Láttuk fekete hasában a sárga mérges kis tojásokat. Kupacba verődtünk birkamód, egymás fölött tolongtunk a látványért. Néha felsikoltott egy-egy lány, riadtan, kéjesen, s volt, hogy a röhögő suhanc hátát szaporán megpüfölte. A velünk jött tanár hamar elfáradt, lihegve és riadtan szemlélt bennünket. Ha szomjaztunk, csak azért is átmentünk a ledöntött dróthálón és a túloldalon ittunk vizet; nyomorult egyházas, pucér tanya kútgödréböl. A vékonyképű, vigyorgó gazda beszédét egyikünk sem értette. Egyik délelőtt filmesek jöttek. Nem a mieink. Úgy készítették a felvételeiket, hogy mi lehetőleg a szögesdrót mögé kerüljünk. Legyünk szánni való rabszolgák. Kovács Dini, aki a városban jampecnadrágot viselt, ez alkalomból apja bőszárú ünneplőjében caplatott. Mikor egészen közel került a dzsipphez, a kamerába mutatta csupasz fenekét. Ez volt az első megnyilvánulás, amivel tudtunkra adta, hogy közénk tartozik. A fegyelmi bizottságot egyhangúlag leszavaztuk. A botránynak nem lett nemzetközi visszhangja, mint ahogy azt némelyek gondolták, és Dini tovább lötyögött a jampecviseletben, míg végül az ifjabb tanárok is egyenként rákaptak. Megpróbálom elmesélni. Leírtam ezt a két szót és kételkedem. Rágyújtok az első cigarettára. Ma jó a hangulatom. Ma meséljem el? Most? Felállók. Kinyitom az ablakot. Kint nyáreleji napsütés. Lustán terpeszkedik a város. A távolban keskeny ezüstszalag a folyó. A folyosón jövés-menés. Behallatszó beszédfoszlányok. Ránézek az órámra. Tizenegy óra. Elnyomom a cigarettavéget. Kimegyek a folyosóra. A pénztár előtt sorakoznak. Ma osztják a fizetést és a félévi jutalékot. Visszamegyek az irodámba. Két kanál kávét és egy szem kockacukrot teszek a kávéscsészémbe, és ismét kimegyek a folyosóra. A hosszú folyosó végében van a fözöfülke. Elsétálok a pénztár előtt sorakozók mellett. Bekapcsolom a gyorsforralót. Várom, hogy felforrjon a víz. Kint — kilesek a folyosóra — még állnak a pénztár előtt. Felforrt a víz. A forró vizet ráöntöm a kávéra. Megkeverem, habzik. Sok vizet öntöttem, ahogyan fölemelem a csészét az olajbarna hab túlcsordul a peremén. Óvatos léptekkel, a kávémra vigyázva, visszasétálok az irodámba. A pénztár előtt már csak ketten állnak. Belököm magam előtt a nyitva hagyott ajtót, a kávét leteszem az íróasztalra, az írógép mellé, és visszamegyek a folyosóra. Odaállok a pénztáros asztala elé. Aláírom a fizetési listát. Lopva, gyorsan végigfutom a névsort. Nem kaptam kevesebb jutalékot, mint a velem azonos beosztásban lévő kollégák. Megszámolom a pénzt és bemegyek az irodámba. Előveszem a pénztárcámat. Egy ezrest beteszek a takarékba, a maradék ötszáz elég lesz ötödikéig. Ebédjegy, villamosbérlet, marad még kétszáz. Megkevergetem a kávémat. Ma meséljem el? Most? Majó a hangulatom. Ha ma, ha most mesélem el, akkor ez esetleg egy derűs történetté alakulhat. Egy kabaréjelenetté, egy mulatságos bohóctréfává. A porondra lép a két bohóc. Az egyik férfi, a másik nő. Piros pingponglabda-orrok. A szemek feketével kihangsúlyozott kontúrvonala körül fehérre festett hatalmas körök. A fehér körökön három-három hosszú fekete szempilla. Az ívbe görbülő szomorú szempillák végén fekete pöttyök. A nö homlokán a fehér körök felső részén pici, holdsarló alakú fekete szemöldök. A férfi szemöldökét eltakarja a szemébe lógó loboncos fekete haj. A szeme köré festett fehér körök alól kíváncsi, piros félkörök kandikálnak ki, lecsúszva egészen a száj vonaláig. A széles bohócszájak szögletében piros háromszögek. A férfi orra alatt kettéválasztott, rövidre nyírt, sűrű bajusz. A nő ondolált, apró csigákba göndörített fekete hajboglyája középütt elválasztva. A nő egy fotelben ül. Hangosan hahotázik, a nevetés ütemére himbálózik. A bő gatyaszár fel-felcsúszik egészen a térdéig. Gatyája piros-szürke kockás. Barna keresztcsíkos trikót visel hozzá. Nyakában piros masni. A férfi gatyája zöld-piros kockás. Trikója barna. Nyakában fehér csipkezsabó. Döbbenten áll a fotel előtt, rámered a hahotázó nőre. A nö körül a szőnyegen üvegcserepek. Az imént feléje vágott teáspohár a feje fölött a falon robbant darabokra. A falban ottmaradtak az üvegszilánkok. — Hülye vagy, a szemem is rámehetett volna. — A fejed fölé céloztam — mondja a férfi. Talán ezen derül olyan jól a nö. — Elmegyek, de hagyok itt magam után egy kis emléket — mondta a pohárdobás előtt a férfi. Csattant a falon a pohár. Jénai üvegből készült teáspohár volt. Ma meséljem tovább? Most? De ma, de most olyan jó a hangulatom, és e jó hangulat üveglencséjén keresztül visszatekintve úgy látom, hogy a múlt eseményei valóban vidám, meleg alapszínekre esnek szét, majd a valóság tényeit megcsúfoló képpé állnak ismét össze. Kavargatom a kávémat. Már régen kihűlt. A dobozból előkotorok egy cigarettát. Ma ez a második. A csésze oldalára rászáradt a kilötyögtetett kávé. A barna csíkok, fönt a csésze száját körbefutó ezüst vonal mentén valamivel szélesebbek és sötétebb ámyalatúak. Itt rakódott le a legtöbb kávészemcse. A pohár aljához közeledve egyre halványodik és alig észrevehetően ugyan, de keskenyedik a csík. Egészen lent, a pohár fenekénél már egyetlen leülepedett szemcse sem található, idáig csak a színtiszta kávéié csordult. Fölemelem a poharat. Belekortyolok. Hideg. Kortyolgatom. A papídapon, amelyen ismét még a csésze állt, egy itt-ott elmosódott, de azért nagyjából szabályos barna kör látható. A utolsó korttyal sűrű kávéüledék kerül a számba. Fogaim között ropogtatom a kesernyés szemcséket. A csészét vízszintes helyzetbe fordítom, és hagyom, hogy az üledék elérje egészen a peremét. Lassan, megfontoltan hömpölyög a perem felé az üledékfolyam. A peremnél kissé megtorpan, földagad, de mielőtt még kiloccsanhatna az alatta fehérlő papírlapra, leteszem a csészét az asztalra. A csésze belső falán absztrakt rajzolat. Kiszikkadt folyómeder? Világosbarna sűrű háló, benne aránytalanul nagy, súlyosan lelógó fej köré hajló picike test, apró végtagok: Szabályosan fejlődő, kéthónapos embrióról készült, kissé elmosódott röntgenfelvétel? Felállók, kimegyek a mosdóba és kimosom a kávéscsészét. A barna szemcsék kis ideig kavarognak a vízben, de az erős vízsugár csakhamar belesodorja őket a lefolyócső nyílásába. A folyosó üres. Az irodák ajtajai zárva. Sétálgatok a folyosón, elmegyek a lépcsőházig. Hallom, hogy a fölöttünk lévő emeleten csapódik a liftajtó, megfordulok és visszasietek az irodámba. A helyére teszem a kávéscsészét és rágyújtok a harmadik cigarettára. Odaállok a nyitott ablakhoz. Ide, a domboldalra épült irodaház hetedik emeletére már nem hallatszik fel a város zaja. A kavargás, a nyüzsgés beszorult a várost fedő « A