A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-05-23 / 21. szám

MIROSLAV FLORIAN 50 ÉVES / Május 10-én töltötte be ötvenedik évét a jelenkori cseh költészet ún. derékhadának talán legjelentősebb képviselője, Miroslav Florian. Florian afféle csodagyerekként indult, első kötete, kissé szimbolikusan 1948-ban jelent meg, 17 esztendős korában. Költészete az ötvenes évek végén terebélyesedik ki s a hatvanas években éri el legmagasabb csúcsait. Az utóbbi években, noha a legtermékenyebb cseh költők közé tartozik, lírája immár „klasszicizálódott", s besorolódott az egyetemes cseh költészet legjelentősebb alkotóinak vonulatába. Szeretettel köszöntjük a kiváló cseh költőt jelentős jubileuma alkalmából s számos jelentős verset-verskötetet kívánunk neki és magunknak a következő években-évtizedekben. MIROSLAV FLORIAN VERSEI: Verssorok egy beteg öregasszonyról Olyan gyönyörű, gyönyörű volt, amerre ment, a hold követte, s midőn utolérte hajnalban, keblén múlott ki, szerelemtől sápadtan, mindig mosolyog még. A keze oly nagyon sovány volt, hogy ha olykor akaratlan sebtében néha fölemelte, illat-vonók, szín-fuvolák tüstént játszani kezdtek el. A szeme oly boldogító volt, a követ is meglágyította, a szél, a hó meg az eső hozták neki az éj mélyéről föl, amit a szemén láttak. Neki szellő most mit viszel? Látsz a szemén tán valamit aminek aligha örülsz. Átfagyva térsz meg a távolból, hosszan zörögsz az ablakon. Kórteremben fekszik nyugodtan, a szépség-foszlányok kegyetlen égetnek, marják szét a testet. Illat-vonók, szín-fuvolák hallgatnak, hallgatnak riadtan. Ő meg úgy látja életét, ahogyan még sohasem látta: testéből, mely túl szűk neki, kilép roppant óvatosan, búcsúzik, mint egy hálás vendég. Milyen lágy, fiatalos és friss, akár egy felhő, akár egy kert, maradj — ámde nem, ó, mégsem, úszni fog és susogni fog, mindnyájatokhoz hű marad. A kő meg nem lágyítható, ám ő nem fél egy szemernyit, unokáját szólítja még, tudja: két oldala vagyon az éremnek, így kell legyen. És így gyönyörű, gyönyörű volt, amerre ment, a hold követte, s midőn elérte hajnalban, keblén múlott ki, szerelemtől sápadtan, mindig mosolyog még. Hullámok Hullám és hullám, hullám hullám után, ó, tengerek, szőlőskertek s dombok hullámai, nincs semmi mozdulatlan a világon, az ingem megbüntetett tajtékból való, ki tudja, mit tett. hogy így kell bűnhődnie, víz lenne újra már, csapkod, hullámzik, — avagy sirály — a vasaló megszelídíti, aztán fekszik a fehérneműk között tisztán mint a halott — régi komédia, az ingujjak keresztben ... Lélekharang, vágytól remeg a gőzben, temetni valamit, szorgalmas diákként felelni akar, bizonyítván, hogy jelest érdemel: betéve tudja a történelmi leckét, minden címert ismer s minden csata dátumát... ám a leglényegesebbet, azt nem tudja, nem ... A strandról kacagva szaladnak tengerbe az emberek, hullámok emelik s dobálják őket, s ők úsznak, a hullámot megtörik, kit a lélek, kit gumi-krokodí/us, mindegy bármi, tart, hogy aztán a partra lassan más emberként lépjen, s hiába rázza a füléből a sós vizet, ha netán megszólítod, meg nem érti... (Cselényi László fordításai) repülés úttörője, a légi navigáció egyik jelentős fejlesztője, feltaláló, világhírű sportember, aki hatvanöt éves korában még világcsúcsokat döntött meg földkörüli útján olyan sportágban, ami a „nehézségi rangsorolások" szerint a 4. sportág, megelőzve a súlyemelést: ő a tengeri sport- és túravitorlázás koronázatlan császára. Ha a francia Bischop az óceánok hű és tragikus vándora, ha az amerikai Willis a tengerek költője, ha a cseh Konkolsky a szóló-vitorlázók „kamikazéja", ha az amerikai Slocum az elsők elsője, mi jut akkor az angol Chichesternek?! Megmarad csodálatos személyisége. Nem lehet öt külön jellemezni, mert benne található az előbbiek jelleme — együttesen. Talán az az ember, akinek létezéséhez nélkülözhetetlen atmoszféra az állandó kockázattal járó életmód? I Mikor hatvannégy éves korában elindult a világóceánokon, hogy egy kikötőt érintve körbehajózza a földgolyót, vállalkozásához üzleti érdekeltségű, semmi kozkázatot nem vállaló személyek csatlakoztak, gondolva különféle üzleti-anyagi támogatásra. Ebből is nyilvánvaló, ha valaki fedélzetre lép, s vitorlát bont, az még nem egyenlő a biztos pusztulással. Ezért, ha valaki minden szempontot figyelembe véve fel akarja magát vértezni a „kór" ellen, s választja azt a módszert, hogy az „ellenséget" a lehető legalaposabban tanulmányozza, annak ajánlhatom Francis Chichester: A magányos ég és a tenger, A Gipsy Moth IV-el a világ körül, A klipperek útján és még további könyveit és elbeszéléseit. Francist hazatérésekor a következőképpen vette célba egy riporternő: Mikor volt a legrosszabb hangulatban?! Mintha arra várt volna választ: hogyan kell teát főzni a tengeren. Chichester angol hidegvérrel szólt: Amikor a ginem kifogyott! így kellett volna kezdenem, merészen belevágni a témába, mert itt jön a vér pezsgése, a tudat lángolása. Chichester többet is szentel a kérdésnek: Már a könyvében — amikor elmondja, hogy ötvenkét ezer kilométeres magány után az ember ítélőképessége miként alkalmazkodik a fennálló körülmények között, s mikor ismét emberek közé kerül, nem egy kérdésben nem tudja, mit kell komolyan vennie, mit nem. Ne úgy értelmezzük, hogy kevésbé látott tisztán. Ellenkezőleg ...! Francis minden perces élet-halál küzdelme egy nem mindennapi, de egy bensőséges emberi magatartás alapköve. Könyveinek hatásfoka: rajtam könnyen ellenőrizhető. Francisból, a „kór" hírhedt terjesztőjéből nemzeti hös lett. 1967-ben a királynő lovaggá üti, s hozzá azzal a karddal, amelyet I. Erzsébet ajándékozott Sir Francis Drakenak, a kalóz-rablófelfedezö-hazamentő honfinak, amikor az csaknem négy észázaddal azelőtt először körülhajózta a világot. A királynő is?! A lovaggá ütési ünnepséget akkor a Csehszlovák Televízió is egyenes adásban közvetítette. Ebből már látható, hogy velünk számolni kell! Hazánkban kb. kétszáz fertőzött személy rendelkezik tengeri sport- vagy túravitorlással, mély-járatuk általában szabályozható, így a tengeren s óceánokon kívüt nagyobb tavainkon is használhatóak. A betegség következtében feltehetően hatszáz azoknak a száma, akik még építik hajójukat. Akik elolvasván ezeket a sorokat, az ajánlott könyveket, s még nem érezvén magukat eléggé biztonságban, lévén, hogy a betegség mélyebb kutatásával találnak nyugalomra, azoknak szívesen bocsájtok rendelkezésére különféle információkat, értesíthetem őket a lehetőségekről, követelményekről, vizsgákról, technikai részletekről, anyag-beszerzési lehetőségekről, a hajóépítés módjairól, expedíciókról, általános- és szak-tudnivalókról, ésatöbbi. Cím a szerkesztőségben. Tisztelettel egy teljesen fertőzött ember. Fotó: Borzi László • Az Élet és Irodalomban dühödt vita folyik a folklórról, népköltészetről. Ezúttal a Röpülj páva népdalelőadói verseny kapcsán. Az egyik tábor azt állítja, hogy a színpadi módo.sitás (például a különböző feldolgozások), a rossz interpretáció úgy torzítja a népdalt, mint a népdalutánzatok. A másik tábor véleménye szerint abszurd igyekezet a népdalt magától a néptől védeni. , A vita tehát tulajdonképpen most is arról folyik, amiről Herder óta egyfolytában: folytatható-e a népdal? Eleven, ma is változó képződmény-e a népköltészet, vagy lezárt esztétikai érték? S ezekről a kérdésekről nekem újabb kérdések jutnak eszembe. Ilyenek: van-e, létezik-e „lezárt" esztétikai érték? Hiszen az esztétikai érték természete éppen a továbbélés, az állandó megújulás képessége. A József Attila-i axióma értelmében: „A költeményt .. . költő és olvasó együtt alkotják". S ha a népköltészet esztétikai érték — már pedig tudjuk, hogy mennyire az! —. akkor tovább kell élnie, meg kell újulnia. Az olvasóban, a nézőben, a hallgatóban. De: vajon gazdagodás-e népköltészet minden megújulása? A különböző feldolgozások és interpretációk ebben a folyamatban úgy „viselkednek", mint a népdalvariánsok. A színpadra vitt, „harmonizált", „hangszerelt", cigányzenével kísért népdal nem más, mint újraértelmezés: variáns. Csak míg a nép száján élő variánsok közül a „közösségi alkotó cenzúra" válogatott, addig a színpadra Folytatható-e a népdal ? vitt népköltészet esetében nem a „közösség", nem a nép „válogat", hanem a népnek egy meglehetősen elkispolgáriasodott rétege, s ugye — Schopenhauert parafrazálva — a népdal tükrétől sem várhatjuk, hogy ha „szamár néz bele, angyal nézzen belőle viszsza". Ilyen vonatkozásban tehát a népre hivatkozni, meglehetősen dőre dolog. S már csak azért is az, mert az a bizonyos „nép" már nemcsak rétegeiben nem azonos a népdalt létrehozó néppel, hanem egészében sem az. A népdal a társadalomnak és termelésnek azon a kezdetleges fokán jött létre, mikor a közösség minden tagja a termelés egészével állt kapcsolatban, így „életélményük" hozzávetőlegesen azonos volt. Ez a közös „életélmény" tette őket alkalmassá arra, hogy a közösség nyelvi-müvészi kifejezéséhez, a népdalhoz alkotóan nyúlhassanak. Ez a közösség azonban mára belsőleg is annyira differenciálódott, hogy régi dalait, kifejezésformáit nagyon sokszor már maga sem érti, s még kevésbé tud hozzájuk alkotóan viszonyulni. S ha mégis módosít, alakít rajtuk, nem biztos, hogy azt a közös „életélménynek" megfelelően teszi. Bizonyos esetekben tehát lehet és kell félteni a népdalt magától a „néptől". A népköltészethez ma csak úgy lehet közeledni, mint egy Homéroszhoz, Shakespearehez, Goethéhez. Alázattal és a legnagyobb alkotói tudatossággal. Lehet tanulni belőle, mint ahogy azt Csokonai és Petőfi tette, s lehet újraértelmezni, mint ahogy Bartók tette, de „folytatni", vagy a „néptől" várni, hogy majd folytatja — naiv dolog. Vagy mégsem egészen az? Pilinszky János írja a tavalyi októberi Kortársban : „... a személyiség kultusza után, a Victor Hugo-i értelemben vett személyiségkultusz után visszatérhet újra a művész ... az anonimitásba ... A müvek meg fognak születni, de olyan lesz majd az életük, mint a népdaloké ... Azokat is egy ember irta, egy lángeszű névtelen valaki. A selejtje elhullott, a többi dalnak viszont az emlékezet és a generációk voltak a lektorai, a kiadói és a cenzorai. Új változatban, de valószínűleg valami ilyesféle felé tartunk." A világgazdaság integrálódása, az információ-robbanás és még sok más tényező hatására kialakulóban van egy egységes életélményű, műveltségű világközösség, melynek tagjai — elvben ugyanolyan alkotó avatöttsággal nyúlhatnak majd az őket kifejező költészethez, amint azt a népdalteremtö közösségek tagjai tették. S ilyen értelemben a jövő müköltészete egyenes folytatása lesz a népdalnak, vagy legalábbis visszatérés lesz a népköltészet alkotó módszereihez. TŐZSÉR ÁRPÁD 11