A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-03-21 / 12. szám

Egyszer hozzájuk, vagyis Berwitzékhez a Humberto Cirkuszba beállított egy ember, és kérte őket, hogy fogadják föl, és vigyék magukkal. Maiina már nem emlékezett rá, hol történt, talán Galíciában, talán Lengyelországban, mindenesetre valahol azon a tájon, ahol a rókák kívánnak jó éjszakát és a medvék jó reggelt. Szóval odajött hozzájuk az az ember, mindenki előtt mélyen meghajolt, mindenkire rámosolygott, és csak azt kérte, engedjék lóra ülni. Megkérdezték tőle, kicsoda. Csak néhány szót tudott németül, de ha egy szótagot sem tudott volna kiejteni, a szeme, az arca, a keze, az egész teste olyan ékesszólóan beszélt, hogy mindent elmondott. Hogy ki volt? A doni kozákok vándortársulatának énekese és táncosa, velük járta a világot, mert a cár bátyuskának nem volt rájuk elég pénze. Fellépés közben kificamította a lábát, kórházba kellett szállítani, és mire meggyógyult, a többiek már továbbmentek. Most itt állt egészségesen és erötöl duzzadva, egyetlen kopejka nélkül, és szeretett volna bejutni egy cirkuszba, hogy valamiből megéljen. Nos, az artisták világa egyetlen nagy testvériség, befogad bárót és csavargót egyaránt, csak az a fontos, hogy az illető tudjon valamit. A cirkuszban mindig elkel az erös férfi, senki sem kérdezi, ki honnan jött. Az öreg Berwitz sosem volt ellene a kísérletezésnek. Lovat hozatott, a kozáknak fölragyogott az arca, nyeregbe pattant, és csak még egy kardot meg egy puskát kért. Kerítettek neki azt is. Ekkor nagyot kurjantott, belovagolt a porondra, vágtára fogta a lovat, és már állt is a hátén, feje fölött tartva a kardot meg a puskát. S mintha megmámorosodott volna, énekelni kezdett, táncolt, leugortt a vágtató lóról, majd ismét felszökkent rá, lecsúszott a nyeregből, és a ló oldalán függve célzott a nyereg fölött, aztán eldobta a kardot és a puskát, átbújt a száguldó ló hasa alatt, ismét nyeregbe pattant, újra átbújt, egyre gyorsuló iramban, olyan sebesen, olyan fürgén, ahogy a mókus kerülgeti egy vastag fa törzsét. Berwitz igazgató úr a tarkójára tolta a kalapját, és Korholecre, a porondmesterre kacsintott. — Nem rossz, mi? Ügyes fiú. Mit csináljunk vele? — Igazi kozák szám — válaszolta Kerholec —. ilyen számunk pillanatnyilag nincs. És a plakátokon Mihail Sztrogovként szerepelhetne. — Ember, micsoda ötlet — lelkendezett Berwitz —, ezzel meg is született az új szám. Tudják, ez egy francia regény, arról szól, hogy a cár egy Mihail Sztrogov nevezetű egyént futárként elküld a fellázadt Ázsiába, és ez a Sztrogov útközben hátborzongató kalandokat él át. Berwitznek volt egy ügyes embere, aki egykor lovas pantomimet készített a regényből. Az volt a cime, hogy A cár futára, és mindenütt óriási sikert aratott.. Berwitztöl később átvették más cirkuszok is, mi is a műsorunkra tüztük, évekkel ezelőtt én is játszottam benne egyszer a cárt, máskor meg az áruló Ogarjovot. Berwitznek kapóra jött, hogy feleleveníthet egy régi sikeres számot, kihúzta hát magát, és magához intette a kozákot. (folytatjuk) ILLYÉS GYULA: BARTÓK „Hangzavart"? — Azt! Ha nekik az, ami nekünk vigasz! Azt! Földre hullt pohár fölcsattanó szitok-szavát, fűrész foga közé szorult reszelő sikongató jaját tanulja hegedű s éneklő gége — ne legyen béke, ne legyen derű a bearanyozott, a fennen finom, elzárt zeneteremben, mig nincs a jaj-sötét szivekben! „Hangzavart"! Azt! Ha nekik az. ami nekünk vigasz, hogy van, van lelke még a „nép"-nek , él a „nép" s hangot ad! Egymásra csikorított vasnak s kőnek szitokváltozatait bár a zongora s a torok fölhangolt húrjaira, ha így adatik csak vallania a tétnek a maga zord igazát, mert épp e „hangzavar". e pokolzajt kavaró harci jaj kiált harmóniát! Mert éppen ez a jaj kiált — mennyi hazugul szép éneken át — a sorshoz, hogy harmóniát, rendet, igazit vagy belvész a világ; belevész a világ, ha nem a nép szólal újra — fölségesen! Szikár, szigorú zenész, hű magyar !mint annyi társaid közt, — „hírhedett") volt törvény abban, hogy éppen e nép lelke mélyéből, ahová leszállté/, hogy épp e mélység még szűk bányatorka hangtölcsérén át küldted a sikolyt föl a hideg-rideg óriás terembe, melynek csillárjai a csillagok ? Bánatomat sérti, ki léha vigaszt húz a fülembe; anyánk a hatott — a búcsúzót ne operett zengje; hazák vesztek el — ki meri siratni verkli-futamokkal? Van-e remény még emberi fajunkban ?— ha ez a gond s némán küzd már az ész, te szólalj. szigorú, szilaj, „agresszív" nagy zenész, hogy — mégis! — okunk van remélni s élni! S jogunk van — hisz halandók s életadók vagyunk — mindazzal szemben nézni, mit elkerülni úgysem tudhatunk. Mert növeli, ki elfödi a bajt. Lehetett, de már nem lehet, hogy befogott füllel és eltakart szemmel tartsanak, ha pusztít a förgeteg s majd szidjanak: nem segítettetek! Te megbecsülsz azzal, hogy fölfeded, mi neked fölfedetett, a jót. a rosszat, az erényt, a bűnt — te bennünket növesztel, azzal, hogy mint egyenlőkkel beszélsz velünk. Ez — ez vigasztal! Beh más beszéd ez! Emberi, nem hamis! A joggal erőt ad a legzordabbhoz is: a kétségbeeséshez. Köszönet érte, az erőért a győzelem-vevéshez a poklon is. im, a vég, mely előre visz. lm. a példa, hogy ki szépen kimondja a rettenetet, azzal föl is oldja, lm, a nagy lélek válasza a létre s a művészé, hogy megérte poklot szenvednie. Mert olyanokat éltünk meg, amire ma nincs ige. Picasso kétorrú hajadonai, hatlábú ménjei tudták volna csak e/jajongani, vágtatva kinyerfteni, amit mi elviseltünk, emberek, amit nem érthet, aki nem érte meg, amire ma sincs szó s tán az nem is lehet már, csak zene, zene, zene, olyan, mint a tietek, példamutató nagy ikerpár, zene csak, zene csak. zene. a bányamély ős hevével tele, a „nép jövő dalával" álmodó s diadalára ápoló, úgy szabadító, hogy a börtön faiát is földig romboló, az igért üdvért, itt e földön, káromlással imádkozó, oltárdöntéssel áldozó, sebezve gyógyulást hozó, jó meghallóit eleve egy jobb világba emelő zene — Dolgozz, jó orvos, ki nem andalítasz; ki muzsikád ujjaival tapintva lelkünk, mind oda tapintasz, ahol a baj s beh különös, beh üdvös írt adsz azzal, hogy a jaj siralmát ami fakadna belőlünk, de nem fakadhat, mihe/yettünk — kik szív-némaságra születtünk — kizenged ideged húrjaival! 11