A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-04-18 / 16. szám

Az 50 éves Mács Józsefet köszöntjük HIÁBA IS HITETLENKEDÜNK, HIÁBA IS CSÓVÁLJUK A FEJÜNKET, MEGÉRTÜK EZT IS: MUNKATÁRSUNK, ÖRÖKMOZGÓ KOLLÉGÁNK, EZ A MINDIG VIDÁM, TRÉFÁLKOZÓ-KÓPÉSKODÓ EMBER, MÁCS JÓZSEF 50 ÉVES LETT. SOKAN TALÁN AZT VÁRJÁK MOST TŐLÜNK, HOGY TANULMÁNYOKBAN VAGY LEGALÁBBIS TERJEDELMESEBB CIKKEKBEN MÉLTASSUK EDDIGI MUNKÁSSÁGÁT, ERRE AZONBAN NEM VÁLLALKOZHATUNK; FÉLŐ DOLOG UGYANIS, HOGY -MIVEL MUNKATÁRSUNKRÓL VAN SZÓ - NEM TUDNÁNK ELÉG TÁRGYILAGOSAK LENNI, AZAZ MELLŐZNI MINDEN FAJTA ELFOGULTSÁGOT. MEGFELELŐBB MEGOLDÁSNAK TŰNIK HÁT, HA ÖT MAGÁT FOGJUK VALLATÓRA, FAGGATJUK KI ÉLETÉRŐL ÉS EDDIGI ÉLETMŰVÉRŐL. ÁM MIELŐTT EHHEZ HOZZÁLÁTNÁNK. OLVASÓINK NEVÉBEN IS KÍVÁNUNK NEKI ERÖT, EGÉSZSÉGET, TOVÁBBI MUNKÁJÁHOZ TÖRETLEN ALKOTÓKEDVET. — Mi indított el az irodalom felé vezető úton, mi voit az, ami arra késztetett, hogy tollat fogj? Vagyis: hogyan lettél iró? Gyermek- és ifjúkorom elég hányatott. Megannyi élménye bele is került írásaimba. A háborús évek s az utána következő esztendők határozták meg lehetőségeimet. A negyvenes évek első felének például úgy voltam gimnazistája a Rimaszombati Egyesült Protestáns Gimnáziumban, hogy intemátuslakóként gyakran töltöttem légópincében a félelmes éjszakák óráit. Másnap persze szünetelt a tanítás. A nehéz éjszakák után gyötrelmesen kínos óráktól szabadultunk meg. Tanulni nem szerettem. Szivesebben meséltem a tanáraimnak figyelmet érdemlő meséket, képzelet szülte lovamról. Ugyanis szégyelltem bevallani, hogy én tulajdonképpen úgy vagyok falusi, hogy se földünk, se lovunk. S mivel nem volt, ki kellett találnom legalább egy hús-vér lovat, hogy én is jellemzően Illeszkedhessek a falusi miliőbe. Föld és ló utáni epekedésem történetét nemrégen kisregényben ís megírtam. Fia minden jól megy, jövőre könyv alakban is megjelenik a Madáchnál. Szüleim akaratával dacolva, paraszt akartam lenni, nem gimnazista, nem hivatalnokúriember. Azokkal a falumbeli gyerekekkel egyetemben, akik a szegénysoron nevelkedtek, s csak álmodhattak maguknak földet és lovat. Meg kell írni, ha törik, ha szakad, hogy közvetlen a háború végén hogyan fogtunk magunknak szélnek eresztett, hibás, lesántult lovat Boros Ferkó gyerekkori cimborámmal, hogy lett egyszerre valamennyi nincstelen gyerek szívügye a lovunk sorsa. De el ne kalandozzam messzire. Az én falum, Bátka. vagyon szerint erősen megosztott világ volt, s ez rányomta bélyegét későbbi életem és szemléletem alakulására. A háború után is az szerettem volna lenni, ami nem lehettem, így nem maradt más hátra, mint a beiratkozás a sárospataki tanítóképző első osztályába. 1947 őszén egy forrongó, változást akaró diákváros kellős közepébe csöppentem. Mi ütött belém, ma sem tudom, talán az anyás és minden porcikájában a falujához tapadó gyermek elszakadása az otthonától, de a gimnáziumi évek bukdácsolása után Patakon megembereltem magam, és már félévkor kitűnő tanuló voltam. Azt hiszem, a hajtóerő a dac volt. Apám ugyanis úgy kísért át a határon az éjszaka köpönyegét magunkra vetve, mintha csupán kirándulni indultunk volna. Attól félt, hogy széjjelválván utunk, hamarább érek haza, mint ő. Nem így történt. Szigorúan a könyvek fölé hajolva tanultam. A várost közben keresztül-kasul fújdogálta az új idők szele. Szuhay Miklós ifjúsági vezető szavai kezdtek munkálni bennem (ma a budapesti Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem rektorhelyettese). Állj be az új, népi demokratikus Magyarországot akaró fiatalok sorába! így lettem az ősi református fészekben 1948 őszén népi kollégista. Később tudtam meg, hogy Rajk László volt a fényes-szeles népi kollégista mozgalom életre hívója, az emlékezetes, mert forradalmasító falujárások kezdeményezője. A pataki soha nem felejthető két esztendő után a harmadik már Miskolcon következett, ahol a rendszeres szinházjárás gyönyörűségében fürösztgethettem lelkemet. Magyarországi diákként a putnoki járásbíróságon, majd a debreceni táblabíróságon is megfordultam tiltott határátlépés vádjával. Mentsváramnak bizonyult, hogy bűnösségemet az anyanyelven való tanulás fontosságával magyarázhattam. Közben szülőföldemen és környékén rendeződtek a dolgok, megnyíltak a magyar iskolák, érettségiző diáknak kerültem haza az akkor megnyílt magyar pedagógiai gimnáziumba. Hogy írni fogok, meg sem fordult a fejemben. A gimnáziumban CSISZ-elnök voltam. Érettségi után pedig a Megbízotti Hivatal ajánlásara diplomáciai főiskolára jelentkeztem Prágába, Mikus Sándor barátommal és osztálytársammal. Nem jutottunk beljebb a kapun. Nem tudtunk sem csehül, sem szlovákul. A Magyar Pedagógiai Főiskolára jelentkeztem, s az első év befejezése után, Sas Andor kezdeményezésére, minden készen állt a moszkvai továbbtanulásra. Ebből sem lett semmi. Fülig szerelmes voltam. Itt kellett jobban körülnéznem, hogy a szerveződő szlovákiai magyar kulturális étet központjában helyet találjak magamnak. Főiskolás koromban gyakran írtam könyvrecenziókat. Lőrincz Gyula, az Új Szó főszerkesztője felfigyelt próbálkozásaimra, felkínálta a szerkesztői állást. 1952-ben eljegyeztem magam a szerkesztői munkával. A szerkesztőség révén ismerkedtem meg Dénes Gyurkával, Gyurcsó Pistával, Ozsvald Árpáddal és Veres Jánossal, később Zs. Nagy Lajossal és másokkal, írótársakkal és kollégákkal. Aztán már Egri Viktor, Fábry Zoltán, Rácz Olivér, Csanda Sándor és Turczel Lajos egyengették utam. Féltőn, szeretettel, olykor a keményebb szavaktól sem riadva vissza. — Ha most, az ötvenedik születésnapodon visszatekintesz eddigi pályafutásodra, hogyan értékeled önmagad? Mennyit sikerűit ifjúkori elképzeléseidből valóra váltanod? Vagy rövidebbre fogva a kérdést: elégedett vagy? Kilenc könyvem jelent meg; az Adósságtörlesztés két kiadásban. (A második kiadás a Magyar Könyvbarátok Körében.) Itthon és Magyarországon ennek a könyvemnek volt komolyabb visszhangja. Méltatták a Kortársban, az Alföldben, a Magyar Nemzetben, hivatkoztak rá többször is a Népszabadságban. Legutóbb az Új Írásban Pomogáts Béla emiitette Gál Sándor Folyó című kötetéről szólva, valahogy úgy, hogy Gál lírájában benne Fábry Zoltán A vádlott megszólal című esszéjének, Rácz Olivér Megtudtam, hogy élsz című regényének, az Adósságtörlesztésnek stb. atmoszférája. A Tiszatájban összehasonlításban is részesült a csehszlovákiai magyar regényről írt tanulmányban (1974. júliusi szám). Szabó Pál máig féltetten örzött, 1969. február 5-én kelt, hozzám írt levelét így vezeti be: könyvedet nemcsak elolvastam, hanem mindmáig nézegetem, és élem, és szenvedem, nagyon igaz, nagyon szép." Folytathatnám a sort a Jócsik Lajos, Szombathy Viktor leveléből vett idézetekkel. Az itthoni Madách-díj és az ottani visszhang még nem értékmérő. Szerintem a könyv olyan, mint a megszületett gyermek. Évek során derül ki róla, életre való-e, él-e vagy mesterségesen éltetik (kritikusok), illeszkedni tud-e korába, amelybe beleszületett? Ettől függetlenül az Adósságtöriesztés szivem-lelkem szerint való írás. Még kézirat állapotában Rácz Olivér igen elismerően szólt Szélfúvásban című tavaly megjelent regényemről. Lelkesen ajánlotta kiadásra. Duba Gyula, könyvem másik ajánlója hasonló véleményen volt. Nem tudom, hogyan alakul regényemről a további vélemény. Az első jelek jók. A Népszabadság február 4-i számában Seres József irt róla Valahol otthonra kéne lelni címmel. Két becses, meleg hangú levél is érkezett címemre a „Szélfúvásban"-ról. Egyiket Ruffy Péter írta Budapestről, a másikat Balogh Edgár Kolozsvárról. Itt, nálunk, az Új Ifjúság és a Hét jelentetett meg recenziót róla. Varga Erzsébet azzal kezdte lapunkban közölt írását, hogy a Szélfúvásban a legjobb könyvem. Kijelentő mondat, egyelőre bizonyító érvek nélkül. Mindenesetre örülnék, ha ez a regényem is úgy élne, munkálna évek múlva is, ahogy az Adósságtörlesztés ma is. Hogyan értékelem magam ? Tettem, amit lelkiismeretem szerint íróként tenni tudtam. Sajnálom azokat az éveket, amelyeknek sok-sok napját nem íróasztalom és tollam, hanem füstös borozókban töltöttem el. Egyesek azt mondják, sajnáljam azt a már majdnem három évtizedet is, amelyet a szépprózai munkámat zavaró aktív újságírásnak és szerkesztésnek szenteltem. Ezeket az éveket nem sajnálom. A szlovákiai magyar lapok naponta, hetente, kéthetente, havonta jutnak el az olvasókhoz. Máig vizsgálatlan kérdés, hogyan szólunk hozzájuk, hatásosan formáljuk-e gondolkodásukat ? Újságírásról, írásról szólva, e két különböző, de a mi esetünkben annyira közelálló műfaj, vagyis a muszáj-lehetőségből adódó kettősség nyomon követhető írásaimban. Ezzel kapcsolatban nem is hozok fel semmit mentségemre. Számos cikkemben, riportomban jelen van az író, mint ahogy itt-ott könyveimben is az újságíró. Minden megjelent könyvem kedves, egyiket sem tudnám megtagadni: Négy regényem (A kamasz, Adósságtöriesztés, Kétszer harangoztak, Szélfúvásban) és három elbeszéléskötetem (Végnélküli gyűlés. Téli világ. Megbillen az ég) az eddigi termés, ezenkívül egy riportkötet (Pipafüstben). És egy teljesen kész, kéziratban maradt, jobb megmunkáló