A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-05-23 / 21. szám

A Csemadok életéből Életem nagy részét Kosúton töltöttem. Oda kötnek a családi kötelékek. Ott élt a feleségem, ott született és nevelkedett a fiam. Életemnek azokat az éveit töltöttem Kosúton, amelyek alakítják, formálják az ember tudatát, bővítik látókörét, hatással vannak az ember gondolkodására, világnézetének kialakulására, egyéniségének megteremtésére. Azok a kapcsolatok, amelyek Kosúthoz kötnek, a gyökereket jelentik a számomra, és ha a sors el is vetett erről a tájról, azért valami mégis visszahúz. Amikor Kosútra kerültem, akkor ültették a Dudvág hidjánál azokat a sudár jegenyéket, amelyek ma az odalátogató gyönyörködtetésére az első kellemes érintést jelentik a községgel. Akkor még csenevész, kis fák voltak, és a szél cibálta az üstöküket jobbról balra. Hol van már a tavalyi hó, ma öreg, meglett erdő, s a mai gyerkőcök, akik rabló-pandúrt játszanak ott, azt hiszik, hogy emberemlékezet óta ez védte a szegényeket. Pedig nem ez az igazság. Kosúton mindig más volt az igazság. Az élet egykor a báróerdő terebélyes platánjai alatt folydogált lomhán és unalmasan. Az első világháború után már ez az élet sem volt olyan, mint hajdanán, de azért élet volt, s élni lehetett abból is, amit itthagyott a múlt. A kutyabőr lassan kifakult, színét vesz-EMLÉK MAJOR ISTVÁNRÓL tette, és megrágták a molyok. Cudar világ! Cudar világ volt a nótaudvarban is, de azért csordultig reménnyel. Várták a percet, mikor csordul ki a teli pohár, és akkor elönti az egész mindenséget, mint a mesebeli kásatenger. A nótaudvarban éltek a falu legnyomorultabbjai, földnélküli szegényei, de ők tudták, hogy egyszer üt az ő órájuk is. Fábry Zoltán, kommunista író és publicista irta 1932-ben a kosúti véres események első évfordulóján az Út című napilapban: „Emlékezzünk! Csendörgolyó, csendörszurony, most egy éve avatta történelemmé Nemeskosútot. Magyar falu... 42 ház, 1239 lakos. Kis hely, kis pont és Szlovenszkó, ez a lehetetlenül kiszabdalt földterület, ez a cseh töke és irredenta aspiráció közt lebegő függvény, itt ezen a helyen társult a Téli Palotához, a weddingi barikádokhoz. Itt lépett be vérkontúrosan az osztályharc történetébe. A három halott, Zsabka Sándor, Dévát János és Turzó István azóta sose élt életet él a munkástömegekben, és a lipótvári fegyházban is csak a 2895-ös rab ül, mert Major István nevét a földmunkások azóta élö zászlóként hordozzák soraik előtt." Major István a földmunkások élö zászlaja! A csehszlovákiai magyarság élö zászlaja! Személyesen ismertem őt. Meggyőződhettem róla, hogy amit Fábry Zoltán írt róla a harmincas években, az az ötvenes évek elején is megfelelt az igazságnak. Major István akkor már hazánk nagykövete volt a Magyar Népköztársaságban. A harc, amelyért életét tette kockára, beteljesedett, valósággá vált. A gyerekek álma, akik szőlőről és lágy kenyérről álmodtak, megvalósult és már nem volt többé álom. Becsületesebb, emberibb világ kezdődött. Állami ösztöndíjasként Budapestre kerültem a Színház és Filmművészeti Főiskolára. Megérkezésem után jelentkeznem kellett a nagykövetségen. Szorongva várakoztam a titkárnő, a szőke prágai kislány, Zdenka S. társaságában, hogy mikor szólítanak be a nagykövet irodájába. Az idő ólomlábakon járt. A tiz-tizenöt perc várakozás végnélkülinek tűnt. Aztán kinyílt az ajtó, és betessékeltek Major István elé. Félénken, teli izgalommal léptem az Irodába. Fejembe tolult a vér, és alig tudtam tájékozódni. Major elvtárs kedvesen, emberien közeledett felém és nyújtotta a jobbját: — A szocializmusnak müveit, iskolázott emberekre van szüksége — mondta. Alig emlékszem, mit válaszoltam neki, hogyan mutatkoztam be, csak arra emlékszem, hogy hellyel kínált, és ő elhelyezkedett nehéz íróasztala mögött. Major elvtárs közvetlenül, meggyőzően beszélt. Nem sokat, csak éppen annyit, amennyit kellett. Fürkészően fi-ISMÉT SZÓL FORKIN LÁSZLÓ 1978-ban, a Hét 34. és 35. számában riportot írtam Ki volt Forkin László? címmel. Ebben ecseteltem, hogyan bukkantak nyomára Bratislava egyik szaktanintézetének tanulói és nevelői, hogyan derítették ki Garamkálnán és Tajnán (ahol Forkin Lászlót kivégezték), hogy a Malinovszkij marsall könyvében szereplő Szvetlik László nem más, mint Forkin László, aki a Garam-híd aknamentesítésével, élete kockáztatásával segítette a szovjet csapatok átkelését a folyón. A bratislavai SZISZ-tagok munkájára a sajtó is felfigyelt. írtak róluk, s velük kapcsolatban Forkin Lászlóról a Smenában, a Zivotban, és magam is két folytatásban adtam hangot a tajnai és garamkálnai hnb-elnökök véleményének, Forkin László falubelijeinek és ismerőseinek, akik mind tanúsítják, hogy Forkin László kommunista ellenálló volt, nem véletlenül került neve (ha elírással is!) Malinovszkij marsall könyvébe. Ébresztgettük a garamkálnai hös emlékét, kértük elismerését és bebocsájtását falujába és járásába, hiszen a tajnai sírköfeliraton kívül semmi nem emlékeztet Forkin László hősiességére és kivégzésére Garamkálnán és a járásban. Kétrészes riportomat azzal fejeztem be, hogy Kálna már nem az, ami a nagy csaták idején volt. A községben természetessé vált a jólét. Csak a Garam folyása maradt változatlan. Most is itt kanyarog a falu szélén. Fenséges nyugalommal, mint aki nem felelős semmiért, a kiömlött vérért, az utcai harcokért, a falu kilakoltatásáért, a Forkin László haláláért. A híd mellett, a Garam bal partján szovjet tank áll az emelvényen. Közelében a Harci Dicsőség Háza. Rengetegen megtekintik a hazaiak és külföldiek. Patassy Elek, az általános iskola nyugalmazott igazgatótanitója eleveníti fel a vendégeknek a garammenti harcokat, Kálna felszabadításának körülményeit, Forkin László helybeli ellenálló bátor tettét... A Garam bal partjáról is jól látni a falut, a kétezer lakosú Kálnát. Látom Forkin Lászlót is, aki a bratislavai fiatalok jóvoltából harminchárom év után „felkel" poraiból, házról házra jár, ajtókon kopogtat, szól az élőkhöz, figyelmeztet. Emberek, ne felejtsétek, hogy ami történt, változott az utóbbi három évtizedben Kálnán és mindenütt az egész országban, ahhoz én is adtam valamit. Nem kevesebbet, mint az életemet.. . Már majdnem három év telt el kétrészes riportom megjelenése óta, de Forkin László emlékét nem őrzi tábla a szülői házon, azon a helyen sem, ahol a fasiszták kivégezték. Fényképe sem került a Harci Dicsőség Házába. Még mindig házról házra „jár", kopogtat, szól az élőkhöz, emlékeztet. Egyelőre eredménytelenül. Nem akad hivatal, amely mozdítana az ügyön, elismerné azt, amit mindenki tud Garamkálnán, hogy a Forkinok kommunisták voltak, s Forkin László a szovjet csapatok előrenyomulását segítő kommunista ellenálló volt, akire végül is lecsaptak ellenségei és a háború utolsó hónapjaiban kivégezték! Tavaly örömmel hallottuk, hogy megkoszorúzzák Tajnán Forkin László sírját. Az örömből azonban üröm lett. Az utolsó pillanatban lefújták a készülődést, mert hogy Forkin Lászlót hivatalosan még nem ismerték el ellenállónak. Ki és miért nem ismeri el? Az elmúlt esztendőben egész autóbusznyi jelentkezője volt á tajnai koszorúzási aktusnak. Az idén sem lettek volna kevesebben, de a hivatalos elismerés még most sem történt meg. így a látványos koszorúzási aktusról ismét le kellett mondani. A Forkin László emlékét éltetni akaró kezdeményezők a CSEMADOK kálnai helyi szervezetének tagjai. Turay Lászlóval, a helyi szervezet elnökével az élen. Négy személygépkocsival utaztak el Tajnára. Lehettek vagy húszan. A sírt gondozott állapotban találták. A tajnai pionírok törődnek vele. Szlovák gyerekek visznek virágot a magyar kommunista ellenálló sírjára. Ők már tudják, ki volt Forkin László, az illetékes hivatal, az Antifasiszta Harcosok Szövetségének Járási Bizottsága még mindig nem derítette ki. A kálnai „Húszak" márciusi vasárnap délután koszorúzták meg a sírt. Turay László méltatta Forkin László érdemeit. — A CSEMADOK kálnai helyi szervezetének tagjai harminchat év után először jöttünk sírodhoz, hogy lerójuk kegyeletünket. Kálna, a szülőfalud tiszteleg emlékednek. Hisszük, hogy a bratislavai szaktanintézet SZISZ-tagjai által összegyűjtött anyag elég bizonyítékul fog szolgálni Forkin László magyar nemzetiségű ellenállóról, s hamarosan elnyeri az öt megillető tiszteletet és megbecsülést, — mondotta. A család nevében a lévai (Levice) lakosú Forkin Dénes mérnök mondott köszönetet a CSEMADOK garamkálnai helyi szervezetének. — Patassy Elek nyugalmazott igazgatótanító szintén beszélt a simái. Sugustin Sándor régi kommunista pedig virágcsokrot helyezett a barátja sírjára. A garamkálnaiak a helyet is megnézték, ahol Forkin Lászlót kivégezték. A házat már lebontották ... A helyi szervezet kezdeményezése minden elismerést megérdemel. A CSEMADOK tagjai továbbra is fáradozzanak azon, hogy Forkin László ellenálló valóságos érdeme szerint részesüljön elismerésben mind a falujában, mind a járásban. MACS JÓZSEF Forktn László tanya, baratai es harcostarsai a koszorúzást aktuson 6