A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-03-21 / 12. szám

1—• Ujjai meggörbültek, mint az idült /. reumában szenvedőké, karja nehezen küzdötte le az izületek merevségét. Arcát eltorzította a félelem és a görcsös igyekezet, hogy győzze erővel a prdukció végéig. A jódlizása is öregesen rekedt volt, és még nagybátyám szorongását és lámpalázát is felismertem benne. Az ötödik lépésnél megbotlott a bal sarkában, és elvágódott, mint Agathon. Vagyis: hajszálpontosan úgy, mint Agathon, tehetetlenül, fájdalmasan, teljes testsúlyával — ő, aki úgy tudott esni, mint a macska. Agathon már nem érezte a testét, érzéketlen volt a fájdalom iránt, de Kreuger keményen megszenvedte az esetlen elvágódást. Ilyenkor az ember teste önkéntelenül is ellenszegül, Kreuger azonban kényszerítette magát, hogy ügyetlenül essen el. Amikor megindult fölfelé az imbolygó létrán, amelyet csak szüntelen lábmozgással lehet egyensúlyban tartani, s közben agathonosan dünnyögött és dudorászott magában, mint a kalitka rácsán kapaszkodó papagáj, háromszor is elkaptam szorongással teli pillantását, amellyel éppúgy, mint a nagybátyám, felmérte, készenlétben állok-e négy méterrel a háta mögött. Egyszóval Keruger tökéletes pontossággal eljátszott egy idegen produkciót, annak minden hibájával, fogyatékosságával és rossz beidegződéseivel együtt. Senki a világon nem jött volna ró, hogy nem Agathon botladozik a porondon. Kreuger, a mester és virtuóz azzal szolgálta beteg kollégáját, hogy híven imitálta erőtlenségét és öreges esetlenségét. De teljesítményében azt is érzékeltette, ami Agathon mozgásában még mindig emlékeztetett az öreg bohóc egykori nagyságára: a folyamatos ritmust eséstől esésig, kiáltástól kiáltásig. És úgy is fejezte be, mint Agathon: gyér tapssal, csaknem bukással. Mikor az öltözők felé indultunk, elégedetten kifújta magát, mintha megnyerte volna a főnyereményt, és egyszer csak teljesen váratlanul azt mondta: — Tudja, az a maga Agathonja nagy művész lehetett! Az ilyesmit az ember a roncsokból is megállapítja. ' Ledobtam a parókát, levettem a papírorrot, és siettem a lakókocsinkba elújságolni a bácsimnak, hogy sikerült a produkció. Agathon bácsit eszméletlenül találtam. Mikor magához téritettük, rögtön megkérdezte, hogy ment a munka Kreugerrel. Eldicsekedtem neki, hogy minden pontosan a kívánsága szerint folyt le. — Látod, látod — válaszolta gyenge hangon —, Kreuger derék kolléga. Más nem tenné meg, hogy megmentse a konkurrenciát. És tőled is szép, hogy ügyelsz a nevünk becsületére. Anyádnak öröme telne benned. Elakadt a lélegzetem a meglepetéstől, hogy ilyen váratlanul eszébe jutott rég elfelejtett családja. Rádöbbentem, hogy szegény öreg nyomorúságos élete vége felé közeledik, távozóban van az ég felé, és már olyan magasságokban jár, ahonnan ismét tisztán X. látja mindazt, ami oly régen eltűnt a látómezejéből. Másnap sem fordult jobbra az állapota, igy hát a készséges Kreugerrel ismét kifutottunk a porondra mint Agathon & Partner. Mióta csak Kreuger fellépett nálunk, egyetlenegyszer sem ismételte meg önmagát, minden alkalommal egy kicsit átformálta a produkcióját. Ő maga azt mondta, hogy az egyhangú ismétlésben nem lelné örömét. Agathon szerepében azonban gépies hűséggel dolgozott. A produkció egész tíz perce alatt egy hajszálnyival sem tért el attól, amit előző este csinált. Ezt az áldozatot is meghozta a szolgálat érdekében, amelyet beteg vetélytársának felajánlott. Tudtam, hogy a számunkban bármelyik pillanatban véghezvihet valamit, ami rakétaként vagy tűzijátékként hatna, és egyszeriben legalább négy klasszissal sikeresebbé tenné szánalmas küszködésünket. De ö nehézkes, agyonhajszolt és fulladozó maradt mindvégig, semmivel se bontotta meg az Agathon & Partner cég produkciójának hagyományos jellegét. Söt az volt az érzésem, hogy feszülten várja, mekkora lesz a taps, és rendkívül elégedett, mikor a fellépést kővető megszokott tapsvihar helyett csak itt-ott csattan össze néhány tenyér. — Agathon — mondta műsorunk után kifelé menet a cirkuszsátorból —, fiatalkorában bizonyára légtornász volt. Érzem az izmaimban — csak az hagyatkozik igy a karjára, aki valamikor a lengő trapézon dolgozott. Elképedve meredtem rá. Igaz volt, amit mondott, noha én már nem emlékeztem rá, csak nagybácsim egykori elbeszéléséből tudtam róla. Lehetséges volna, hogy az imitátor ilyen mélyen behatoljon az utánzott egyén személyiségébe, hogy fél évszázaddal ezelőtt történt dolgokat is megsejtsen és kiderítsen ? EDUARD BASS Aznap a nagybátyám rosszabbul lett. Otte Kreuger sürgetett, hogy hívjak orvost, sőt maga ment el érte. Az orvos megvizsgálta az öreget, megkopogtatta, meghallgatta, mondott néhány biztató szót, aztán kint a lakókocsink előtt lemondóan legyintett. — A végét járja — közölte velünk szárazon —, minden szerve teljesen elhasználódott. Legföljebb három napja lehet még hátra .. . Mély sajnálat fogott el. Otte Kreugerre pillantottam, és önkéntelenül megremegtem. Otte Kreuger izzó tekintettel állt mellettem, és Agathon bácsi talizmánját szorongatta a kezében. Alighanem ostobaság, amit most mondok, de abban a pillanatban az volt az érzésem, hogy ez a titokzatos démon magába szívja öreg nagybátyám életerejét. Különös borzadály fogott el, aznap este nem akartam föllépni. De valahányszor nagybátyám feleszmélt, egyetlen gondolat foglalkoztatta, hogy az Agathon & Partner számot ne vegyék le a műsorról.^ Kénytelen voltam hát vigyorgást mázolni az arcomra, és megint csak kifutni a közönség elé a jódlizó Kreugerral. Én mondom önöknek, undorító volt, a legvisszataszítóbb dolog, amit valaha is csináltam. Tudják ... a kocsiban a haldokló öreg ... a porodon meg ott ugrált velem egykori életének fantomja ... Elkaptam a létrával eldülö Kreugert, és úgy éreztem, nagybátyám kifestett holttestét mutatom fel a közönségnek. Szegény öreg még öt napig húzta, kétségbeesetten ragaszkodva hozzá, hogy az Agathon & Partner megjelenjen a porondon. Mikor ötödik nap este visszamentem a kocsinkba, Agathon bácsit holtan találtam. Gävle városkában temettük el a kikötő fölött. Egyszerű komédiástemetés volt. Agathon sírja fölött nem zokogott és nem szónokolt senki, mindannyian megszoktuk a halál közelségét, és ha eljött, már csak úgy fogadtuk, mint a műsorváltozást vagy egy szám megszűnését. Az egyetlen, akit Gávlében megrendített Agathon halála, a nagy amatőr, Otte Kreuger volt. Újra meg újra ott találtam a ravatal előtt, mozdulatlan megszállottsággal állt ott, és némán nézte a halott arcát. Nem bírtam leküzdeni az undort, amely utolsó közös fellépéseink alatt támadt bennem, és felkiáltottam: — Mi az. Otte, talán a halottakat is utánozni akarja? Összerezzent, mélységes megvetéssel végigmért, aztán szó nélkül otthagyott. Csak a temetőben a simái láttam viszont. Állt a kiásott földrakáson, nem figyelt sem a szertartásra, sem az imádságra, csak bámult a négyszögletes gödörbe, amely mindent magába fogad, a légtornász dicsőségét és a kiöregedett bohóc keserűségét is. Mikor a sírásók leeresztették Agathon koporsóját, megnyílt Kreuger szája, mintha suttogni akarna valamit. De nem szólt semmit, csak mereven, figyelmesen nézte, hogyan ereszkedik le a koporsó. Csendes imát mormolva mindegyikünk dobott egy marék földet az után, aki egykor Agathon volt. Otte Kreuger ! meg se moccant. Akkor se mozdult, mikor mi többiek már indulni készültünk. Mintha l odafagyott volna. Végigpillantottam a temetés résztvevőin, és különös dolgot vettem észre: a jelenlevők valamennyien Agathon hűséges barátai voltak, egyesekkel harminc évig dolgozott együtt, és egyedül Otte Kreuger szemében csillant meg egy nagy, kövér könnycsepp. A férfikönny rendkívüli dolog, uraim, van benne valami ünnepélyes. Néztem, ahogy ott remeg Kreuger pilláján, ahogy legördül és végigpereg szép, szabályos arcán, annak az embernek az arcán, aki a világon mindent tudott — és a mai napig nem jöttem rá, mi csalta a szemébe: a későn feltámadt szeretet vagy a megtört gőg, amely egyszeriben meglátta minden hiú dicsőség elkerülhetetlen végét. A bölcselkedő excentrikus epilógusa A nap lassan kibontakozik a sötét éjszaka öleléséből, elszáll az állatok hajnali álma. Ideje, hogy véget vessünk ennek a történetekkel fűszerezett lakomának, a ketrecekben és istálókban már türelmetlenül várnak ránk négylábú barátaink. Sok mindent hallottunk, sok mindent megtudtunk: de ne áltassák magukat, nagyra becsült uraim, az élet még ennél is sokkal változatosabb. Ki merhetné ki kagylóhéjjal a tenger vizét, ki meríthetné ki történetekkel az életet? Ha az ember elmélkedéssel nem leli meg az élet igazságát, elbeszélésekből sohasem ismeri meg. Mert átkozottul nehéz megtalálni. Nemhiába mondta az Úr: legyen a ti beszédetek igen, igen, nem, nem. Kihallgatásokon kérdés-felelettel még talán felderíthető az igazság. De ereszd szabadjára a nyelved, máris letér az igazság útjáról. Mert, barátaim, minden emberben ott izzik az isteni szikra: amint szóra nyitja a száját, máris valami új van születendőben. Az ember bármiből képes felépíteni a maga világát, de mi haszna, mikor kezdetben vala az ige, mindannak a létrejötte előtt, amiből a világ felépíthető. A szavaknak varázserő adatott, akarvaakaratlan önálló életet élnek, és megszülik a maguk igazságát. És ez az igazság nem választható el az élet valóságától, éppúgy miként a vízről sem lehet lehántani a felszínén lebegő tükörképet. Ismertem valakit, aki egyre csak azt mondogatta: történeteket nem volna szabad kitalálni. Talán önök is hallottak róla. Maiinának hívták, az öreg Berwitz tótumfaktuma volt, és mindketten egyszerre léptek az Úr színe elé. Egyszerű ember volt, bizalmatlanul fogadott minden újat, mert magzavarta életének nyugodt biztonságát. Öreges észjárása csak az olyan egyszerű, természetes dolgokat értette meg, mint az isteni csoda; és szerfölött irtózott attól a zűrzavartól, amelyet az emberi önkény kelt mikor elorozza a Teremtő jogait. Azt mondta: történeteket nem volna szabad kitalálni, és ezzel azt akarta kifejezni, hogy az életben csak az boldogul, aki tépelődés nélkül elfogadja olyannak, amilyen, míg a sok mindenféle kitalálás, keresés-kutatás, a szabadjára eresztett képzelet csak megzavarja az egyszerű embert. Volt egy bizonyítéka is, amellyel állítását alátámasztotta, egy rendkívül elgondolkodtató történet arról, hogyan kuszálódhat össze egy ember sorsában a mese és valóság. i n