A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-05-16 / 20. szám

inden kornak megvannak a maga felfedezései, művészi alkotásai. Az emberi szellem naponta új utakat tör magának, eddig ismeretlen területeket vesz birtokába. Mivel tágabb értelemben a kultúra részének tekinthetünk minden alkotást, mindez az emberiség kultúráját gazdagítja. Az új ismeretek, alkotások halmaza időről időre kirobbantja a modern műveltség meghatározásának vitáját, amelynek eredményeképp egy időre kialakul az új műveltségeszmény. Vannak forrongó korszakok, amelyek évszázadokra bizonyos mértékig befolyásolják a közgondolkodást; ilyennek számít a reneszánsz is — piedesztálra emelve a polihisztort —, amely napjainkig is befolyásolja műveltségeszményünket. „Napjainkban oly gyorsan halad a világ, és annyi ezer dolog kerül egymás után napirendre, hogy minden időnk kevés, ha mindent látni, tudni és felfogni akarunk" — írhatnánk le ezeket a sorokat századunk hatalmas információáradatára gondolva, azonban ezt a gondolatot több mint százötven éve Sainte-Beuve fogalmazta meg, ami fényes bizonyítéka annak, hogy már a múlt század elején is akadályokba ütközött a sokoldalú szakmai tudás elérése. Lacza Tihamér hazai magyar sajtónk hasábjain tiszteletet érdemlő szándékkal próbálkozik már évek óta a modem műveltség meghatározásával. Helyzetét a legkisebb mértékben sem könnyíti, hogy szerte a világon folynak ezirányú viták, váltakozó eredménnyel. Mostani, kihegyezett Írásában (Cserepek, Hét 1981. 5. sz.) a két szélsőség szembeállítása szolgálja mondanivalójának kifejtését, hiszen nyilvánvaló — ezt meg is vallja —, hogy befellegzett a klasszikus értelemben vett polihisztorságnak, mig a szakbarbárság buktatókat rejt magában. Napjaink tudományában olyan nagy a fejlődés üteme, hogy a szakember még a saját tudományának minden eredményével sem képes megismerkedni, nem is beszélve más tudományágakról. Ez a kiélezett helyzet aligha kedvez a modern műveltségeszmény kialakulásának, hiszen felesleges idöpazarlásnak tűnhet az, ha a szakember nem saját területén próbálja képezni magát. Csakhogy ahhoz, hogy összefüggéseiben tudjuk megérteni a természet törvényeit, nem lehet azt elválasztani a tágabb értelemben vett emberi tevékenységtől. Korunk természettudományát a század első éveinek forradalmi jelentőségű felfedezései helyezték teljesen új alapokra. A közgondolkodás ezeket a tudósokat laboratóriumban gubbasztó csodabogaraknak tekinti, akik egész életüket a fizikai törvények megfogalmazásával töltötték, mintegy előfutáraként a ma szakbarbárainak. Az ugyan közismert, hogy Einstein nemcsak szeretett, de jól is tudott hegedülni, de hogy századunk legnagyobb természettudósa a filozófiai tudományok doktora is volt. már kevesen tudják. Munkásságát górcső alá véve (különösen a relativitáselmélet és a kvantummechanika területén elért eredményeit) egyértelműen felfedezhető a filozófus Einstein. Ő azonban korántsem szélsőséges példa. Századunk nagy tudósai kötelességüknek érezték a humán tudományokban való jártasságot is. A gépészmérnök W. C. Röntgen és a fizikus Max von Laue éppúgy a filozófia doktora, mint a fény kvantumjellegét először felvető Max Planck, vagy a kvantummechanika két óriása Erwin Schrödinger és Werner Heisenberg. Nem véletlen, hogy ez utóbbit elsőként filozófusok támadták meg a határozatlansági elv felállítása miatt, a materialista ideológia hatását szimatolva benne, hiszen — mondták — ha nem tudjuk teljes bizonyossággal megállapítani, hogy az elektron részecske-e vagy hullám, hogyan hihetünk az abszolútban, Istenben? S ha közelebbről megismerkedünk életükkel, kiderül, hogy századunk legnagyobbjainak érdeklődési köre korántsem korlátozódott saját munkájukra, rendkívül széles skálán mozgott. Azonban a műveltségnek nem kell az embert szükségszerűen mindennapi munkájában segítenie. Benedek István orvos-író egyik vitairatában nyíltan ki meri mondani, hogy a műveltség az, ami nem jó semmire. Találó meghatározása szerint olyan, mint a szerelem: nélküle is egészen jól meg lehet élni, de ahogy a mindennapok is sokkal szebbek szerelemmel, az élet is többet ér műveltséggel, mint anélkül. Lacza írásának legsarkalatosabb pontja a modern műveltség meghatározása és az iskola szerepe ennek kialakításában. Még néhány évtizeddel ezelőtt is müveit embernek az számított, aki — bizonyos társadalmi illemkódex alapján előirt — lexikális ismeretekkel rendelkezett. Ezt természetesen elsősorban humán műveltséget jelentett, miközben nem vették rossz néven, ha az egyén némi természettudományos ismeretekkel is rendelkezett. A már említett tudományos forradalom és azt követő információs robbanás hatására alapvetően új helyzet állt elö, amely a természettudományok előretörését hozta magával az iskolai tananyagban és mindennapi életünkben egyaránt. A közgondolkodás erre meglehetősen ellentmondásosan, az iskola fáziskéséssel reagált. Ennek eredménye azok a szélsőséges nézetek, hogy egyáltalán kell-e lexikális tudást adni a diákoknak. Ez kedvenc professzorom mondását juttatja eszembe, aki azt állította, hogy a diáknak mindent kell tudnia, a tanársegédnek azt, hogy mit melyik könyvben talál meg, míg neki csak azt kell tudni, mikor hol van a tanársegédje. Ha ö ezt komolyan gondolta volna, aligha lenne Európa-hírű tudós ... Az iskola reakciója a kihívásra a tantervek bővítése volt, amely szükségszerűen a diákok túlterheléséhez vezetett. E tevékenység közben jött létre az az ellentmondásos helyzet, hogy míg a modern fizika eredményeit tanulják a gimnazisták, addig fogalmuk sincs annak alapját képező Bolyai—Lobacsevszkij geometriáról, a Hilbert-térről, Minkowski munkásságáról, nem ismerik Riemann metrikus tenzorát (ami nélkül kétséges, hogy a relativitáselmélet megszületett volna), Neumann János tevékenységéről már nem is szólva. Ehhez csak Marx György kiváló magyar fizikus véleményét tehetjük hozzá: „A tudományos technikai forradalom kibontakozásának idején nem élhetünk meg abból, hogy tovább foltozgatjuk a 19. században készült tanterveket". De a természettudományos oktatás még jól jár, mint ahogy Lacza is megjegyzi. A klasszikus műveltség tanítása terén a helyzet valóban nyugtalanító, hiszen ez képezi az európai kultúra alapját. Vagy elég csak abba belegondolni, hogy milyen nagy az ellentét aközött, hogy miközben — statisztikai felmérések egész sora bizonyítja — a fiatalok tizennyolc éves korukig ugyanannyi időt töltenek el moziban és a tévé képernyője előtt mint az iskolában, e tájékoztató eszközök hatása nem egy esetben meghaladja az iskoláét, mégsincs a tömegkommunikációval foglalkozó tantárgy. Eközben az iskolának szembe kell néznie egy komoly kihívással: a mai gyerekek húsz-harminc év múlva kerülnek produktív korba, amikor olyan problémákat kell megoldaniuk, amelyek ma még nem ismert felfedezéseken alapulnak. Az iskola e kettős kihívást akkor tudja csak elfogadni, ha kialakítja a diákokban a minden irányú érdeklődés igényét. Marx György szavaival: „A műveltség nem jóllakottság, hanem az éhség érzete". Hogy a tudomány fejlődése, a kultúra kialakulása ne lezárt bemagolnivalóként, de élő, fejlődő egységként, végtelenül izgalmas és érdekes szellemi kalandként jelenjen meg a diákok előtt. Ehhez, bár bizonyos fokú lexikális tudás szükséges, mindenekelőtt az kell, hogy a mindent átfogó egységes alapelvet megismerjék, megfelelő természettudományos és humán műveltséget kapjanak. Biztos alapot arra, hogy megfelelő nyitottság mellett képesek legyenek az új információk befogadására és rendszerezésére. Természetesen igazságtalan lenne az iskolára helyezni a modem műveltségű ember kialakításának minden terhét. Napjainkban megnövekszik a tudományos ismeretterjesztés szerepe és felelőssége. Újságok, folyóiratok, könyvek, a rádió és tévé szerepe a jövőben mégcsak nőni fog ebből a szempontból. Gondoljuk csak meg, hány évet adott volna Linné az életéből, ha láthatta volna a mélytengerek élővilágát, amit ma minden iskolás a tévében megnézhet! Cousteau kapitány ma fiatalok millióinak példaképe szerte a világon. A tudós, aki nemcsak páratlan értékes munkát végez (tucatnyi egyetem díszdoktora, akadémia tiszteletbeli tagja), de a tudomány csodás szellemi kalandjainak részese. OZOGÁNY ERNŐ BORZI LÁSZLÓ FELVÉTELE ZS. NAGY LAJOS Újra itthon méghozzá — úgy nézem — elevenen nicsak mozog a lábam ujja fésülködöm — tehát vagyok reggelente magamtól ébredek akár a madarak hahó tavasz hogy rámtavaszodott veszettül virágzik minden meggyfa boglárka bodzafa öt hónap — mint a füst közben meghalt BÁCSKÁI BÉLA s majdnem utánabukfenceztem hisz szerettem pajtás ne haragudj mégsem követtelek úgy látszik szívós vagyok mint a macskák fenték pedig már rám a bugylibicskát tudós legények akarták nyiszálni gégémet mintha kacsa volnék ám kiderült (tán mert megijedtem) mi is derült ki voltaképp? az ég? ápolni kéne hát e kertet a tébolyult örömmel vertet ennyi kalandos tétlenség után 14