A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-03-21 / 12. szám

V Szevasztopolban gyártott hatalmas, úszó !melődarut Győztesnek hívják, s a Szovjetinió balti-tengeri kikötőiben dolgozik majd. iogy „munkahelyére" kerüljön, körül kelett hajóznia Európát. Első képünk ezen a lajóúton készült, a másik képen Győztes nár .munka közben látható. A dalt, amelyet reggel a rádióban hallottam, s csak az első két sorát tudtam megjegyezni. Mészáros Márta Örökségében egy kiégett arisztokrata hölgy énekli, akit Hernádi Judit játszik. Nincs nagy szerepe a filmben; elénekli a dalt, mély, érzelmekkel teli búgó hangon, s el is tűnik a filmvászonról. De a dallam, a szöveg, a negyvenes évek hangulata magával sodorja az embert. Mondom is neki, erre nevet egyet, s már „hozza" is a figurát. „Sohase mondd, hogy túl vagy már mindenen, sohase mondd, hogy többé már nincs nekem ..." Örül. Nagyon örül. Végre, egy igazi szerep. Alig egy óra múlva Moliére felesége lesz, de amikor megtudja, hogy lánya lehetne a hires komédiásnak, megszökik töle. És a partnere, őfelsége komédiása. Darvas Iván. Csak most ismerte öt meg igazán, de már meg is fogalmazódott benne a gondolat, hogy úgy szeretné majd a tenyerén hordani fiatal kollégáit, mint ahogyan Darvas Iván teszi, aki szeretettel és bizalommal fordult felé. Az előadás? Marton László, a darab rendezője tanára volt a főiskolán, jól ismerik egymást. Tétovázik, kimondja-e a véleményét, mert megtanulta már, hogy ezen a pályán nem mindig válik a javára, ha tárgyilagos, aztán mégis megszólal benne a kritikus: ritmusában neki is tetszik a rendezés, de nem hiszi, hogy ennyire zord lenne Bulgakov világa. Marton László módszerét ez alkalommal is különösnek találja. Új huzatot húz a régire, s lekalapálja alatta a rugót, ahelyett, hogy megjavítaná. Nyáron Jancsó Miklóssal dolgozott, s bár tartott töle, mert először kerültek össze, jól érezte magát a darabjában. Azért, mert Jancsó nem köti gúzsba a színészeit. Sőt. Mindenki azt csinál nála, amit tud. Akár fejre is állhat a színész, ha úgy tartja kedve, Jancsó azt is beleépíti az előadásba. Aki először dolgozik vele, azt játszik el, ami éppen eszébe jut. Ha Júlia nagymonoiógját akarja, akkor azt. Hernádi Judit megijedt egy kicsit, amikor mindez a fülébe jutott. Vajon tudja-e, mit akar? Ezen törte a fejét, amíg mások próbáltak, de előre semmit sem álmodott meg. Minden ott dölt el a színpadon, kell-e vagy mellőzhető, s talán a sikert is ennek köszönheti. Ha visszagondol rá, tetszik neki az ilyen színház, egyszer-kétszer még érdekesnek is találja, aztán inkább zavarónak. Megtörtént vele már az is, hogy nem értett egyet a rendező módszerével; sértette annak magatartása, s éppen ez az állapot segítette hozzá, hogy megoldja a feladatát. Egyöntetű sikert azonban csak akkor könyvel el, ha boldogan jön le a színpadról. Ha nem érzi, hogy maradt még valami a szerepben, amit elmulasztott, ami fölött átsiklott. De vannak olyan szerepek is, mondja, amelyekkel hiába veszi fel a harcot, ha megfeszül, akkor is képtelen azonosulni velük, s ez iszonyúan elkeseríti. Mert a színház neki szent csodát jelent. Este fél héttől a feje fáj, nem tudja, mit kezdjen a kezével, hogyan emelje a lábát, aztán mintha a szíve is vacakolna, de ha vége az előadásnak, már nem is érzi a terhet, amely a vállára nehezedett. Kudarc, sikertelenség? Szerinte csak az tud bukni, akinek sikere is van. Legyen az rendező, színész vagy bárki más. És az életben egyébként sincs egyenletes teljesítmény ... G. SZABÓ LÁSZLÓ (Máté Magda felvétele) Köztudott tény: Nagy László festőművésznek készült. Nem is akármilyennek, mondhatnánk, ha szabadna ezt ily egyértelműen mondanunk a költői életmű ismeretében. így legfeljebb az örök sóvárgásnak engedhetünk sóhajnyi utat: Be kár, hogy az embernek csak egyetlen élete van! Be kár, hogy a versben bujdosó költő nem lehet egyszersmind festő,' muzsikus, vagy bármi más. Sajnos, az élet összes többi ösvénye visszavonhatatlanul bejárhatatlanná válik, mihelyt elindul a kiválasztott úton valaki. Az Európa Könyvkiadó által nemrég megjelentetett Nagy Lászlói másik — félbemaradt — életmű töredéke ezt látszik igazolni. S túl ezen a költő kínját, s talán dilemmáját: az eltaszított gyermek, az ecset, a ceruza, a véső, visszavisszakéredzkedtek a kézbe, sírását egyre hallani a versek folyama mögött. A versben, nyelvben tobzódó művészben igazából sohasem halt meg a festő. Megjelent, lapszéli rajzok, versekhez készített illusztrációk, önálló képek formájában. Utolsó idejében Nagy Lászlót, az örökösen rajzoló, farigcsáló költőt, még a bútorfaragás gondolata is rabul ejtette. Szerszámait saját kezűleg el is készítette hozzá. Szárny és piramis. Kettős jelkép a könyv címe. A piramis a valóság talajából épül, fölötte a két szárny, mint két szálló, magasba emelkedő fordított piramis. Profanizálva úgy is mondhatnánk: a költészet a valóság pora szárnyakba öntve, szárnyakra emelve. A KÖLTŐ MÁSIK LÉTE (Nagy László: Szárny és piramis) Kettős jelkép azért, mert a szóban forgó képet a művész Kondor Bélának ajánlotta, akivel vitathatatlan a rokonsága. A kötet szép bevezetőjében Csoóri Sándor külön hangsúlyozza ezt a testi-lelki, szellemi, s ezen túl erkölcsi fogantatású barátságot. Nagy László víziói, akár a versei világában, itt is metaforákban, jelképekben öltenek testet. Kis merészséggel azt is állithatnánk, hogy a festő Nagy László hatott a költő Nagy Lászlóra. Nem célja e kis recenziónak a másik Nagy László méltatása. Egy dolog azonban figyelemre méltó, s nem tudom megkerülni, s ez: a ló, a lovak, a lovacskák örökös jelenléte Nagy László világában. Graves mondta egy magyarországi útja alkalmával, hogy mindössze három nemzetet ismer a világon, amelyik ennyire szereti a költészetet, mint a magyar. Az egyik az ír. a másik most nem jut eszembe. Graves szerint — aki hosszú időt szentelt a mítoszok tanulmányozásának — két állatfajta érdemel külön említést a mítoszok szempontjából. A ló és a daru. Amíg lesz Magyarországon ló, addig lesz költészet is — valahogy így egyszerűsített Graves, amit, természetesen nem lehet szentírásként elfogadni, mindenesetre elgondolkoztató azonban, hogy az őshazából északra vándorolt néptöredékek némelyike, lova nem lévén, halait becézgeti lovakként. Népköltésükben szinte szívszorító az a sóvárgás, amivel a halász hókának, deresnek, szürkének nevezi a kifogott halat. A mítosz azonban ismeri az apokalipszis lovait is, s ez talán a helytállóbb Nagy László esetében. Rajzai, miként a versei is, sokhelyütt apokaliptikusak. Lerogyó mének, meggyilkolt gitár, a Színészkirály szkizofrén-abroncsos feje, szárnyas lovak boldog repülése .. . Sorolhatnánk, vagy akár boncolgathatnánk Nagy László mítoszait, ha nem beszélnének maguk helyett, ha nem élnék tovább életüket. Szerencsére — úgy tűnik — Nagy László hagyatéka a költő halála után is töretlenül éli tovább életét, kikezdhetetlen. Számol ezzel a kiadó is, hisz ez a könyv immár a harmadik „újdonság" Nagy László halála óta. Ajándék, amely fölgyújtja az ember képzeletét. Ajándék, mint hasonló cimü versében is írja, egy művész másik vonulása. KÖVESDI KÁROLY o