A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-05-23 / 21. szám

Egy nyugdíjazott tengeri medve, aki már megérdemelten elfoglalhatta volna valamelyik San Franciscó-i tengerész-otthon kényelmes, társas életet nyújtói-biztosító szobáját, hátra levő napjaiban kivívhatta volna akár a pókerezők elismerését, vagy elmerülhetett volna kalandos múltjának fölidézgetésében — mindenki csodálkozására egy kisebb halászbárkát vásárolt. A csodálkozó emberek hamarosan olyan véleményre jutottak, ami általában egy köztiszteletben álló polgár számára semmiképp nem hízelgő. Amint Joshua a bárka átalakító munkájának utolsó szakaszába érkezett, a szakértők módjára figyelő ismerősök, kollégák nyíltan kimondták: Szegény, derék Joshua Slocum, ezt kellett megérnie nyugdíjas korára — elméje elborult és őrült cselekedetre készül. Ettől a naptól fogva: 1895. április 24-töl. Joshua csöndes őrülete napjainkig „ragályos betegségként" annyira elharapódzott, hogy jelei mar itt Szlovákiában is kimutathatók. Legsúlyosabban talán a pöstyéni Coplákot szállta meg, de sorsom úgy alakult, hogy én is a fertőzés áldozata lettem. Mindez olyan természetes, mint az is, hogy egy belföldi államnak nincs tengere. A legszebb álmok a zsenge gyermeklélekben csíráznak; itt bimbóznak, rügyeznek, szökkennek szárba, és serdülnek, nőnek az emberekevei együtt. Az emberiség 99, 999 ... százalékánál ezek az álmok a lélek titkos kamrájában rejtőznek. Éppen ezért lettek csodálatos apáim azok az emberek, akik álmaikat valóra váltották. Tizenhat éves koromra, sok száz kilométerre szülőfalumtól történt a sosem ismétlődő találkozás. Megleltem azt az embert, aki szavakba foglalta, s tettként véghez vitte álmaimat. A könyv jelentéktelenül lustálkodott a polcon, felnyitottam borító lapját, s fülembe harsonaszóként csendültek a sorok, s lélegzetfojtva olvastam: Aranybambusz fedélzet (fehér selyem vitorla) Hét őserdei szálfa (egymáshoz kötve sorra) s egy vándor régi álma. Az ötsoros versike után rárontottam a könyv első soraira: „Fülsüketítő robajjal csapnak össze körülöttem a hullámok, amint tutajom tovasiklik az éjszakában. Megnézem a tájolót ..." Hát az én tájolóm ezektől a soroktól kezdve annyira megzavarodott, hogy utólag együttérzéssel gondolok szegény anyámra és részvéttel, de könyörtelenül fertőzöm immár feleségem és zsenge leánygyermekeimet. Hogy eloszlassam az „egy ábrándos álmodozó" megítélést, s hogy bizonyítsak „tudományosan", itt a recept: Végy egy egész emberöltöt — lehetőleg a magadét —, végy három ember akaraterejét — az apait, az anyait és magadét —, s légy talpig ember. Idáig a követelmények eléggé általánosak. A következő „kellékek" már csak apróságok: Legyenek vágyaid — kinek nincs, kérdezem —, ha ez is megvan, a többi már magától jön. Tisztában vagyok azzal, hogy e pár sorban nem sikerült Önöket megfertőznöm. Őszinte sajnálatomra. Ha már „megkaparintójuk" nem, akkor legalább a megmentöjük legyek. Éppen ezért leirom a kór minden tünetét, hogy mindenki tudja, mitől óvakodjon. Első számú ellenség az én jó apám, William Willis. Ajánlatos, hogy kellő gyanakvással olvassák soraimat, s a töle idézett sorokat. A hét kicsi nővér című, ragályos betegséget terjesztő könyvről. Az Utolsó Odüsszeusznak is nevezett Bill, a költő, az iró, a munkás, az óceánok szerelmese sosem lebegett előttem ködbe burkolózott mitikus hősként, hívása nyílt szó, könyve nem egy megszabott emberi csoporthoz szól, annak ellenére, hogy a népességnek bizonyos rétegéhez erősebb szálak fűzik: „... hús és vér évmilliós története formált azzá, aki vagyok, és kötelességet rótt rám: munkás életet. Ez volt az első, munka után pedig a csillagokat néztem — mert az ember vérből és szikrából alkotott lény." Vallomása után egyáltalán nem meglepő könyvének ajánlása: a tenger munkásainak és álmodóinak. Mindez elgondolkodtató, ajánlása bennem a következőket váltja ki: munkásoknak és költőknek. Hiszen mindannyian azok vagyunk — csak ránk telepedett az élet... Ajánlásának visszhangja: Barátomnak, az embernek! Figyelem! A csillagoknak bűvös hatása van, mert míg Bili dolgozott, addig minden rendben volt, de amikor a csillagokat kezdte nézni! Olvashattuk: vérről és szikráról kezd Imi. Vagyis ha kenyértörésre kerül a sor, nem ismer pardont. Ráadásul lehet, hogy gyújtogató is. A könyvében könyörtelenül tutajára cipel bennünket, egy kis vértől sem riad vissza, s fölgyújtja képzeletünk lángját! Éppen ezért a gyöngébb idegzetűeknek nem ajánlom a következő adatokat: William Willis: Hét kicsi nővér — tutajjal a Csendes óceánon. Ha másutt nem, hát antikváriumokban föllelhető. Iderejtették a családtagot féltő hozzátartozók. A védelem és védekezés szempontjából további nagyjelentőségű adatok birtokába juttatom a kedves olvasót. Nem emberbaráti szempontból. Ez az én gyöngém ... Éles metszésű indián arcok merednek Bilire, eloldozzák a vontatógőzös kötelét, innét ember már önmagaddal vagy, hibáiddal és erényeiddel, tanúja lehetsz önmagadnak. Indulj, gringó! (Gringó — gúnynevünk Latin-Amerikában, az idegenek gúnyneve) Akik jöttek, s még nem bizonyítottak „a természet és az örökkévalóság színe előtt — mert a kettő az egy..." És suhan a Hét kicsi nővér tutaj tovább tizenkétezer kilométeres útján Equadorból Polinézia szigetvilága felé. Éjszaka van, ma már a szokásos .halovány narancssárga színekben játszva nyugodott le a nap. Vannak ugyan felhők az égen, de az éjszaka csendesnek ígérkezik. Ragyognak a csillagok. Minden hullám új álmot varázsol elő. Dél Keresztje most fényárban úszik — olyan volt mint egy döfésre készen tartott lándzsa. Az aranybolygó — a Vénusz —, most a jobboldalon világít, mert délnek visz az út, a hét égi nővér, a Plpjádok, már megkezdték útjukat felfelé az égen, nyomukban örök kísérőjükkel az Orionnal. Később majd a szikrázó Szíriusz veszi át az uralmat a keleti égbolton, s szelek szárnyán röpülnek el előttem a tutajok: búcsút int William Willis, vagy a francia Bischop, vagy a cseh Ingris ... Mint imakönyvek, úgy sorakoznak könyveik tudatom polcán, sorra olvasva ezeket az ember akaratlanul sorstársa lesz a Billeknek, Ericeknek, Josefoknak. Jó apáim egyike vágyta a messzeséget, s csúcsokra jutott, s ott vált igazán emberré, ott teljesedett ki. Hogy elvérzett, ki nem értené?! Hogy a seregek elhullanak, de a seregek győzelemre száguldanak?! Bili apám hetvenéves korára talált nyugalomra. Sírhelye valahol Észak-Amerika oo és Írország között van az óceán mélyén . .. ahol kis hajója vitorlázott magányosan az ö gyenge kezének oltalma alatt. Ám ha teste gyarló is volt, lelke a magasban szárnyalt, mert ez a hajóút a szellem kalandja volt. Ám halála után találkoztam Francis apámmal, Francis Chichesterrel, aki ha akkor él, a középkor Kolumbusza, vagy Drake-je lett volna. Ez a hasonlat csak áttételes körvonala a hős alakjának. — Mások is körülhajózták már kis sport- és túravitorlásokon a földet, egyesek a Gipsy Moth IV-nél sokkal kisebb hajókon. Mások is hajóztak egymagukban. Voltak olyanok is, akik Francis hatvanöt événél sokkal idősebb korban is vitorláztak még. Ám a legkülönfélébb rendű és rangú emberek között is kevés akadt, aki úgy megragad-POOR JÓZSEF: ta a világ képzeletét, mint Chichester. Talán Lindbergh vagy Hillary és Tensing, de az ilyen összehasonlítások értelmetlenek. Az emberi teljesítményeknek ezeken a ritka csúcsain minden ember egymagában áll, nincsenek egyenrangú társai — így beszél Francisról nem akárki, hanem Anderson. Figyelem! Következő fertőzött: J. R. L. Anderson — s ő sem akárki! Szóljak valamit Francisról, aki volt vándor, aranyásó, könyvkereskedő, farmer, részvénytulajdonos, író, a 10