A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-05-09 / 19. szám

JURIJ LEVITANSZKIJ: Emlék a vörös hóról CSONTOS VILMOS A szabadsághoz Vörös havon hevertem, és nem tudtam, milyen a fagyhalál. Sietős sítalpak nyiszorogtak szinte az arcom előtt. Nem messze egy falu égett, vörösbe borult az égbolt, alattam meg a hó vöröslött, mint pipacsos mező, és jó meleg voft az a hó, akár gyermekkoromban a gyapjútakaró. Már-már elaludtam, aludtam, visszaringatózva gyerekkoromba, konflislovak csattogtak a macskakövön, a pirossal üvegezett verandán egy tányéron friss paradicsom vöröslött, aranypiros üveggömbök a kertben, s a konflislovak patái egyre zuhogtak a vérvörös köveken. (Rab Zsuzsa fordítása) L. Strakus felvetele Szabadság — harcunknak drága ára. Új tavaszunknak legszebb virága. Tiéd az ének, levegőm ki vagy, S egy szebb életre dajkálod fiad. Szabadság, e szót ne csak mondd ajkam, Nem szó ez: Fény, hogy itt ragyog rajtam. Nem szó ez: Béke, munka és kenyér, Nem szó ez: Élet, áldott két tenyér. Szabadság: Május, győzelem dala, Cél, mint feldereng sorsom hajnala. Vetés, mit apám vérrel öntözött, S már aranylik a barázdák között. Szabadság, lángod ahogy bennem ég. Gyújtsd fel úgy a föld minden emberét, S nekik még sokkal szebb légy, mint nekem: Boldogság útja, amely végtelen! JEVGENYIJ VINOKUROV Menetelés Az ezredem még sokat gyalogol. Lábunk nyomán por száll, és hull a harmat. És engem egyszer, útban valahol, egy hirtelen szerelem megrohanhat. Csillagos éj lesz, lágy, szeles, tudom, az izgága tűzön nyi/rőzse pattan, köpenyemet arcomra húzom és fekszem nyitott szemmel, mozdulatlan. S reggelre majd elmúlik az egész, beállok a helyemre a csapatba, és indulok velük tovább, merész nótákkal, lábdobogva, kurjongatva. Csak évek múlva, ködös esteien hallja meg titkomat egy jó barátom arról, aki ott megjelent nekem, s hogy én még most is, most is egyre látom. (Rab Zsuzsa fordítása) VLADIMÍR REISEL A halott katona Hanyatt zuhant, a karját szerte csapta ... ott távol, anyám! Micsoda látomás: kezem közt mintha csöpp játék ragyogna, a nap vörös virág. Mégsem a nap, véres hab ez a számon, mily furcsa most a vérem színe. Ráng a testem borongó pusztaságon s kék az alkony íve. * Hadd szorítom még öklöm végső görcsbe, faggatva sápadt alvilágotl Nézz le anyám e megdermedt ökölre! Igy is bosszút állok. (Ford.: Dénes György) 11