A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-05-09 / 19. szám

Egymáshoz simulva feküdtünk a földön, és cseppet sem éreztük keménynek, hidegnek, nyirkosnak. Hatodik hónapja találkoztunk már, egyetlen napot sem veszítve el, mióta csak ez a lány felbukkant az ezredünkben. Én tizenkilenc éves voltam, ő tizennyolc. Titkon találkoztunk: én, a századparancsnok, és ő, az ápolónő. Senki sem tudott a szerelmünkről, és arról sem, hogy már hárman vagyunk. — Érzem, hogy fiú lesz — bizonygatta suttogva, talán már századszor. Mindenáron szerette volna megmelengetni a szivemet. — És a megszólalásig hasonlít majd terád. — Végeredményben lehet lány is. És hasonlítson rád — suttogtam, de máson járt az eszem. Előttünk ötszáz méternyire a bunkerekben és a lövészárkokban századom katonái aludták álmukat. Távolabb, a drótsövényeken túl, a ködbe burkolózva csak néha-néha rajzolódott ki a német rakéták fényében a 162-es magaslat. Hajnalban olyan feladat várt ránk, amelyben az előző héten egy büntetőszázad már kudarcot vallott: el kellett foglalnom a magaslatot. Az egész ezredben csak az öt tiszt tudott erről, akit az este a parancsnoki fedezékbe rendelt az őrnagyunk, az ezredparancsnok. Ismertette a parancsot, majd így szólt hozzám: — Akkor jól jegyezd meg: a Katyusák veretik a terepet, aztán a zöld rakéta, és előre! A szomszédaid is támadásra indulnak, de a magaslatot neked kell elfoglalnod. Most pedig ott feküdtünk szorosan egymáshoz simulva. A csókok közepette sem felejtettem a közelgő harcot. De még ennél is jobban aggasztott ennek a lánynak a sorsa, és lázasan kerestem a megoldást: mit tegyek? — Nekem most kettő helyett kell aludnom mindig — suttogta dallamos tájszólásával. — Tudod, éjszakánként gyakran úgy érzem: felvirrad a reggel, és vele vége szakad minden rossznak. Vége lesz a lövészárkoknak, a vérnek, a halálnak. Hiszen már harmadik éve tart! Nem tarthat örökké. Gondold csak meg! Felvirrad a reggel, felkel a nap, és nem lesz háború, egy csepp háború sem lesz ... — Én most azonnal elmegyek az őrnagyunkhoz — mondtam eltökélten, kihúztam a karomat a feje alol, és felálltam. — Mindent bevallók neki, mindent, küldjön haza téged. Mégpedig tüstént! — Elment az eszed? — mondta felugorva; megragadta a köpenyem ujját, és teljes erejéből húzott magához. — Feküdj vissza, te bolondos. Hiszen az őrnagy elevenen megnyúzna! És a parancsnok durva - basszus hangját utánozva, lassan mondani kezdte: — Az alárendelt személyekkel folytatott szerelmi viszony csökkenti az egység harci értékét, és aláássa a parancsnok tekintélyét. Akinél tudomást szerzek ilyesmiről, kiverem innét! És olyan jelentést írok róla, hogy még egy jobb fogdába sem eresztik be vele .. Majd ha megnyertük a háborút, akkor tessék szerelmeskedni, amennyit csak tetszik! Most azonban kategorikusan megtiltom. — Elfulladt a hangja, és jókedvében hanyatt vetette magát, úgy kuncogott halkan, hogy valaki meg ne hallja. Bizony tudtam, hogy alaposan megkapom a magamét. Az őrnagyunknak pokolian szigorú elvei voltak, az volt a szavajárása, hogy a háborúban nincs helye a nőnek, a szerelemnek meg még úgy sem. — Akkor is elmegyek hozzá. VLAGYIMIR BOGOMOLOV — Csitt, csitt — szorította oda arcát az enyémhez, és egy kis szünet után nagyot sóhajtva suttogni kezdett: — Bízd csak rám, én már kitaláltam a módját. Nem te leszel az apja a kicsinek. — Nem én? — Egyszeriben elöntött a forróság. — Hogyhogy nem én? — Hát te milyen buta vagy! — csodálkozott vidáman — Csak aztán nehogy rád üssön a kiosi. A papírokban és a valóságban te leszel az apja, de most másra fogom. Olyan gyermekien nyíltszívű és tiszta volt ez a lány, hogy elcsodálkoztam a ravaszságán. — Ugyan kire akarod fogni? — Valamelyik elesettre. Mondjuk Bajkovra. — Nem. Ne bántsuk a halottakat. — Akkor Kingyajevre. Kingyajev őrmester szép szál fiú volt, de féktelen, garázda legény, ráadásul iszákos, enyveskezű, nemrég küldték büntetőszázadba. Meghatott a kedves ravaszság, kitártam a köpenyemet, és egészen magamhoz szorítottam a lányt. — Óvatosabban — mondta, és kis öklét elhárítóan feszítette a mellemnek. — Megfojtasz bennünket! — Már többes számban beszélt magáról, úgy örült ilyenkor, mint egy gyermek. — Kis bolondosom, még szerencse, hogy itt vagyok melletted én! Mire jutnál nélkülem? Gondtalanul, csapongva szállt a nevetése. De nekem egy csöpp kedvem sem volt kacagni. — Ide figyelj, most azonnal el kell menned az őrnagyhoz. — Éjnek idején? Megbolondultál? — Elkísérlek. Megmondod neki, hogy rosszul vagy, hogy nem bírod tovább ... — De hisz ez hazugság! — Könyörgök, tedd meg! Mi lesz így veled? Értsd meg ... hátha hirtelen ... hátha holnap ütközet lesz .. . — Ütközet? — Rögtön felfigyelt, szemmel láthatólag mindent megértett. — Nem! Vagy tényleg lesz? — Igen. Egy darabig szótlanul feküdt. Lélegzetéből, melyet olyan jól ismertem már, megéreztem felindultságát. — Hát aztán? Ütközet előtt nem futamodik meg az ember, és most már nem elég az idő sem elintézni a dolgokat. Előbb a bizottságnak jóvá kell hagynia, aztán hadosztályparancsba kell adni, jó néhány napba betelhet. Majd holnap odaállok az őrnagy elé, jó? Hallgattam, de akárhogyan törtem a fejemet, nem tudtam, mit válaszoljak. — Azt hiszed, olyan könnyű odaálinom? — suttogta. — Inkább meghalnék. Hányszor figyelmeztetett: vigyázz magadra, ne veszítsd el a fejedet!... Én meg ... Felzokogott, elfordította a fejét, köpenye ujjába temette arcát, és rázta, rázta a sírás hangtalanul. Erősen megöleltem, némán csókolgattam a száját, a homlokát, a könnyektől sós szemét. — Eressz, mennem kell — mondta, és elhárított magától, aztán szinte hangtalanul suttogta: — Elkísérsz? Lefelé tartottunk a fagyos, nyirkos völgybe, ahol a zászlóalj segélyhelye volt. Átkaroltam a már kissé erősödő derekát. Két kézzel tartottam, vigyáztam minden lépését, hogy meg ne botoljon, meg ne csússzon, el ne essen. Mintha átölelhettem volna őt védelmezőn a háború elől, a hajnali ütközet elől, amely alatt ott bukdácsol majd a mezőn, szökellve, újra meg újra a földre vetve magát, és vonszolja a sebesülteket. Tizenöt év telt el azóta, mégis úgy emlékszem rá mintha csak tegnap lett volna. Hajnalban megszólaltak a Katyusák, és a tüzérség, az aknavetők őrjöngve verették a mezőt, s végül felröppent a zöld rakéta. Mire felkelt a nap, a zászlóalj maradékával betörtem a magaslatra. Egy félóra múlva az erősen kiépített német fedezékben az ezredparancsnok megölelt, kemény kézszorítással gratulált a győzelemhez. Én pedig csak álltam dermedten, mint a fa, nem láttam, nem hallottam, nem érzékeltem semmit. Ha visszakergethettem volna a napot a látóhatár mögé! Ha elhessegethettem volna ezt a hajnalt! Hiszen két órája még hárman voltunk. A nap azonban kérlelhetetlenül emelkedett a pályáján, mind feljebb és feljebb, én pedig ott álltam némán a megvívott magaslaton. Ő pedig ... ott maradt mögöttünk, ahol most a sírokat ásták. És senki sem sejtette, hogy az enyém volt, hogy már hárman voltunk . . . (Elbert János fordítása) Első szerelem Z. Mmacova felvetele 10